Együtt töltött órák

Kimentünk szombaton dél körül az első hóesésbe. Minden évben az első hó a legszebb, a leginkább kívánt. Még újdonság, igazi örömmel lehet befogadni, átélni, sőt, megérinteni a havat. Ez az érintés szinte kötelező.

Éles szél vágta a pelyheket a hidegtől pirosló arcomba, melyek apró tűszúrásokként azt juttaták eszembe, hogy mindig is szerettem az évnek ezt az időszakát, és vártam már ezt a havazást.

Hamarosan megérkeztünk a McDonald's-ba. A fiúk kérésére mentünk oda ebédelni. Elfogadtuk a fiatalok kívánságát, mert ritkán megyünk hamburgerezni egyébként. Kicsit még vártunk rájuk a melegben, míg én az akkor már a  tollpiheként hulló hóesést néztem szinte egyfolytában. Olyan jó volt akaratlan mosollyal a szám szögletében csak úgy lenni, és várni valami jóra, ami biztos, hogy bekövetkezik.

Hazafelé tartva átázott a sapkám, a kesztyűm, a kabátom, a kapucnimban összegyűltek a hópelyhek. 

Otthon kávéztunk és süteményeztünk. Olyan szép dolog, mikor egy apa süteményt süt a fiainak. A szeretetről szól. Én csak a gyümölcsöket raktam a tortára segítségképpen, a többit M. készítette el. 

Beszélgetéssel, régi képek nézegetésével, a karácsony tervezésével múlt az idő. Teltek a szombat délutáni közös órák, melyekre olyan nagy szükség van. 

Megkaptam, az enyém, a mienk volt. A fehérség csak ráadásként érkezett, megjegyeztem a dátumot. Az első hó november 25-én volt, beírtam a naptáramba.

Eltelt 14 év

2009. november 20-án kezdtem írni a blogomat. Ma 14 éves. Emlékszem, este kezdtem el írni, és mindössze ez állt a bejegyzésemben:

"Időnként a porcelán teakiöntő helyett zománcosra vágyom. Terítő sem kellene, csak időkoptatta faasztal. Kinéznék az ablakon át a ködös tájra a forró tea gőzén át, és várnám az estét."

Ennyi volt, nem több. Több mint 2 sor az egész egy lényegtelen dologról. Most már többet írok, de igazán lényeges dolgokról most sem. De az is lehet, hogy  a lényegtelen dolgok is lehetnek lényegesek. Hiszen ezekből áll az élet nagy része. Hangulatok, életem apró történései, sorok arról, hogy mit szeretek, merre járok, mit csinálok, mit olvasok, milyen az időjárás, kivel találkozom... 

Ez az életem. Lenyugodtam, megbékéltem a sorsommal. Ez vagyok, ezt tükrözöm. 

Írhatok például arról most, hogy szeretem a szarvasos, hópelyhes mintákat. Vannak ilyen plédjeim, bögréim, mécsestartóim, ágyneműim. Vettem is magamnak, és mikor megtudták, hogy kedvelem őket, ajándékba is kaptam néhányat. Összegyűltek.

Megint megosztottam valamit másokkal, ami lényegtelen velem kapcsolatban, de mégis az én mindennapjaim kis részei, és örömet okoznak, tehát fontosak is lehetnek. Ezt tudom átadni másoknak.

Marad ilyen a blogom, írom tovább így. Megpróbálom elérni a 15 éves évfordulót. Remélem, hogy sikerül.

Őszi béke

Könyv, meleg pléd, csend, olvasás, novemberi korai sötétedés. Együtt van minden, ami a begubózáshoz kell. 

Jó kimenni is, mert utána visszatérhetek, gyújthatok egy gyertyát, csinálhatok egy forró kávét vagy teát, és valami olyan érzés tölt el, ami pótolhatatlan. Az otthon biztonságának, a megszokott környezetnek, a kezemhez simuló tárgyaknak, a megteremtett kényelemnek az érzése.

Olvasok, most éppen ezt:

Születésnap

Kolostorba vonultam vasárnap délben. :)

M. születésnapját ugyanis a közeli Sopronbánfalvi Pálos-Karmelita Kolostorban ünnepeltük meg egy ebéd erejéig. Van ott egy étterem ( Refektórium), melyben már korábban is voltunk, és mindig nagyon jó volt. Szálloda, múzeum, valamint Oktatási és Meditációs Központ is a kolostor, és nagyon szép hely egy erdő mellett. A szállodában szerencsére nincs TV, sem hűtőszekrény, és  egyszerű a berendezés.

Találkoztunk egy kedves és udvarias pincérrel is, aki segítőkész volt. Mesélt a helyről, az ételek elkészítési módjáról... Például arról, hogy a sütőtökkrémlevesbe egy kis fehér csokoládét is tesznek. Finom volt. 

Jó volt hallgatni. Németül is jól beszélt, de az angollal sem lehetett volna zavarba hozni.  Pontosan annyit adott magából amennyi kellett (nem többet), és csak hálásak lehettünk neki, hogy megszépítette az egyébként is kellemes ottlétünket. 

Újabb találkozások, beszélgetések

Néztem a fákat miközben ma a gyógyszertárba mentem. Vannak melyekről lehullottak a levelek, vannak melyeken még mindig zölden, de többnyire sárgán virítanak. Én már várom a hideget, nem szeretem a novemberi 20 fokokat. Viszont nagyon szépek a színek, alig tudok betelni velük.  

Múltkor írtam, hogy néha vágyom a társaságra és a beszélgetésekre. Mindezek megtörik az engem körülölelő csendet, melyet ugyan szeretek, de ha mindig egyedülléttel társulnak, akkor szívesen lecserélem őket, ha alkalmam adódik rá.

Szilvi barátnőmet a kórházban ismertem meg, több mint egy hónapig szobatársak voltunk. Összehozott minket a közös betegség, mely beleavatkozott a sorsunkba. Nagyon egymásra találtunk. Már írtam róla a blogomban. Vele néztük elmélyedve a januári havazást az ágyamon ülve. 

Segítek neki az angolban is, örülök, hogy tanulni akarja. Ha eljön hozzám angolozni legalább találkozom vele, és akkor tudunk beszélgetni is, és ez olyan jó!

Hétfőn elhívott hozzájuk, jó volt ott lenni, folytattuk a nálam elkezdett beszélgetést. Fel is hívott pár nap múlva telefonon, akkor is folytattuk gondolataink kicserélését. Szerencsére mindig van témánk. Ő sem szeret sokat egyedül lenni, örülök, ha felhív, ha úgy érzi szüksége van rám. Nekem is szükségem van rá.

Úgy volt, hogy M. kedden jön hozzám, de úgy döntött, hogy már szombaton, azaz ma itt lesz nálam. Vasárnap megünnepeljük a születésnapját. Nem szoktunk nagy ünneplést csinálni soha. Elmegyünk valahova ebédelni, ez lesz a születésnapjáról való megemlékezés. Naponta "találkozunk"  WhatsUpp-on, mindig kapcsolatban vagyunk, de az együttlét is fontos.

Nincs sok témám most, de újra le tudtam írni, hogy töröm meg az egyedüllétemet. Mindig van valaki és valami, ami segít ebben, és ez nagyon jó.