Rózsák

Mikor már eldöntöttem, hogy nem veszek semmit, nem is megyek sehova már semmiért, és mindenből csak a fehér a jó, akkor a sziklaszilárd elhatározásomat  összetörve, elmentem a bolhapiacra, és vettem egy rózsás csészét.
Nem szeretem a rózsaszínt, kivéve az ilyen színű tulipán szirmait, az élő rózsákat, a festetteket, az útszéli fűből alig látszó kis virágokat, az epres pudingot, a puncs vagy a málna fagyit...
Otthon egy fehér Zsolnay csésze (szintén a bolhapiacról) mellé tettem, hogy döntsek, melyik a szebb.
Majd döntöttem arról, hogy mégsem nem döntök, és elindultam a konyha felé az új csészével, hogy megcsináljam kávém. 
Kellett, hogy legyen közös múltom is vele, hogy befogadjam, megszeressem, egyáltalán közöm legyen hozzá. Megnézzem a napfényben, hogy elég vékony-e a porcelán, majd le is fényképezzem, és hogy többé el ne eresszem.
Ha nem veszem meg, gondolatkitöltő megbánás lett volna belőle, de így már az enyém és nézhetem, hogy a már lassan eltűnő napfény hogyan fénylik fel a csészén és az alatta levő tányéron.

Csak lassan...

Már megint egy "kávés" téma:

Mindig lassan iszom a kávém, így volt ez mindig. Ha közben dolgom is van, néha belekortyolok, és teszem tovább a dolgom. Ha éppen nem adok magamnak munkát, csak egy blogbejegyzést írok, akkor is itt van mellettem. Most is... 
Ha kávézóban ülünk, akkor is lassan iszom. M. gyorsabban, de mindig vár, hogy én lassú lehessek.
Közben kihűl a kávé, de nem baj, mert már elértem azt a pontot, hogy hidegen is szeretem. Ha valamit sokszor csinálunk, azt vagy jobban megszeretjük vagy ráununk. Nálam az előbbi.
A munkahelyemen mikor kora reggel kezdtünk egy kollégámmal, csináltunk egy kávét, és elmentünk tenni a dolgunkat. Mikor visszatértünk, az én csészémben mindig volt még egy kicsi, mert hagytam magamnak.
Az a bizonyos végső már hideg korty volt a jutalom, de mindig kell a visszatérés reménye is ahhoz, amit szeretünk.

A Teaházban

Hoztam egyszer a blogomban egy ebben a kőszegi Teaházban készült képet az összetartozásról. Akkor egy mondatban tettem egy ígéret-félét, hogy hozok a helyről is képeket.
Szép hely volt narancssárga falakkal ( ott nekem nem volt túlzás), az ablakokon át bejövő napfénnyel, mely a falak meleg színét csak még melegebbé tette.  
Múlt időben írok róla, mert azóta már sajnos bezárt.
A polcokon megvásárolható különböző szálas teák voltak fémdobozokban, és teáskannák is csészékkel, melyeket meg is vehettünk volna, ha éppen megtetszenek.
Vérnarancs ízű teát ittunk akkor, mert szeretjük, és otthon is van mindig belőle. Igaz, hogy filteres, tehát lehet a forró vízbe lógatni reggelenként egyszerű megoldásként. :)
A szálas tea elkészítéséhez idő kell, megfelelő eszközök is, és az elkészítés szertartása után a lassú ivására is időt kell szánni.
A Teaházban természetesen soha nem filteres teát kaptunk, azért ennyire nem egyszerűsítették le szerencsére számunkra a teázást.
Én persze azt is néztem közben, hogyan fénylik az asztal üvege, és hogyan sokszorozódik meg  rajta minden, még a függöny fehér színe és a bejövő fény is.
Nem is én lettem volna, ha nem így történik.:)

A vasárnapi édességadagunk helyszíne

        

Mikor Kőszegen voltunk a Csokiházban, akkor elhatároztam, hogy az egyik Sopronban  találhatóba is szeretnék újra elmenni. 

Az egyikbe, mert kettő is van, és mivel helyben vannak, még  utazni sem kell értük.

Nagy az épület, és a választék szintén nagy. Nekem túlságosan is az, de volt időnk nézegetni és válogatni vasárnap délután. 

Tudom, hogy egy kis bolt hangulatosabb, de nem én döntöttem valaha a méretéről, és elfogadom az ittenit úgy, ahogy van. Láttam, hogy kell is a nagy alapterület, mert sok vendégük volt.

Kávézni akartunk egy-egy sütivel, és én ki is néztem magamnak egy pisztáciás cappuccinót, főleg azért, mert szeretem a pisztáciát. 

Kedvemre kapargattam le a darabkákat a csészém széléről, és ez is volt az egyik ottani élvezetem.

Harrer Csokoládéműhely és Cukrászda a nevük, ha valakit bővebben is érdekel  itt olvashat még róla, és több képet is lehet még látni annál, mint amennyit én kattintottam. 

A szalvétájukon ez olvasható: "All things made with love."

"Minden szeretettel készült".

A csokoládéról

  

   

Pár hete kerestem a neten valamit Kőszeggel kapcsolatban, és közben megtalálam ott egy csokiboltot is. 

Csokiszeg a neve, és a városka központjában van, könnyű megtalálni. Mielőtt bárki is találgatná, miért éppen ez a neve, megtudtam, hogy az épületben korábban vasbolt volt.

Mivel tudtuk már, hogy másnap Kőszeget is útba fogjuk ejteni, és mondtam M.-nak, hogy menjünk el inkább oda egy délutáni kávéra, mint bármelyik más cukrászdába.

Kiderült, hogy kicsi a bolt, nincs elég ülőhely, de nekünk éppen jutott. 

Színes világ várt ránk ott édességekkel, teásdobozokban sokféle teával, és már a húsvétra készülődéssel is. 

Elég drága a hely, de végül az enyém lett egy a képen látható Mozartos csokiból, M. ajándékba is vett valakinek, és kértünk még kávét is. 

A kávénk mellé természetesen szintén csokit kaptunk, elvégre ott minden csak róla szól.

Végül a  csokibolt mottóját írom még ide: 

„Ne fald! Élvezd a csokoládét!”

Összetartozás

Volt már az összetartozásról egy olyan képem, amelyen rajta volt a kötődés, csak akkor a kezek mutatták ezt.
Nem előre eltervezett a mostani kép sem, csak lenéztem egyszer a kőszegi Teaházban az asztal alá, és ezt látva, meg is örökítettem. 
Képre tervezni egy ilyen látványt nem tudok, csak gyakran észrevenni az éppen láthatót.
Igen, tudom... Egyszerű módja a kötődés kifejezésének, de valahogy én így is  "működöm", nem akarom már bonyolítani a kapcsolataimat sem. 
Készítettem több képet is akkor, de végül csak ezt hozom el most ide a narancsárga falak, a besütő napfény és a vérnarancs ízű tea színe helyett. Talán egyszer hozok belőlük is.
Szeretem a hangulatokat mutató képeket, de vannak olyan képek, melyek "beszélnek" is az értő és érzékeny látókkal.

Kávézás nárciszokkal

Mutatok egy kis pihentető látványt az egyik kávézásunkról, és leírom mellé még azt, hogy egy soproni cukrászdában tegnap is tavasz volt már.

Rögtön ellenőriztem a nárciszokat, de igaziak voltak, és minden asztalra tettek belőlük.

A Doktor Zsivágó című film megint eszembe jutott, és ezek a kis virágok emlékeztettek engem a benne látott nagy nárciszmezőre.

Az ablakon át beáramlott a napfény, még sárgábbá téve az amúgy is sárgát, és az almáspite is finom volt a kávéval együtt. 

Ezen a szombat délutánon sem történt "semmi" ugyanúgy, mint azon a napon, mikor csak a Nap sütött, és ennek volt hírértéke számomra.

Téli hangulat

Kint már a latyakba átmenő és koszosodó hó volt a + 8 fokban. 

Bent égett a tűz, a teánk is hamarosan megérkezett, és mi citromot facsartunk, mézet csurgattunk bele, közben azt is néztük, hogyan változik egyre sötétebbre a színe.

Kavargattuk is, bele-belekortyoltunk, és így telt vele az idő addig, míg megkaptuk az ebédünket.

Az ottlévő hangulat csak egy ráadás, talán a tél egyik utolsó üzenete volt számunkra, adott még meleget, színeket és ízeket, hogy elégedetten búcsúzhassunk el majd tőle.

Akár a napunk éleit is tompítani képes órákat töltöttünk ott el, ha egyáltalán kellett volna bárminek is az élét tompítani aznap.

Egy nappal korábban

Szeretek Rustra menni egy kis egyszerű szépségért és harmóniáért.

Nem mintha országhatáron belül nem találnám meg ezeket, de szombaton mégis átléptük a közeli határt is értük.

A születésnapom előtti napon voltunk ott, és egy kicsit előre is "ünnepeltünk" már, mert az egyszerű szépség és a harmónia ajándék is lehet. 

Először megnéztük a Fertő tó jegén korcsolyázókat, majd sétáltunk a városkában és később  kávéztunk is.

Kávézás közben láttam azt a faldarabot, mely ott volt tőlünk pár méterre. Betűzgettem a falon lévő szöveget, de nem tudtam lefordítani, csak azt a számot láttam, hogy "15", és még az utána lévő szót is megértettem. 

Aztán M. lefordította az egész mondatot, és én már másképp néztem utána azokra a 15. században is létező kövekre, melyek társaikkal együtt valaha falakat alkottak és Rustot körülvéve védték a várost.

Erő és méltóság van bennük még mindig, pedig alig maradt meg a falból valami, és megnyugtató az, hogy még jelent az emberek számára valamit azoknak a szavaknak a lényege, hogy: tisztelet és őrzés.

Ezért is létezhetnek még mindig azok a kövek, és ezért is juthatnak eszembe róluk pozitív tulajdonságok, melyek értékek számomra is.

Na, tessék, ez lett a vége! :)

Idáig jutottam el, pedig csak egy egyszerű kávézástól indultam és arról akartam eredetileg  írni.

 

 

Nyomokban még karácsony

Nyomokban még mindig itt van a karácsony a közelemben, ha csak kis jelképek formájában is.

Újra kaptam valami kézzel is megfoghatót egy megfoghatatlanról. 

Korábban a szeretetet szív formájú süteményként, napokkal később pedig a karácsonyt egy hópehellyel díszített csomagolású szaloncukorként. 

A pincér mondata hozzá: "Hoztam még egy kis karácsonyt", és közben átvilágított egy aranyló fenyőfát is egy mécses.

Fontosak számomra a szimbólumok, az akár egy egész versen vagy könyvön is átfutók, de keresem mindennapjaimban is a jelképeket. 

Nem múlhat el a magyar nyelv és irodalom szakos tanárságom nyomtalanul.

Keresem őket írók és költők soraiban és saját történéseimben is, kutatom a felszín alatt is a többet, a mást  és a mélyebbet, amit szavakkal nehéz kifejezni, de helyettük egy tárgy vagy jel sok mindent elmondhat mégis számunkra.

Miért is örültem meg annak a szív formájú süteménynek újév napján? Mert annyi mindent elmondott szavak nélkül is.

A kávém mellé kapott karamellás szaloncukrot megettem csak úgy élvezetből a gondolkodás helyett. Megtettem vele azt, amiért megkaptam.

Mert ez is én vagyok, ilyenné tettem magam tudatosan, és ilyenné tettek engem az éveim tapasztalatai szinte észrevétlenül is. 

Az elméletből és a gyakorlatból is össze vagyok gyúrva úgy ahogy kell,  és így alkalmas vagyok a gondolkodásra, de akár a sok gondolat nélküli élet egyszerű élvezetére is!  Lásd: szaloncukor!

Minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva!:)

Egy kis történet egy kis szívről

Én  a szívre soha nem úgy gondolok, ahogy egy orvos gondolhat rá. 

Számomra mindig is szeretet szimbóluma volt és az is marad. 

Ez jutott eszembe akkor is, amikor a kávémhoz éppen csak egy falatnyit kaptam belőle. 

Úgy gondolják azon a helyen, hogy a szeretet megismétlése mindig szükséges, mert már nem először kaptam ott ilyen formájú süteményt.

A már említett, munkáját jól végző pincérnek egy olyan udvarias köszönömöt mondtam, mint amilyet máskor is szoktam, ha letesz valaki elém valamit. 

Mégis, akkor sokkal több érzés és gondolat volt bennem, mint amit ez a hálát kifejező egy szó adhat...

Aznap megkaptuk az új évre szóló útravalónkat: az optimizmus és a szeretet reményét.

Adventi ajándékaim

Mikor egyszer kórházban voltam, de hétvégére mégis hazaengedtek, az egyik orvosom azt mondta nekem, hogy lehetőleg magammal nem szigorúan bánva élvezzem, amennyire csak tudom az otthoni napokat. 

Kezdett már biztosan megismerni, vagy legalább sejteni valamit rólam, mert kimondta azokat a szavakat, hogy: "Nem szigorúan bánva..."

Most ugyan nem kórházban vagyok, de mégis eszembe jutott az inteleme.

Szigorúan nem akarok már magammal bánni, és hogy élvezet is legyen a napjaimban, úgy döntöttem, mert döntés kérdése is, hogy adok magamnak egy doboz és csomagolás nélküli ajándékot, vagyis  egy kis csak nekem szánt időt. 

Nézegettem az utcán a fenyőket, bementem egy kávézóba kávét inni, málnás süteményt enni, közben a benti adventi és karácsonyi fényeket is nézegetni, mert azok a kis sárga csillogások már kintről is vonzottak. 

Hagytam, hogy közben lelkiismeretfurdalás nélkül múljon az időm.

Mikor hazaértem a taxisofőrtől kaptam egy szaloncukrot csak úgy, minden ok nélkül.

Egy szaloncukor volt  az összekötője a jó szívvel történő adásnak és a köszönettel elfogadni tudásnak.

Ez volt mostanában a nekem szánt legszebb ajándék, azon a bizonyos  magamnak adott időn kívül, és a kettő együtt kellett nekem. 

A  magamtól és a mástól is kapott ajándék, valamint annak a tudása, hogy vannak egymással akár össze sem hasonlítható dolgok, melyeket én mégis megkaphatok. 

Legyen az akár a " nagy" idő vagy egy " kis" szaloncukor.

   

    

   

Marasztaló köd és hívogató fények

szitáló ködben

a park templomi csendjét

mélyre lélegzem

(Vincze Zsófia)

Nagycenken november közepi időjárásban volt részünk. Olyanban, amit  szeretek. 

Szürke ég, egész nap szitáló köd, a már földön is lévő ázott falevelek, és szabályos vonalakba rendezett, a ködbe vesző fák hosszú sorai az utakat szegélyezve.

Az aznapi, a parkban platánfákat nézegető sétánk közben, a szürkeséget végül sárga fények oldották fel, és az ablakokon átszűrődve is vonzóak voltak.  

A kastély ablakaiból jöttek.

Miután a köd beivódott a kabátokba és a sapkákba, egy a kastélyhoz tartozó kávézóban kötöttünk ki.  

Ott is sárgás fények vártak, de a nagy üvegeken át láthattuk a már általunk megtapasztalt kinti szürkeséget is a fákkal.

Novemberi kontraszt! 

Megkaptuk a kávénkat, hosszan kevergettük mielőtt megittuk volna, és szombat délutáni, ráérős perceket teremtettünk magunknak.

Ez volt, és nem több, de nem is kellett más.

Röviden, akár egy mondatban is össze lehet foglalni azt a pár órát: 

Nagycenken egy ködös délutánon platánfák között jártunk, és a ködön átsejlő, sárga fényt adó ablakok kávézásra hívó üzenetének nem tudtunk ellenállni.  

Ennél sokkal többet is kaptunk, mint amit ez a hosszú mondat közölni tud.

Egy az egyszerűségében szép hangulat és egy letisztult látvány talált meg minket, melyeket ködben rejtegettünk és őriztünk a hazafelé tartó úton is, a szemben jövő autók fényszóróinak fényében.