Fogy a fény

Augusztus van még, egyre gyakrabban már nem ragyog a napfény, hanem valamiféle szűrt fényben van részünk. A júliusi ragyogás már a múlté, akkor is, ha most is süt a Nap.

Augusztus 20-a körül változik meg általában az időjárás.  Akkor szokott jönni egy front, és már a régi nyár nem tér vissza. Idén nem történt meg ez szerencsére éppen  20-án. Ez kedvez a kinti ünnepi programoknak. 

Közeledik az ősz. Jön a szeptember, majd a többi őszi hónap, haladunk valami felé, ami visz bele a fénytelenségbe, mely mégis új élményeket ad. 

Színes, őszi, vörös, sárga, rozsdabarna leveleket, párás reggeleket, a szelet, mely felkapja azokat a bizonyos leveleket, és sodorja egyre messzebb és messzebb a leesése helyszínétől kis kupacokba formálva, vagy éppen a esőtől fénylő tócsákba ragasztva őket. 

Addig még van idő, de mindnyájan tudjuk, hogy mi vár ránk. Átéltünk már egy-két őszt. Most még élvezzük  a nyarat, mely már nem sokáig tart.

Vannak

napok, mikorra összegyűlnek az elintéznivalók. 

Telefonálások, időpont egyeztetések, odamenet, visszajövet, közben ha van egy kis megállás, megiszom egy kávét, benézek a blogokba, olvasok pár oldalt, mert nem múlhat el pihenés nélkül a sok feladat. Közben már a következőn jár az eszem. Vízvezetékszerelő, bankok, bolt, orvosok, gyógyszertárak, laboratórium... Taxival kell mennem, mert a busz már nem használható számomra, autóm pedig nincs.

Hosszan állok a bankban a mankómra támaszkodva, míg megtalálom, hogy melyik gombot nyomjam meg, hogy megfelelő sorszámot kapjak, mert nem mindig egyértelmű. A vérvételre is időpontot kellett újabban kérnem, nem tudtam, hogy jutok el a tűig, nem olyan megszokott, bejáratott semmi már, mint régen volt. A Covid beleártotta magát sok mindenbe. A megszokottól eljutottunk a szokatlanig, az ismerttől az ismeretlenig. Nagyon rugalmasnak kell lenni, hogy alkalmazkodjunk az újhoz. 

Aztán, ha fogynak a feladatok, hoz egy kis megkönnyebbülést az ügyintézések teljesítésének öröme, de mindig jönnek az újak, nincs megállás.

Közben nézem a természetet is a képeken ( már nem nagyon tudom élőben), a zöldellő nyírfát a volt munkahelyem udvarán, a színes, fogalmam sincs milyen üde növényt, a szépségük feltölt újra, hogy tudjam folytatni, amit elkezdtem, az örökös intézkedést, a tevékenységek sorozatát, melyek sokszor kibillentenek az egyensúlyomból. 

Végül visszabillenek, mert muszáj, mert nem mehet másképp az élet. Ennek így kell lennie!

Jó reggelt!

Mikor felébredek a szobában sötét van, mert este lehúztam a redőnyt. Felgyújtom a heverőm melletti lámpát, hogy megnézzem, hány óra. Mert a nagyon sötét szobában sokszor azt sem látom, hogy  reggel van-e. 

Ha már reggel van, és én már kialudtam magam, kimegyek az előszobába, ott már azt is látom, hogy süt-e a Nap, vagy borult az idő. Kinyitogatom az ablakokat, jöjjön be a reggeli levegő.  Van, amelyik éjszaka is nyitva volt. Szükségem van a levegőre, mint a kávéra, ami kicsit észhez térít a mély alvás után. Mert én mindig sokat és mélyen alszom éjszakai felébredés nélkül. Nagyon kevés álmomra emlékszem. Ha reggel valami bevillan egy álomról, azonnal ki is száll belőlem. Nem tudok már visszaemlékezni rá, bármennyire is szeretnék.

A fény -miután egy kicsit hunyorgok- tágra nyitja a szemem, az ablakon át kicsit nézem még az utcát. Vannak, akik már kint mennek, de én még csak akkor keltem.  Látom a fáimat, hallom rajtuk a madarak csiripelését  az ablak előtt. Érzem, hogy otthon vagyok. 

Kell a szép!

Ha író lennék, és regényt írnék, biztosan sok sort és jól megválogatott szavakat szentelnék a reggeli történésekre, az egészen kicsikre is, melyek az ébredő világról szólnak, és az előttünk lévő napba torkollnak. 

Jó reggelt, szép napot kívánok mindenkinek!

Augusztus

 

A fényképezőgépet felfelé fordítom egy kattintás erejéig. Belesüt a  Nap. A lehúzott redőnyeimet nézem  az erkélyemen, tudom, hogy bent árnyékossá teszik a szobákat, és ez jólesik majd a kinti még egyelőre mindig erős fény után, pedig már augusztus van.  A nyár vége közeledik. Hamarosan arról fogok majd írni, hogy a napfény már nem olyan erős, hanem kissé fátyolosan tompább, mint volt.

A meleg arra is jó, hogy a téli kabátjaim hamar megszáradjanak. Majd télen emlékezni fogok arra, hogyan veszítették el a bennük lévő vizet egy nyári napon, és milyen időjárás volt, mikor  kint lógtak az erkélyemen, és a meleget magukba szívták. Mintha ezt a meleget is adnák majd át télen nekem. 
Augusztus van, még pár hét és elkezdődik  a szeptember,  az  ősz kezdete. Rohan az idő, gyorsan eltűnik egy év, és egymás után telnek el örömmel, de szomorúsággal is vegyítve. Semmiképpen nem múlnak el az évek nyomtalanul felettünk, hol jobb, hol rosszabb nekünk. Mi sem vagyunk mindig tökéletesek, hol ilyenek, hol olyanok vagyunk.

De éljünk még tovább, megérdemeljük, elvégre erre születtünk!

Apró történet

Ez az esemény akkor történt, mikor még nagy kánikula volt.

Mikor egyszer Borka tanácsát alkalmazva egy vizes törölközővel a nyakamon ültem a számítógép előtt, M. megkérdezte, hogy akarok-e egy jégkrémet. Megkérdeztem tőle, hogy van-e itthon. Ugyanis úgy tudtam, hogy nincs. Valóban nem volt, de azt mondta, hogy  felöltözik, és elmegy a boltba, hogy vegyen. Persze, hogy megörültem.

Aztán megérkezett, és megettünk egyet-egyet. Finom volt. A másik kettőt tartogattuk másnapra. Volt minek örülni a következő napon is, mégha nem is nagy dolog, ami az örömöt okozta. 

Valahogy így is lehet szebbé tenni egy nyári délutánt, hogy valaki törődik velünk, megteszi a ki nem mondott gondolatainkat, és mi azt köszönettel el tudjuk fogadni.

Ez egy egészen apró történet, de a szívünkben naggyá válik az öröm egészen kis pontja, mely beépül az emlékeinkbe, és van mire gondolni, ha éppen rosszabb napunk van, és amikor nem teljesülnek váratlanul a bennünk rejlő vágyaink kérés nélkül is.

Esik

17 fok van, és esik az eső.  Súlyos, szürke felhők borítják az eget felettünk. Erre vártunk a hőségben, most itt van. Nem ért meglepetés, az időjárás jelentés megjósolta, és lám be is jött.

Verik az ablakpárkányt az esőcseppek ritmikusan, hangosan, és surrognak az aszfalton az autók kerekei az utcán. Álmosító az idő, nem régen keltem fel. Még maradhattam volna tovább az ágyban, igaz, hogy így is visszabújtam még egy kicsit, mikor korábban felébredtem. Esőben jó visszafeküdni. Olyan jó volt még kicsit szundikálni, néha megébredni, és hallgatni a kinti időjárás beszűrődő hangjait. 

Hamarosan elkészítem a kávém. Sötét, esős idő és egy forró kávé. Tökéletes párosítás. Köréfonom az ujjaim a csészének, most már jólesik a meleg, mely a porcelánon áthatol.

Holnap laborba kell mennem vérvételre. Egyik kezemben esernyő, másikban mankó lesz. A harmadikkal - ha lenne -, tenném-venném a dolgomat, ami éppen adatik, ha tudnám, ugyanis nincsen harmadik. Talán nem megyek el, és kérek egy új időpontot.

Az is lehet, hogy már nem esik holnap. Ezt jósolják, talán ez is bejön.  Így lenne tökéletes. 

Meglátjuk, mindig remélek, most is. 

Vágyálom

Nézem az esőgyöngyöket a fűszálak hegyén, az oldalán, mindenütt. Természetesen nem most készültek a képek. Ezt hívom vágyálomnak. Szeretném végigsimogatni őket, aztán az arcomra tenni a hideg, vizes tenyeremet. 

Egyszer írtam, hogy szeretem az esőtől nedves orgonába belenyomni az arcomat. Üdít, frissít, úgy érzem, hogy szebb lesz tőle a bőröm, pedig ez csak egy vágyott elképzelés, a szépség és frissesség együttléte a füvön, a virágokon, a leveleken, a természet adta könnyed harmónia, mely otthont talál az éppen jelenlévő környezetemben.

Sokszor az kell, ami nincs. Azon a bizonyos hűvös délelőttön talán éppen napsütésről, melegről álmodoztam, de a gyöngyök játéka mégis szebbé tették azt a napot, mely olyan volt, mint egy ékszerbolt kirakata a természet értékeivel gazdagítva.