Eső

Esik az eső. Csepp cseppre hull, és a föld beissza. Sötét van. Itt az ősz, ez már nem nyári, hanem igazi őszi eső.  

Arra gondolok - mint ahogy sokszor teszem, mert már lerágott csont -, hogy mennyire vártam az eső látványát, mikor nyáron hőség volt. Mikor egyszer az időjárásjelentés megígérte az esőt estére, kiültem az erkélyre és vártam. Annyira akartam, hogy szinte elébe mentem, kémleltem az eget, vártam az első jeleket.

Vártam, mint egy kedves vendéget, hogy kellemesebbé tegye a forró napok utáni hőmérsékletet az átmelegedett lakásban. Mikor a távolban villámlani kezdett, és ideért a mennydörgés is, bennem feléledt a remény, hogy hamarosan elered, és milyen jó lesz érezni az illatát is. Mert a már szárazságtól poros utcák, a falevelek és az eső illatának keveredése mindig kellemes élményt ad. A természet gondosan kikevert, semmihez sem hasonlító parfümjének visszafogott, természetes illatát.

Most is esik, de ez már az ősz, ami egyre inkább közeledik, és én figyelemmel hallgatom a kopogást, ami betölti a benti csendet, és örülök, hogy reggel voltam a boltban, és akkor még nem áztam meg. Szerencsém volt, mert az időjáráshoz az is kell.

Reggeli

Szeretem a zabpelyhet valamilyen gyümölccsel. Egyszer a már nem író Sofia blogjából kaptam a kedvet hozzá.

Ha úgy kelek fel, hogy rászánok egy kicsivel több időt a reggelimre, akkor ez választom reggeli foglalatosságként. Leöntöm a 6-7 evőkanálnyi zabpelyhet annyi vízzel, hogy ellepje, 10 percig állni hagyom. Utána jöhet rá 1 dl tej, és elkezdem főzni kb. 1-2 percig. Mikor készen van csurgatok rá egy kis mézet, megszórom fahéjjal. Hamar készen van, megéri megcsinálni, teszek hozzá valamilyen gyümölcsöt. A fenti kép régen készült, mikor még eperszezon volt. Télen sokszor fagyasztott gyümölcsöt olvasztok fel hozzá (lenti kép például vegyes erdei gyümölccsel), megterítek magamnak, és jöhet a reggeli. 

Kitart ebédig.

Kihívások

Kihívásnak vagyok kitéve nap mint nap. Az eseménytelen napokból (kivéve, ha intézkedni kell, de erről már írtam) kell valamit összehozni, amit azért élvezek is, mert mindig szomorkodni sem lehet. Az rombol.

Blogot írni sem könnyű így. Unalmas szövegek a hétköznapokról, melyek nem adnak szinte semmit. Azért az a " szinte" ott van.

Próbálok a semmiből valamit kikerekíteni, mert egyelőre nem akarom abbahagyni a  blogot sem. Egyszer már megtettem évekre, az sem volt jó. Témahiány miatt tettem, most kezdek belemenni egy hasonlóba. Unalmas sem akarok lenni, de írni is akarok. Na, most akkor mi van? :)

Pár napja bejött egy lepke a lakásomba. Megfogtam óvatosan egy zsebkendővel, és kitettem az ablakon. Remélem túlélte. Esemény volt, mert nemkívánatos volt a lakásban, de ártani sem akartam neki. Megoldandó feladatot kaptam, még akkor is ha kicsi volt.

Emlékszem, hogy milyen jókat teáztunk, kávéztunk valaha a cukrászdákban. Mára már az is elmaradt. Csinálok itthon magamnak, mert nem akarom, hogy csak emlékekből álljanak a napok, hanem a jelent is éljem meg.

Azért vannak jó dolgok is mostanában a jelenben:

Szombaton Ausztriában orgonahangversenyen voltunk egy templomban. A bécsi Stephansdom orgonistája adott koncertet. Már nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára koncerten. Orgona koncerten pedig egyáltalán nem voltam még. Nagyon tetszett, nem hittem volna mikor odamentünk, hogy ennyire a szívemhez fog majd szólni ott az a zene.

Ha már Ausztriában voltam bécsi szeletet ettünk, egy jó nagy adagot. Ott nincs is kis adag a Wiener Schintzelből, mindig hatalmasakat kapunk. Ez volt a vasárnapi ebédünk.

Pár napra megint kizökkentem az itthoni hétköznapokból. Megéltem a jelent, és jólesett. Most jönnek az egyhangú hétköznapok.

Kezek

Az előző bejegyzésemben az egészen fiatal korról írtam, most jöjjön az időskor.

Nem csak a reklámokban látott finom krémmel kenegett kezek a szépek, hanem a dolgos, idős kezek is lehetnek azok. Talán soha nem láttak krémet, annál több mosogatóvizet, fakanalat, tűt, cérnát, gyúrni való tésztát, mosni, teregetni való ruhát,  ásót, kapát...

Jó megsimogtani őket, az érintés visszadja a hosszú évtizedek munkájának terhét, törődés, gondoskodás élményét. Valaha ezek a kezek is voltak fiatalok, megkíméltek, akkor még nem kapaszkodtak mankóba, a székek karfájába. Tettek-vettek akkor is, ma már inkább pihennek, de láttam még mindig tűzre rakni, dagasztani, főzni is őket. (Igaz, nem most volt.) Mert amelyik kéz hozzászokott a munkához, nehezen tud leszokni róla. Ameddig bírja, csinálja, életének értelmet adva.

A régi képen M. anyukájának akkor 90 éves keze van. Ma már 98 éves, és  inkább pihen, mint dolgozik. Egyszer eljön ennek is az ideje.

Nagyon sajnálom, hogy anyu kezéről nem készült kép.

u.i.: Borkának és Katalinnak köszönhetően,- akik megtalálták korábbi bejegyzéseimben- Anyu kezéről is vannak képek. Az övé már végleg megpihent a sok munka után. De sokszor láttam dolgozni.

Sajnálom, hogy megfelejtkeztem a képekről.

Mikor még kicsi voltam

Ezek a képek még akkor készültek, mikor még nem tudtam semmit a világról, de már nagy szemekkel kémleltem.

Mikor még nem tudtam mi az hogy élet, de az első képen komolyság, a másodikon a szám szegletében megbújó mosoly már előre vetítette, hogyan kell és lehet majd nézni az életet és a világot, ha egyszer felnövök. 

Felnőtt korban már több jelző is lehet a nézésemre, az arcomra: aggódó, szomorú, mélabús, figyelmes, szemlélődő, nevetős, barátságos, derűs, mosolygós...Minden nap lehet más és más, attól függően hogyan alakulnak azok a bizonyos napok, évek, a sorsom és a körülöttem lévő emberek sorsa.

Legyen lehetőleg minél több a derűből, mégha olykor nehéz is megvalósítani, de nem  lehetetlen. Csak keresni kell rá a lehetőségeket. 

Ezt kívánom magamnak, másoknak, minden kedves olvasómnak.

Elment

M. elment. Hívott míg itt volt, hogy menjek vele vissza hozzá, de meg kell tanulnom egyedül is élni. Itthon maradtam. Lesz még alkalom a találkozásra. Elég lesz csak szólnom neki.

Egyedül maradtam újra, mint az a kis pipitér a fűszálak között a képen.

Kint még süt a Nap, besüt a szobákba reggel, ez meghatározza a napi kezdéseket. Minden a megszokott mederben folyik újra ezúttal itthon. Kialakítottam már magamnak.

Elkezdődött az iskola, és én nem megyek munkába. Nem mondom, hogy hiányzik. Sok évet dolgoztam, elég volt. Igaz, hogy akkor változtossá tette az életemet a munkába menés, de most így jó. Elfáradtam a sok évnyi munka után.

Most a magam ura vagyok, ami jól hat rám. Jól ki van találva ez a nyugdíj. Mikor szükség van rá eljön, és megadja a megérdemelt pihenést. Már nem is tudnék dolgozni. 

Minden így van jól.

Otthonon kívül

    

Záródtak nálam, majd kinyíltak valahol máshol az ajtók, utána visszafelé is megtörténtek ezek a zárások és a nyitások. Pár napig M-nál voltam, oldani az egyedüllétet, mely már egy kicsit sok volt, és kezdett  szorongatni. 

Volt kihez szólnom, ha éppen mondanivalóm volt. Ő is szólt hozzám, de csak úgy  csendben is voltunk sokszor. Ha nem is volt egészen a közelemben, akkor is tudatában voltam, hogy ott van a másik szobában vagy a konyhában, éppen csak pár méterre tőlem, mert hallottam a neszezéseit, vagy az edények csörömpöléseit. Olykor ez is elég. Mind, mind jó dolgok ezek, feltöltenek, eléldegélek velük egy darabig. 

Pár napig itt lesz ő is nálam, ezalatt az idő alatt elvisz Veszprémbe is. 

Addig sem leszek egyedül. (Nem) tudom, milyen érzés lesz utána, ha elmegy. Már kicsit párás szemekkel nézem a világot, ha csak rá gondolok, hogy megint egyedül leszek egy darabig. Bár már tulajdonképpen meg is szoktam. Ilyen az életem, így kell élnem. Néha azért változtatni is kell rajta, hogy jobb legyen, hogy folytatni tudjam a megszokott egyedüllétemet, melyet azért még nem mondanék magánynak. 

Ez történt, és történik most velem.