SOS

Balogh Zsuzsanna: Segítséget kér a természet

Mosolyogva is lehet sírni,
Úgy befelé, némán.
Csak a jóról szeretnék írni,
De a téma szemlesütve néz rám!
Szomjas a Föld, porba hullt az imánk,
Közösek a gondok, közös a hibánk.
Minden nap lángol valahol az erdő,
Pusztul az élet, veszélyben a jövő!
Amit kaptunk, nem szabadna elfelejtenünk,
De pénz lett a bálvány, az lett az Istenünk.
Kiszárad a Föld, nem fogja sokáig bírni,
Ideje lenne a baj felett végre kezet fogni.
Lelkiismeret nélkül élni biztosan lehet,
Csak annak az árát nem az issza meg.
Eszembe jut Apám, milyen büszkén nézte a kertet,
Nem vágott ki soha fát, hanem ültetett.
A régi emberek úgy tisztelték a természetet,
A földje végén a parasztember keresztet vetett.
Megemelte a kalapját, ha esett az eső,
Nem is hagyta magára soha a Teremtő.
Most haragszunk egymásra, haragszunk a világra,
Elérkezett az idő az összefogásra!
Mentsük meg a fákat, mert nélkülük nincs élet,
Segítségért könyörög a természet!

Egy ellentmondás feloldása

Az állampolgár első kötelessége a nyugalom. Az elgondolkodás lenne a második, de akkor nem tudna eleget tenni az elsőnek.

Harald R. Sattler

Nyugodt vagyok, tehát az első állampolgári kötelességem teljesítettem. 

El is szoktam gondolkodni,  de már azt is nyugodtan teszem, így a fenti mondatok rám nézve csak félig érvényesek. Mégis teljes állampolgának érzem magam, mert ez az ellentmondás bennem kiegyenlítődik, és ráadásul sikeresen, ha az elgondolkodás utáni eredmény is már a  nyugalom számomra.

Van mindig miről gondolkodnom, különösen mostanában, de önvédelemből megtanultam már, hogyan kell ezt jól csinálni.

Tudni kell az országunkról és a világról is, a szűkebb környezetünkről, az emberekről, de nem kell "belebetegedni", csak szelektálni. Korábban belebetegedtem, és jött is három hónap kórház, és nem is egyszer, de  helyrehoztak, és velük együtt helyrehoztam én is magam. 

A tanulság pedig azóta leszűrve!

Fentről is lehet nézni dolgokat, és kell is. Tanulom mindig, próbálok felfelé mászni a  jobb rálátásért, és nem mondom, hogy nagyon egyszerű, de egyre feljebb vagyok.

Persze, hogy van, ami zavar, és már azt is annyiszor leírtam, hogy nem vagyok érzelem nélküli gép, és ahogy látom, nagyon sokan nem azok. Nagyon sok érzelmem van nekem is.

Lehet fejlődni a belső béke irányába. Az útja a kezdetektől a jelenig nem rövid, nem is sima, és soha nem is lesz tökéletes, de én sem vagyok, és nem is leszek az.

Ezeket mind bele kell kalkulálni, betenni a hátizsákunkba, és időnként harapni belőlük az úton úgy, mintha szendvicsek lennének, mert  erőt adnak. 

Lehetőleg egyet mindig előre lépni, és nem kettőt hátra, hátha egyszer látható lesz így  a cél is.

Közben a kikapcsolódás magamra szabott lehetőségeivel is élek, és ha nem is ennyire tudatosan, de ezek is már ösztönös segítőszándékkal működnek.

Itt tartok most...

Utóirat: Tegnap késő éjjel a "Kontroll" interjú után a felháborodás érzése volt bennem. A nagyon lassan érkező nyugalmam viszont mégis az adta, hogy a bűnösök megbűnhődnek, és most tudatosan azt sem írtam le itt, hogy: talán és remélem. 

Így "kell" történnie! Már nincs többé, ami eddig védte őket. 

14 pont

Idemásoltam Laurence Britt 14 pontját a fasizálódás korai jeleiről. 
A "Fascism Anyone?" című cikkéből származik, amely a Free Inquiry 2003-as tavaszi számában jelent meg:

1. Folyamatos és erős nacionalizmus

2. Az emberi jogok megvetése

3. Ellenségek/bűnbakok megnevezése, mint összekovácsoló erő

4. A katonaság fennhatósága

5. Nyílt szexizmus

6. Ellenőrzött tömegmédia

7. Nemzetbiztonsági rögeszme

8. Vallás és kormányzat összefonódik

9. A gazdasági hatalom megvédése

10. A szakszervezetek elnyomása

11. Az értelmiség és a művészetek lenézése

12. A bűnözés és büntetés rögeszméje

13. Kiterjedt korrupció és haverok helyzetbe hozása

14. Tisztességtelen választások

Ami a képemen van, azt nem is olyan régen egy soproni belvárosi ház falán láttam.

Ne lopj!

Van ahol a hetedik parancsolat még működik, és a becsület keze dobja be a kitett dobozba az árat, mert még létezik, ahol egy üzlet erre épül. 

Az eladó nincs is ott, és mégis fogy az áru és gyűlik a pénz is.

A "kis" emberek saját tapasztalatai használhatónak mutatják ezt a cserét, különben nem lenne már sem hokedli, sem rajta az áru, sem a pénzes doboz...

A bibliai tízparancsolat  tiltja más tulajdonának jogtalan elvételét: 2Móz 20:15. 

De létezik más is, ha valaki Isten törvényét már régen nem ismerné vagy nem értené: Büntető Törvénykönyv (Btk.) 396. §-a! 

Egy kicsi ebből, egy kicsi abból...

Ha én különböző anyagokból léteznék, akkor a sérülékeny csipkéből és a többet is kibíró farmeranyagból lennék létrehozva.

Az erős farmeranyagot a szüleim tulajdonságaiból örököltem, a finomságra, szépre vágyást és az aprólékosságot is igénylő csipkét már én magam adtam hozzá a meglévőhöz.

Csak a kettő együtt segít élni, a szépet is látni és közben átvészelni a nehezebb időket is.

Valahogy úgy, ahogy egyszer a mama diktálta nekem egy sós kiflije receptjét: 

"Egy kicsit ebből, egy kicsit abból..."

Így soha nem tudhattam meg a receptet, csak azt tudom, hogy a végeredmény jó, és így van ez az én életemben is.

Nem aggódni

Néztem egy főzős TV műsort, és abban elhangzott valami, amire felfigyeltem. Egy séf mondta a szakácsának főzés közben: " Mindig ahhoz kell alkalmazkodni, ami éppen következik. Olyan, mint az élet." 

Rögtön úgy éreztem nekem szól. Mostanában nagyon előre gondolkozom. Ami még rendben is van, de előre is aggódom. Lassan így tönkre teszem magam, ami semmiképpen sem jó. Érzem, hogy rossz a  hangulatom, és ennek egyéb tünetei is vannak már. Fáj a gyomrom, sok a savam, zsibbad a fejem...

Igyekszem legyőzni mindezt, keresek elfoglaltságokat, nem fekszem le napközben, hogy eltereljem a figyelmem a gondjaimról, a gondolataimról. Tudom, hogy sokat vagyok a négy fal között, keveset vagyok kint, kevés emberrel találkozom,  nem tudok rendesen, fájdalom nélkül járni, és félek attól, hogy majd egyszer idősek otthonába megyek. 

Ez utóbbi aggaszt különösen, ezen gondolkozom, pedig meglátom milyen lesz majd, ha odakerülök. Mindig ahhoz kell alkalmazkodni, ami éppen következik, ahogy a séf is megmondta. Tegnap ezzel a gondolattal feküdtem le, és el is aludtam.

Most éppen itthon vagyok a saját otthonomban, kár még aggódnom. Tudom, hogy sok mindent kell majd elintéznem akkor, ha eljön az idő, de most még elég, ha egy listát készítek, és amit tudok, azt megteszem addig is. A többi majd rám vár abban az egy hónapban, ami a hívás és az idősek otthonába érkezés között kell hogy megtörténjen. Majd akkor intézkedem. Nem félni, nem megijedni, nem aggódni... A jelenre figyelni, hiszen meg lehet találni benne a szépséget. Annyi ebben az igazság.

Olyan jó volt ezt most leírni magamnak és nektek. Kicsit jobb lett.

Gondolataim

Egyre többet gondolok az idősek otthonára. Különböző gondolatok vetődnek fel bennem. Például az, hogy mennyi dolgot felhalmoz az ember az élete során, aztán végül, ha az élete úgy alakul, és idősek otthonába kell mennie, milyen kevés dolgot vihet magával. Csak a legszükségesebbet, mert kicsi a hely, melyet ott kap. Kisebb, mint volt a lakása. Kiválasztja a legszükségesebbet, és viszi. A többi marad, másé lesz, odaajándékozza, végszükség esetén kidobja. Aztán mikor eljön az utolsó óra, akkor már semmit sem vihet magával. 

Más az, ha család van, nekik még szükségük lehet a holmikra, de ők is megválogatják, hogy  mit visznek magukkal. Mikor az ember valamit vesz, szüksége van rá, vagy ha nem is, akkor örömet okoz neki. Mert van birtoklási vágy, az öröm is szükségeltetik, hát, megveszi vagy megkapja. Örülni kell nekik, használni őket a mindennapokban az életünk folyamán. Ez a legjobb megoldás. Egyébként meg semmi feleslegeset nem kellene megvenni. Jó dolog, ha az ember ellen tud állni nekik. Emlékeket, élményeket kell gyűjteni a sok tárgy helyett. Elkezdtem az elajándékozást is már. Jó érzés, különösen ha látom, hogy a megajándékozott örül is neki, és használja.

Ezekre is kell gondolni, csak sokszor későn érik meg az ember rá, hogy mindezt belássa.

Mit ( nem) akarok még?

"Soha nem olvashatom el az összes könyvet, amit szeretnék.

Soha nem élhetem át minden ember életét, akivé válni vágyom, és soha nem lehetek részese minden sorsnak, amit álmodni tudnék.

Soha nem sajátíthatom el mindazokat a képességeket, amikről álmodom.

És miért vágyom minderre?

Azért, mert élni akarok. Érezni az élet minden árnyalatát, tónusát és a létezés minden lehetséges mentális és fizikai rezdülését.

De rettenetesen korlátozott vagyok."

Sylvia Plath

Régen többet akartam az élettől. Ma már nem. Megbékéltem a sorsommal, mindazzal, amit eddig elértem. A nyugalom, a béke, a pillanatok öröme, a csend, a jelen megélése, az évszakok figyelése, az otthon további megteremtése, a nyugdíj megérdemelt élvezete... inkább a vágyam.

Jelen legyenek az életemben a könyvek, de már nagyon megválogatom, hogy mit olvasok el. Régen a mennyiségre jobban figyeltem, ma már a minőségre megyek. Legyenek körülöttem még emberek, beszélgethessek, élvezzem a csendet is velük, nézhessem, ahogy egy kisbaba nő.

Legyen kedvem reggel mindig felkelni, és miután elvégeztem azt, amit elterveztem arra a napra, a fennmaradó időt néha magamnak is adhassam. Ez nem önzés, ez egy természetes kívánság. Fontos legalább annyit törődni magammal, mint mással.

Nem kell több tárgy, elég ami van, sok is. Néha megveszek majd azért valamit, hiszen nem akarom magam teljesen visszafogni, és ha valami nagyon tetszik, legyen részem benne. Mert a tárgyak jelenlétének öröme is fontos, de az érzelmek, az emberek, a törődés, az érintés, az illatok, a fények...fontosabbak.

A korlátozottságomat egyre jobban érzem, de már nem bánom. Ennyi adatott, kis lépésekkel haladok előre, kis terveim azért természetesen vannak, és örülök, ha azokat elvégzem. Beosztom az időm. Az igazi tervem, hogy nyugodtan, stresszmentesen éljem az életem.

Élni akarok még, megélni a napokat, de már megelégszem az apró dolgokkal is. Már nem érdekel, hogy rettenetesen korlátozott vagyok.

Egyedül és együtt valakivel

Ha várakozom valakire, és már hamarosan jön, nem tudok közben mást csinálni. Ő jár az eszemben, várom, hogy megszólaljon a csengő. Olykor odaállok az ablakba, és remélem, hogy meglátom átjönni az előttem lévő kis téren át, vagy meglátom az autóját bekanyarodni az utcánkba.

Múlt héten egy barátnőmet vártam. Képeket mutogattunk egymásnak. Ő Máltán járt, én Franciaországban. Már meséltünk egymásnak az utakról telefonon, de a képek elmaradtak. Beszélgettünk, kávéztunk, süteményeztünk is közben. Hazamenetele után felhívott, megköszönte  a vendéglátást, és közölte, hogy jól érezte magát. Számomra is jó volt, hogy itt volt.

M. is jött, őt is vártam. Elvitt hozzá, így nem voltam majdnem egy hétig egyedül. Ilyenkor mindig feltöltődöm. Jól teltek nála a napok, utána ő volt nálam egy kicsit. Oldódik az egyedüllét, ha másokkal vagyunk. Néha szükségem van rá, és megszervezem magamnak, hogy társaságban is legyek. 

Utána jönnek a napok, mikor egyedül vagyok. Tulajdonképpen ez sincs ellenemre. Ha túl sokat vagyok egyedül, akkor viszont érzem, hogy valami depresszió-féle tör rám. Jól kell felépíteni a napjaimat. Egyedüllét és együttlét valakivel. Arányban kell hogy legyenek, különben  az egyedüllét magánnyá alakul, ami rossz hatással bír az emberre. Nem akarok depresszióba sem esni a magány miatt. Tudom mennyire rossz, és milyen nehéz kikeveredni belőle. Tavaly megtapasztaltam. Igaz, hogy akkor nem a magány miatt estem bele, és szerencsésen kimásztam belőle. Megtettek a kórházban értem mindent, és én is megtettem mindent, hogy újra jól legyek. 

Azóta is tart ez az állapot, ennek így kell lennie, ha mindent megteszek magamért, tevékenykedem is természetesen, és elfogadom más segítségét is.

Egyre gyakrabban gondolok rá

Autóban ülve látom mellettem elsuhanni a tájat, és kattintgatok kifelé az ablakon át. Arra gondolok, hogy az élet ne suhanjon így el mellettem, csak elmosódott foltokat, elmosódott emlékképeket hagyva maga után, mint ezeken a képeken. 

Legyek tevékeny részese, megélője az életnek, amíg az élet-utazás után megérkezem a végállomáshoz. 

Egyre gyakrabban jutnak eszembe ezek a gondolatok, és igyekszem megvalósítani őket. 
Nem múlhatok el nyomtalanul, át kell élnem az életem, mélyen felszívva a történéseit, kapcsolataimat az emberekkel, a cselekvő törődés által megélt szeretettel, az örömmel történő adással, és a kapni tudással is. 

A már meglévő dolgaim élvezetével, olykor a lazítás képességével, a mindenáron birtokolni vágyás jótékony mellőzésével, a görcsösség levetkőzésével. 

A tulajdonomban lévő dolgok fokozatosan gondos elosztásával, a teremteni tudással, örök figyelemmel, és azzal a tudattal, hogy a rosszból is tanulni lehet.  

Éljek hittel, bizalommal, a megismerés és a tanulás örök kívánásával...

Mennyi mindent lehetne írni még. 

Hogy mindez csak hiú ábránd? Ha csak kicsit is sikerül megvalósítani belőle, már megérte élni.

Eltelt néhány nap

Csendesen simogatok egy világoskék cserépkályhát egy régi épületben lévő étteremben a  vasárnapi ebédünk előtt.

Az otthonosság érzetét kelti bennem, azt az időt hozza vissza, amikor még nekünk is volt, és akkor is melegíthettem magam vele a kinti hideg után. Jó érzés volt akkor is, most is.

Egy volt kórházi szobatársam és a párja működteti a helyet egy közeli faluban. Találkoztam újra Nikivel, a férjével és a fiával, aki felszolgált nekünk. 

Beszélgettünk a közeli betegségünk által árnyalt közös múltunkról egy kicsit, majd hagyott minket a sokat látott gerendák és falak között ebédelni.

Később hazamentünk, kávéztunk, almáspitét ettünk, mely igazi vasárnapi, téli illatú sütemény. A pihenést időnként beszélgetéssel megszakítottuk meg. Mert még mindig van, amiről nem váltottunk szót. 

Majd összepakoltam néhány napra, és elindultunk M-hez a már alkonyi órákban.

Útközben beesteledett, és halkan kopogni kezdett az időközben eleredő február végi eső is. Fénylett az út előttünk, élveztem a fényt, mindazt, ami körülvett.

Jó volt M-nél lenni. Töltekeztem, jókat aludtam, bár hozzám képest korán ébredtem. Megszoktam a kórházban. Egyszer majd eltűnik  belőlem az ott belém rögzült napi rutin. Elmúlik ez is, mint annyi más az életemben.

Tulajdonképpen nem bánom, hogy így történt, mégha furcsa ezt így kimondani és leírni is. Újra tudom most élni az életem, mindazt, ami már kikopni látszott belőlem  a depresszióm előtti időkben is. 

Tanítottak és én tanultam a kórházban töltött négy és fél hónap alatt. Mennyi sorsot és embert is megismertem közben. Figyelemmel kísértem mikor már jobban lettem mindent. Ez mindig is szokásom  volt. Elemezni a látott és hallott dolgokat, felszívni  mélyen azt, ami történik velem és körülöttem. 

Semmi sincs hiába, mindennek értelme van, az én életem bizonyos szakaszainak is. Úgy, ahogy ennek is. 

Megtörtént velem, elfogadom, és már odáig eljutottam, hogy képes vagyok a jót is meglátni benne. Mert mindenben van, csak rá kell jönni mi az, és használni  a jövőben.

Bizalom

Nagy kincs a bizalom. Mikor Kőszegen jártunk, ott figyeltem fel a becsületkasszás árusításra. Kiírták az árat, és letették az eladásra szánt árut az utcára egy dobozzal együtt. Abba kellett betenni a pénzt, és el lehetett vinni a gyümölcsöt, zöldséget, a virágot. Mi is vásároltunk így.

Bizonyára a tapasztalat azt mutatta, hogy mindenki beletette a pénzt a dobozba, különben nem élne továbbra is ez a hagyomány abban a kisvárosban, és lehet, hogy máshol is. 

Jó dolog hinni az emberek becsületességében (még ha megtapasztaljuk néha az ellenkezőjét is), és kitartóan élni vele, mert jó ebben az esetben az eladónak, jó a vevőnek is a bizalom érzése. Igen, a vevőnek is jó, hogy hisznek benne, és  bebizonyíthatja, hogy nem hiába, mert beleteszi azt a pénzt, amit kell. Nő az önbecsülése, ha lehetőséget kap rá, hogy bizonyítson önmagának és másnak. Ettől is megy előbbre a világ és többek vagyunk általa.

Segítőkészség

                                        

                                       

Megint itt a kávém mellettem, ez a délutáni adag, és leültem vele a gép mellé. Lassan kortyolgatom, és a legutóbbi élményeimen gondolkozom, ami az, hogy sok jó ember van.

Mivel a kommentjeim betűmérete kicsi volt, változtatnom kellett rajta. Fontos nekem, hogy jól érezzétek magatokat nálam, és olvasni tudjátok a bejegyzéseim mellett a kommenteket is. Elvégre én vagyok itt a vendéglátó a blogomban. 

De én csak abszolút használója vagyok a gépnek, belenyúlni nem tudok, még annyira sem, hogy betűméretet nagyítsak. Ez nagy hiányom, de hajlandó vagyok a fejlődésre.:) Persze, hogy van annyi tudásom, hogy a gépet működtetni tudjam, de ennyi, nem több.

Sokan segítségemre jöttek, és ez erősítette meg bennem, hogy jók az emberek, és hogy milyen szerencsés vagyok, hogy körülöttem vagytok. 

Adta mindenki, amit tudott: tudást, figyelmet, törődést. Sokat tanultam belőlük. Olyanokról olvashattam, amiről eddig nem is hallottam. Időt, fáradtságot nem kímélve voltak, akik emailben írták le a megoldást képekkel tarkítva.

Aztán az egyik talált, süllyedt! Képes voltam én, a "butus" is megcsinálni. Meg tudtam vele oldani a problémát. Aztán már az új tanultakból magam csináltam meg a betűtípus változtatását is. Így a szürke, vékony betűkből vastagabb fekete lett, és így még jobban olvashatók.

Hálásan köszönöm azoknak, akik részt vettek az oktatásomban és a sikerélményemben. Szebbé tettétek a napomat. 

Hasonló élményeket és szép napot kívánok!

A segítőkészségről

Az emberek segítőkészek. Mióta mankóval járok, ebben sokszor részem van. Kinyitják, tartják az ajtót, előre engednek. Ha találkozom szomszéddal átveszik tőlem a szemetet a lépcsőn, és leviszik helyettem a kukába. Felhozzák a bolt után a táskámat, és leteszik az ajtóm elé. Felajánlották a bevásárlást is, de azt megcsinálom, nem akarom elhagyni magam. 

Egyszer míg zártam az ajtót, legurult lépcsőn a mankóm. A hangos zajra ketten is gyorsan kinéztek az ajtón, azt hitték valami történt velem. Felhozta az egyik szomszéd a mankót, ezzel tudott segíteni. Ő varrt nekem maszkot is ajándékba. 

Jólesik minden segítőszándék és tett, talán visszakapom most, amit igyekeztem tenni életem folyamán jól-rosszul. Egyszerűen nem lehet nem megcsinálni, ha látom, hogy valaki igényli.

Az is segítség, de inkább törődés, vagy egy szertartás része, ha valaki kitölti a teát, kávét a másiknak, vagy tálal valakinek étkezés közben. Erősíti a kapcsolatokat, meghitté teszi az együtt töltött perceket, közelebb hozza az embereket egymáshoz, és az együttlétet emberhez méltóvá teszi. 

Míg tavaly fekvő- és járógipszben voltam 6-6 hétig egy lábműtétem után M. segített. Főzött, mosogatott, mosott, vasalt, takarított, bevásárolt és így tovább. Gyakorlatilag nélküle nem tudtam volna gyógyulni.

Jó elfogadni és adni a segítséget. Az elfogadást meg kell tanulni, az adás jön magától.

Őszi gondolatok pozitív végkicsengéssel

A keretbe zárt ablakon túli világot időnként ki lehet nyitni egy sétával, a még fent lévő kevés levelet meg lehet sokszorozni, ha lenézünk a fák alá. 
Nincs olyan, amit ne lehetne még többé tenni, legyen az szeretet, vidámság, bánat, bezártság, vagy a szabad levegő még mélyebbre szippantása, mely lehet az öröm sóhaja vagy éppen a szomorúságé.
Mindegyik a miénk, így élünk, így folytatjuk tovább keserédesen vagy édesen.
Valahol olvastam, hogy az igazi mosoly sokat segít, de még a szándékosan gyakorolt, magamnak vagy másoknak adott, jó értelemben vett műmosoly is pozitív változásokat indít be a testben és a lélekben. 
Legyen így igaz, és gyakoroljuk, amikor csak tehetjük, még ha nehezen is megy olykor megroggyant, de bizakodó állapotunkban.

Jól

vagyok, és annyi intéznivaló gyűlt össze a tétlenségre ítélt időszakom miatt, hogy alig győzöm behozni őket. Tegnap például a lejárt személyi igazolványom intézése vett el órákat. Egy a sok közül, de olyan jó, hogy már nem okoz legyőzhetetlen akadályt a szükséges aktivitás.
Úgy élvezem, mintha újjászülettem volna. Mennyire tudott hiányozni a régi énem! Mindenben így érzek, a különböző érzések visszatérése is jó.
A kórházban a mellettem fekvő betegtársam ezt a könyvet olvasgatta: Lee Jampolsky: Gyógyítsd meg az elméd - Útmutató a belső békéhez. Beszélgettünk is róla.
Saját példányban is megvan, ezt böngészgetem most ceruzával a kezemben. Jó több száz oldalon át olvasni, amit tulajdonképpen (bizonyára) mindig is tudtam, éreztem, de így lapról lapra megfogalmazva sokszoros "ahá" élményben van részem. 
Eszembe jutott azért egy mondat, amit olvastam az elméletről és a vele összefüggő életbeli gyakorlatról. 
Olyasmi a lényege, hogy ha szomjasak vagyunk, akkor nem a szomjúságról kell olvasnunk, hanem innunk. 
Ettől a magvas gondolattól függetlenül én olvasok is. Aztán jöhet az élet és az ő feladatai gyakorlatként. Jól vagy rosszul, de ez utóbbi miatt sem kell lelkifurdalást érezni.
Próbálkozunk.

Röviden

Rosszabb, ha megszólított, majd elfelejtett ( a látszat ez, pedig biztosan nem az), mintha nem tudok arról, hogy egyáltalán észrevett.

Ez is életem része. 

Mégis bízom, hogy egyszer csak...
Így szép, mert így is szép!

U.i.: Igen rébuszokban, de nem szerelmi háromszög kibontakozásáról van szó.

Érdemes

elolvasni, aztán úgyis mindenki maga dönti el, hogyan tovább...
Szerintem adnak hasznos tanácsokat, amit talán úgyis tudunk, de jó összefoglalva is látni, és legalább valamennyit betartani.
Megelőzés párti vagyok, de nem következetesen.
Sajnos!

Tanulságok

Ha mindenképpen tanulságokat akarok levonni a mai nap eseményeiről, akkor csupa vigasztalókat fogalmazhatok meg:
- Valahol mindig megtalálható az, amire vágyom! Átugrottam egy megyehatárt, aztán gyorsan egy másikat is, hogy szökdeljek örömömben végre valahára. Nálunk nincs hó, Veszprém megyében viszont éppen kedvemre valóan sok.
- Kitartónak kell lenni! Vagyis ismételgetni a kedves "sofőrnek", hogy én bizony mielőtt hazaérnék a hómentes lakóhelyre, sétálni akarok  a hóban. A kitartásnak végül (jó esetben) eredménye van!
- Semmi sem helyrehozhatatlan! Ha megmerül a bokacsizma, ki lehet rázni, és úgyis megszárad egyszer minden. Zokni is, csizma is, nadrág is.
- Miután bemaszatolom az örömteli képem hóval, és erre azt mondja M., hogy biztosan hideg lehet, és ő ugyan ilyet nem tenne. Ekkor még egy adagot rá lehet tenni a sajátra. Az övére ilyen bejelentés után már nem merek:-D, de hógolyót azért kap. Nevet, de nem kapom vissza! Kár!
Nem vagyunk egyformák, de nem is kell egyformának lennünk. 
Ez viszont megnyugtat.

Tisztulás

Olvastam egy újságban, hogy a selejtezést úgy kezdjük, hogy először nézzünk szét a lakásban, és amiről azonnal tudjuk, hogy nem kell, gondolkodás nélkül szabaduljunk meg tőle. Ma ezt tettem és folytatom, csak lazán, napokon át: üvegek, újságok, számlák, ruhák, régi videokazetták...Bekukkantás az íróasztalba.
Aztán az alaposabb selejtezés, ami komolyabb döntések sora, majd a megmaradt dolgok rendszerezése a cél.
Amit kint csinálok, mindaz megtörténik magamban is, tisztulok, rendezek a gondolataimban is. Annyira rajta vagyok most ezen az ügyön.
Ráadásul tegnap béltükrözésen voltam ( mínusz 1 polip),  ami ugye béltisztítással jár előtte, és nem a kedvencem annak a 3 liter folyadéknak az elkortyolgatása, de beillik a terveimbe. Ez is egyfajta tisztítás. Tisztaságra, helyre vágyom minden téren, hogy legyen helye az újnak is. A január mint kezdet tökéletes időpontként.
Kezembe vettem Thomas Merton: A csend szava c. könyvét. Nem csak a naplót, amivel egyelőre nem boldogultam első laptól az utolsóig, hanem a válogatott műveit, és tudom, hogy ezt (is) akarom, és el is kezdem lassú olvasásra. Nem régen találtam meg a bolhapiacon, és de jó, hogy megtaláltam.

U.i.: Születésnapomra továbbá meg fogom kapni Kun Árpád: Boldog észak és Tan Twan Eng: Esti ködök kertje c. könyvét. Köszönöm Holdgyöngynek és Izabellának az ajánlásokat.