2017. szeptember 21., csütörtök

Letettem

a munkahelyem íróasztalára a virágot még a zacskójában, és kattintottam egy-két képet róla. Az idő múlására emlékeztetett, ugyanis olyan volt diákjaimtól kaptam, akik 30 éve végeztek. Ők voltak az első csoportom, és négyen úgy döntöttek, hogy eljönnek hozzám, és meglátogatják az iskolát is. Beszélgettem velük, sorsok, életutak tárultak fel előttem, humor is, tragikus események is. Megígérték, hogy jövőre is eljönnek, egy újabb év elteltével, vagyis múlik az idő.
Lassan készülök arra, hogy kipakoljam  a szarvasos, hópihés téli plédjeim, ez is az idő múlására emlékeztet, úgy ahogy a szarvasos, hópelyhes bögréim, és a hasonló mintázatú ágyneműim is. Van még időm, de azt is tudom, hogy eljön az ideje mindennek, a felsoroltak használatának is. Igen, mindennek eljön az ideje, a sajátunké is.



2017. szeptember 13., szerda

Ha

anyunál vagyok, és ő a megszokott TV programjait  nézi, én is melléülök, és vele nézem. Ő olyankor közben elmeséli az előzményeket, ha sorozatról van szó. is Jól megvagyunk.
Van egy sorozat melyben van egy néni, helyesebben úri hölgy bottal, csipékkel. Vannak jó beszólásai, kissé naívak, de adott helyzetre találóak. A legutóbbi:
"A élet nem túlságos boldog, ha túl sokat morfondírozunk rajta."
Nem jöttem egy darabig, mert volt a számítógépemmel valami probléma. Kolléga megígérte, hogy eljön megnézni, ide is ért, de érkezése előtt egy perce megjavult. Nem tudom mi történt, de ez olyan Murphy törvényes vagy fogorvosos történet.


2017. augusztus 31., csütörtök

Fertődön




Elmentünk Fertődre. 
A felújított kastélyt már láttuk párszor, így az ebéd és a kávézás után sétáltunk, már amennyire a gerinc - és csípőfájdalmaim engedték. A kávé mellett annyira lehet hallgatni, mint amennyit beszélgetni. A rántott húst viszont szép csendben vagdostuk. 
Nem a felújított kastélyt és a rendezett parkot kerestük - csak a kapuig mentünk el -, hanem a környező fákat, leveleket, és a kissé roggyant állapotban lévő épületeket.
Mindig is vonzott az enyészet, ezt a legrégebbi blogos társak nagyon is jól tudják rólam. Málló vakolatnak, barnára száradt levélnek, göcsörtös fatörzsnek megvan a maga szépsége, és ezzel nem mondtam újat.  
A régi és az új együtt megadják az egészet. 



2017. augusztus 25., péntek

Kezdés

A gyerekek, még nyári szüneten vannak, mi tanárok, nevelők elkezdtük a tanévet. Elég sűrű feladat, alapos munka előkészíteni.Kint éppen nyári idő van, de úgy csusszanunk bele majd a tanévbe, mint a nyár az őszbe.
Találkoztam a kollégákkal, általában rossz történt velük. Haláleset, betegség... A gyerekek is mesélnek, attól függően kinek milyen a szókincse, milyen eseményeket éltek át. Újra össze kell szoknunk.
Az épület illata már megütött, a a múlt tanévi felújítás festék, és az azt követő tisztítószerek illata keveredett a több évtizedes régi illattal. Ebből is látszik. hogy milyen gyakran van felújítás.
Kávé mellett beszélgetünk majd, máskor és máshol is. Van a tanáriban egy sarok, amit klubnak hívunk, természetesen nem hasonlít rá, de a tanári egy lekerekített sarkának kellett valami nevet adni.
Automatából hozott kávéval, olykor odaballagunk, és valami mindig eszünkbe jut, ami megosztásra érdemes.
A képen az én asztalom néhány kellékkel.


2017. augusztus 19., szombat

A buszmegállóban

álldogálva éppen lassan telt az idő, és én nézegettem csak úgy. Forróság volt, de valami furcsát láttam. Száraz, barna faleveleket. Ezeket a múltkori vihar söpörhette, törhette a földre az ágakkal együtt, és a zöld levelek és fű között elszáradtak, ami a fán volt, az pedig tényleg a közelgő ősz jele. Ma esik az eső, és álmosító.
Kitartóan tornázom, de  még nem látszik a jele, sőt nem is érzem azt a jelet, ami könnyítene, de nem adom fel.
Anyunál az ablakban az útszéli virág virágzásban olyan kitartó, mint én. Egyébként másban nem vagyok az, csak most ebben a tornában, mert a gerincem így nem maradhat. 
Nehezen viselem ezt a fájdalmat.


2017. augusztus 12., szombat

Sokat

romlott a gerincem, jelenleg sántikálok és fáj. A tény nem ad jó gondolatokat a jövőre nézve, de próbálok megtenni magamért, amit lehet. Gyógytornára járok a kórházba, korábban kezelésekre jártam. Tulajdonképpen teszem azt, amit tehetek, és tesznek értem, ami lehetséges. Egyelőre nem javul. Várom a pozitív eredményt.
Az ablakaim nyitva, a várva várt hűvös megérkezett. Kihűtöm a lakást az újra megérkező hőség előtt. Úgyis lesz még forróságban részünk. Tervező típus vagyok mindenben.
Gondolok már a közelgő tanévre is, és megállapítottam, hogy a szünetből sohasem elég. Nekem 1 hónapja kezdődött. Akkor fejeződött be a gyerekek gyakorlata. Én voltam, aki utoljára ment be dolgozni. 
A képeken - ahol mostanában elég sokat vagyok -, a kórház egyik épülete, azon belül tornázásaim színhelye. Annyi a baj, hogy mire hazaérek, a gyakorlatok egy részét elfelejtem, de kitalálok néhányat, ami megmozgatja a gerincem, és csinálom itthon is. 


2017. augusztus 8., kedd

Vannak

meglepetések. Meglepetésnek én általában a jót hírt hívom, a rosszat simán rossz hírnek. Rossz hír, hogy fáj a fogam, és az, hogy a fogorvosom szabadságom van, és csak harmincadikára tudott időpontot adni. Egyébként kibírom addig, most úgy néz ki. 
Meglepetés, hogy végre esett az eső, és kellemes az idő, nem kell folyton törölgetni magam, és 3x zuhanyozni, és mosni, mosni.
Meglepetés, hogy ennyi kihagyott idő után vannak már kommentek, benéztetek hozzám, és őszintén mondom, hogy ez öröm.
Meglepetés, hogy tudok írni, tulajdonképpen a hétköznapjaimat, bevillanó gondolataimat kell leírni, illetve azoknak kis szeleteit, mert mindent úgysem lehet, de nem is kell. Számomra ez a blog, ez is volt mindig, és el is fogadtátok.
Meglepetés virágot kapni, és a kérdésemre a válasz, hogy miért: "Csak!"
Az is ideillik, hogy írok nektek, mert ezek szerint igényem van rá! Itt vagyok, és csak írok, írok, ami eszembe jut, és nem gondolkodom továbbra sem mélyenszántó gondolatokon. 
Nem folytatom, mert okoskodásnak tűnik már, azt pedig nem akarom. Itt a vége most.


2017. augusztus 6., vasárnap

Némi

kiüresedés, téma hiánya, illetve olyan témák megléte, melyet már százszor leírtam. 
Közben írnék szívesen, de ilyen körülmények között inkább csendben vagyok. Mikor eljön az ideje valaminek, itt van úgy, mint ma, mikor már az utóbbi napok hősége után végre beborult az ég, esett az eső, most is csepeg, a távolban dörög, most is készül valami a végre kissé lehűlt időben. Fellélegzünk, eljött az ideje.
Eljött a ideje a kőrózsának is, melyet anyu a a rég elhagyott szülői ház cserepeiről szedett le sok éve, és ott, ahol most lakik elültette. Hogy mi jött el? A virágzása az egyiknek köszönetként mindazért a törődésért, melyet anyu adott neki az elmúlt gyerek- és fiatalkorért.
Hogy  nálam mi jött el? Megszólaltam, még mielőtt elfelejteném hogyan kell blogolni, például feltenni egy képet, gondolatot ( bármilyen egyszerűt) itt leírni stb. 
Benneteket nem felejtettelek el.
Üdvözlet azoknak, akik még ennyi idő után is benéznek hozzám.





2017. január 11., szerda

Késő


estig dolgozom, a buszmegállóból egy utcai hőmérőre látok, és a hidegtől könnycseppes szememmel látom a mínusz 9 fokot, felhúzom a kesztyűmet. Este úgyis előkerül a kézkrém, mert a hideg érzékennyé, pirossá teszi a kezem. A január fehér és hideg.
Lassan itt van az iskolákban a félév a gyerekek fele üldögél tanulás nélkül, mert már úgyis mindegy, a másik fele belehúz, hátha menthető még, ami menthető. Mi pedig ott vagyunk biztatónak, segítőnek, olykor kemény kényszerítőknek azok számára, akik úgy gondolják úgyis mindegy, és a meggyőzés sem használ. 
Szerencsére vannak olyanok, akik tudják, hogy tanulni kell, sőt élvezik is.

zene

x

Tájékoztatás

Az Éva című blogon található képek saját fotók.

E-mail címem: editis@citromail.hu