Végül!
A család, akiknél laktunk bortermelésből és a turizmusból él. Kaptunk egy aránylag olcsó, nem nagy, gerendás mennyezetű, spalettás ablakú szobát, ahol az egy hetet eltölthettük. A ház végében volt egy kis tavuk is a háziaknak, pár száz méterre pedig egy éttermük is. Egészen közel volt egy olajfaliget is, ahol élvezettel tettem egy kis sétát. Frissen vágott olajfa ágak voltak a fák alatt, hoztam is haza belőlük egyet. Most is itt van a szobámban.
A hely közel volt a Grado tóhoz, Velencéhez és Trieszthez is. Az utóbbi két helyre vonattal mentünk. Mert ugyan hol parkolhatnánk, ha megérkezünk? Jobb volt vonattal menni, ahogyan sok turista és helybéli is tette.
Velencébe 1 óra 7 perc az út a Santa Lucia pályaudvarra, Triesztbe pedig 45 perc a Trieste Centrale-ba.
7 percnyi autóval megtett útra volt Marano Lagunare, egy barátságos kisváros, ahol Adrianoval motorcsónakkal behajóztunk a lagúnák közé, és kikötöttünk egy szigeten.
A reggeli, amit a szálláson helyben kaptunk az általuk eltett házi cseresznye- és baracklekvár, saját kezükkel készített szörp, méz, vaj, tojás volt. Napindítónak pedig forró olasz kávét is kaptunk.
Csendes, tiszta helyünk volt, ahol lehetett olvasni a szoba előtt lévő süppedő fotelben. Ha kisétáltunk a kis tóhoz, ahol kacsák úsztak, útközben virágzó fák és pálmafák is vártak minket.
Bort és grappát vettünk tőlük, mikor eljöttünk. Hoztam még haza Cantuccit, a toszkán édességet, amit ők borba mártanak, én kávéba. Hoztam haza olívaolajat, melyet Dantéról neveztek el. Van itthon tőlük kávé is, hogy az íze emlékeztessen az ott töltött időre. Az Adria homokjából került haza egy kagyló is, amit ott rögtön zsebre tettem, majd megfelejtkeztem róla, és csak itthon találtam meg.
Arrivederci, Italia, remélem viszontlátunk még egyszer.
" Egy kínai költő sok száz évvel ezelőtt azt mondta, hogy ha valamit leírunk, újra át is éljük."(Frances Mayes: Napsütötte Toszkána)