Nézem a TV Paprikában az "Olasz meló"-t. Sandro és Jenő főzőcskézett Calabriában. Ültek egy kék-fehér berakásos asztalnál, mögöttük rózsaszín és piros muskátlik, a kék ég mögöttük, előttök fehér porcelánban pedig a reggeli maradéka. Megbeszélik közben a haditervet, vásárolnak, sütnek-főznek, sötét vörös bort isznak, Sandro leemel a citromfáról citromot( na, mi mást?), ecsetté formált rozmaringot készít, hogy aztán olívaolajba mártva azzal kenje a húst a füstölgő parázs fölött. Valami ilyet szeretnék én is. Hirtelen rámtört a vágy. Csak úgy főzöcskézni a napfényes itáliai ég alatt.
Aztán mikor végeztek Calabriában, irány Szicília, várnak a kompra lazán, kissé fázósan az éjszakai kompkikötőben.
Tetszik!
U.i.: Valahogy én is így vártam anno Calais-ban, hogy Doverbe eljussak! Csak én a sötétedésből pirkadatba átmenő kikötőben voltam fázósan, miután éjjel nem aludtam.De nem voltam fáradt! Dehogy is! Hallom most is a sirályok vijjogását, és látom a hatalmas daruk mögött a sötét narancsárga,közelnek látszó felkelő Napot.
Legtöbbször a vízre emlékszem a legjobban az utakból és a napkeltére, napnyugtára, valamilyen jelentéktelen utcára, egy arcra, és az illatokra. Ezekből áll össze aztán egy montázs az idő teltével...
...ezek bizony műalkotások! (a kép és a szöveg is)
VálaszTörlés