Egy hét Olaszországban Útinapló 3.

Ismét Marano Lagunareban vagyunk. Utunk során még elmentünk Gradoba, Velencébe, Triesztbe is, de ebbe a városkába még többször is visszatértünk. Itt is vannak lagúnák, mint Velencében. Itt is kiülnek az emberek az utcára borozgatni, kávézni, fagyizni, enni. 

M. visszamegy az autóhoz valamiért, én fáradtan leülök a kikötő egy padjára addig. Hiába, nem könnyű bottal sokat sétálni. Pihenni kell közben. Nézegetem a már kikötő és a még éppen elinduló halászcsónakokat. A kis téren egy kerekesszékben ülő idős férfit látok. "Ciao, Mario!" mondják neki, sokan ismerik. Mikor elindulunk, én is köszönök neki. Ő visszaköszön: "Buon giorno, Signora!" hallom, és egymásra mosolygunk. Gyűrődnek a redők a szél és a Nap cserzette arcán.

Leülünk egy kikötőben lévő étterembe ebédelni. Másfél-két órán át eszegetünk a kávézással együtt. Figyelem közben az embereket, mert nagy élmény ez is számomra. Nézem, ahogyan mennek, nem sietnek. Frances Mayes: Édes élet Itáliában című könyvében olvasom: " A büszkén magasodó épületek tartása átragad az itt lakó emberekre is. Lassan, méltóságteljesen járnak az utcán, azt mondanám, vonulnak."

Majd elindulunk a halászcsónakokkal és hajókkal telített part mellett sétálni. Az olaszok önmagukat nem meghazudtolva széles mosollyal köszönnek ismét nekünk. Mi is köszönünk nekik, majd angolra váltva a pár férfi tagja elkezdte magyarázni, hogy ott ültünk az étteremben két asztallal távolabb tőlük. Én is megismerem őket, meg is említem nekik. Mennyit számít a figyelem. Örülnek, hogy emlékszem rájuk. Váltunk még pár szót, megbeszéljük ki honnan jött, majd elbúcsúzunk. Később ki-ki mosollyal az arcán folytatja az útját a kék víz és a pakolgató halászok mellett.