Marasztaló köd és hívogató fények

szitáló ködben

a park templomi csendjét

mélyre lélegzem

(Vincze Zsófia)

Nagycenken november közepi időjárásban volt részünk. Olyanban, amit  szeretek. 

Szürke ég, egész nap szitáló köd, a már földön is lévő ázott falevelek, és szabályos vonalakba rendezett, a ködbe vesző fák hosszú sorai az utakat szegélyezve.

Az aznapi, a parkban platánfákat nézegető sétánk közben, a szürkeséget végül sárga fények oldották fel, és az ablakokon átszűrődve is vonzóak voltak.  

A kastély ablakaiból jöttek.

Miután a köd beivódott a kabátokba, és a sapkákba, egy a kastélyhoz tartozó kávézóban kötöttünk ki.  

Ott is sárgás fények vártak, de a nagy üvegeken át láthattuk a már általunk megtapasztalt kinti szürkeséget is a fákkal.

Novemberi kontraszt! 

Megkaptuk a kávénkat, hosszan kevergettük mielőtt megittuk volna, és szombat délutáni, ráérős perceket teremtettünk magunknak.

Ez volt, és nem több, de nem is kellett más.

Röviden, akár egy mondatban is össze lehet foglalni azt a pár órát: 

Nagycenken egy ködös délutánon platánfák között jártunk, és a ködön átsejlő, sárga fényt adó ablakok kávézásra hívó üzenetének nem tudtunk ellenállni.  

Ennél sokkal többet is kaptunk, mint amit ez a hosszú mondat közölni tud.

Egy az egyszerűségében szép hangulat és egy letisztult látvány talált meg minket, melyeket ködben rejtegettünk és őriztünk a hazafelé tartó úton is, a szemben jövő autók fényszóróinak fényében.