Csak egy pohár víz volt

 

Sokszor csak annyit mondunk vagy írunk le, hogy vizet ittam, mert szomjas  voltam. Ez egy tény, több szót nem is érdemel!

Hőségben még kiegészíthetjük azzal, hogy nagyon szomjas voltam, és nagyon sokat ittam.

Pedig lehet, hogy ennél több is történt, a módja ahogy megkaptam a vizet, és ahogy letették elém.

Lehet szépséget kapni egy pincértől, és emlékként képet is csinálni róla. Később megtalálni a többi között, és mert nyár van aktuális a víz témája is, lehet feltenni újra  a blogomba. 

Olyan, mint régen az álmaim voltak, kékek és fénylő aranyszínűek. Azokban a ragyogó álmaimban nem volt nálam soha a fényképezőgép, és mire visszaértem vele a csoda-színek eltűntek. Végül sem a színek nem maradtak meg, sem képek nem készültek el róluk, aztán fel is ébredtem.

Mostanában nem álmodom már ilyeneket, talán mert már elérem a vágyaimat.

Igaz, úgy könnyű, hogy nem is kívánok sokat, és nem teljesíthetőket sem. 

Máskor sem tettem, de most még inkább nem.

Neil Young: Heart Of Gold

Ez a dal van most bennem, márpedig ha valami bekúszik az agyamba, az onnan nehezen jön ki, és dúdolgatva jelen is van egész nap.

Neil Young: Heart Of Gold ( Aranyszív) című dalát hallgatom újra és újra.

Nem fordítom le szó szerint a szövegét, csak összefoglalom a lényegét:

Van  valaki, aki már öregedve is élni és adni akar. Az, aki egy aranyszívet akart mindig megtalálni, és érte akár bányászként is kutatott. 

Sok helyen járt, az óceánon túl is, és soha nem adta fel a keresést. 

Ezeknek a szavaknak, gondolatoknak eddig még nem adott hangot, csak a fejében van róluk egy olyan tiszta sor, amely további keresésre ösztönözi.

A dal 1972-től, a megjelenése  óta a hallgatóit is biztatja az  "aranyszív" keresésére.

Én is keresem éveim múlásával azt a fénylő szívet, bármit is rejt magában. 

Biztosan jó embereket, dolgokat és érzéseket szimbolizál, melyeket egy életen át érdemes kutatni és megtalálni őket. 

Sokat menni érte már nem tudok, de megvan  róla az a  tiszta sor az én fejemben is...

Amit a virágok adhatnak

Miután a Fertő tó partjáról visszajöttünk, megérkeztünk a kedvenc kapualjamhoz és a mögötte lévő udvarhoz. 
Mondhatom, hogy akik felelősek ott  a dekorációkért, mindig jól végzik a dolgukat. Öröm ott lenni, nem szoktam kihagyni azt a helyet.
A tónál lévő színes világ után megkaptam mindössze egy kapualjban azt, amit szerettem is volna, amiért Ruston voltunk: valami könnyed szépséget.
Nem is akartam akkor mást fotózni, csak a kapualjban egy asztalon lévő virágokat. 
Kedvemre kattintgathattam, nem szólt rám, és nem sürgetett senki, csend és nyugalom volt. Nem is vágytam másra. 
Tulajdonképpen, legtöbbször csak erre vágyom.
Abban a kapualjban is úgy éreztem, hogy a szépet nem lehet rosszul fényképezni.

A szépség

     

        

        

 

Ez a tulipánom már nem úgy tündökölt, mint amikor megkaptam, de egyre szebbé vált még így is. 

Olyan, mint amikor az idősödő hölgyek felett úgy telnek az évek, hogy csak használ nekik az idő múlása. 

Soha nem veszítik el a szépségüket, hanem csak érnek és érnek, majd végül megérnek.

"Megesik velem, hogy úgy látom: a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban. Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál, szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít, és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. (...) Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá."

Hermann Hesse

Növekedés

Minden apróság egy kezdet, csak egy jel, de valaminek mégis már a megléte. Semmi nincs még most, ami nagy, és az sincs még, ami feltűnő.  

Az igaz értékek és szépségek önmagukért beszélnek, nincs szükségük figyelemfelkeltésre.

Egy filmben láttam, hogy a "Szépség kerüli a feltűnést". Ez egy alapmondat volt abban a bizonyos filmben, ami egy nagyon jó film, csak itt és most nem akarok  bővebben kitérni rá, de a címét leírom:  Walter Mitty titkos élete.

Csendben színesednek a legkisebb szirmok is, és szemmel nem észrevehető az sem, hogy egyik napról a másikra hogy nőnek a levelek. 

A rügyek a fényben már viaszosan fénylenek, talán még ragadnának is, ha hozzájuk érnék, de csak nézem őket. A kezem nem nyújtom ki feléjük, nehogy kárt tegyek bennük.

Kiteljesednek majd, és beteljesedik a sorsuk is, csak még várni kell, és ez a várakozás a szép benne. 

Időt kell adni nekik,  de a kicsiségük ellenére a szépségük már most megragadja a figyelmünket, mert a szépség nem a nagyságon és nem is a harsány külsőségeken múlik.

Zárásként pedig pár sor egy rügyről: 

"...Te tudod a dolgod.

magabiztosan duzzadsz, eltökélten.

Kivehetetlen milliméterek

harcát vívod az időben s a térben."

Hárs Ernő

Advent idején Ruston

...ha sétálok, mindig akad 

egy utca. Ha sétálok, mindig akad egy ház,

egy szín, egy varjú, egy dallam, egy tekintet...

(Zsille Gábor)

Ha átlépünk egy közeli országhatárt,  akkor hamarosan a szintén közeli Rustra is  érhetünk.  Ha célként tűzzük ki ezt a városkát, mindig odatalálunk 25 perc alatt, és nem csak egyszer történik ez meg, hanem sokszor.

Sétálunk az utcákon, közben én mormolom magamban a verset, és mindig tudom, hogy akad  majd egy utca, egy ház, egy varjú, egy dallam, egy tekintet... 

Akad mindig valami, leginkább valami kicsi, de szép, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. 

Egyszer ezt írtam a blogomban a városkáról:

"Néha úgy érzem túlzás is itt az egy főre eső figyelemfelkeltő apróság nekem, aki egyre inkább szeretné kerülni a sokat."

Szépek a festett falak, használattól fényesednek a régi kilincsek, az idő koptatta  zsalugáterek nyitva vannak, a lakók az ablakok üvege mögé mesevilágot építenek, a borozók és  az éttermek falán cégérek lógnak. Szinte már túl szép minden.

Az egyik Fertő tóhoz közeli étteremben, melynek mindig nyitva van a kapuja, finom a "Powideltascher" , ami nem más, mint a mi szilvás derelyénkhez hasonló desszert fahéjjal és  porcukorral. Az ilyen apróságok tudása növeli idegen helyeken is azt az érzést, hogy akár  ott is otthon lehetnénk. 

A minden évszakban változó dekorációkat láthatunk a már várt, de a váratlan helyeken is. Én benézek gyakran az udvarokba, mert a kapuk általában nyitva vannak, és a háziak már feldíszítették az ott lévő karácsonyfájukat is. Persze, hogy meg akarom nézni őket!

Pénteken az adventet most élő,  a karácsonyt váró Ruston jártunk, hogy hangolódjunk az ünnepre, sétálgatás közben nézegessünk, és hogy a szemeim is hangolódjanak.

Persze, kattintgattam is:

Rövid hír

Füle Lajos: Őszi esők jönnek

Őszi esők jönnek,

felsíró szelek,
dérré lesz a harmat
az avar felett.
Aztán sűrű csend lesz,
öregnek való,
csend simul a csendhez,
s hullni kezd a hó.

Az őszi esők után itt van a barna leveleket még alig fedő, a fák törzséhez húzódó, a kora reggeli lábnyomokat őrző, az autósoknak munkát adó, az egy régen lehullott alma piros és a fű zöldjének színét a maga fehérségével kiemelő, és egy magányos levél az utca burkolatán kívánó pihenését is megengedő hó.

Múlt éjszaka esett, és reggelre magát még mindig megmutatni is tudó látvány volt. 

Az első hó!

Turistaként a saját városomban

Üres a főtér.

Megfáradt harangkongás

Galambrajt rebbent.

(Kövecses Anna)

Ismét tettünk egy sétát vasárnap délután Sopronban. 

Régóta itt élek, és van amikor úgy megyek az utcákon, hogy szinte észre sem veszem, hogy milyen szép helyen lakom.  Sokszor elmegyek a színek, a régi házak mellett, egyik utca követi a másikat. 

Itt élem a hétköznapjaimat, már nem tűnik fel semmi.  Nem nézek fel az ablakokra,  a lámpákra, a díszes kapukra, a kis terek szobraira, a templomok szentjeire, és figyelmen kívül hagyom a hívogató padokat.

Néha viszont úgy sétálok itt, mint ahogy a turisták teszik egy idegen, először látott városban. Ez elhatározás kérdése is, és időnként megteszem. Általában vasárnap játszom el ezt a szerepet már nem először. 

Nem törődöm azzal, hogy a város a sajátom, sokszor láttam, és ismerem is. Úgy megyek, hogy közben megnézek mindent, mintha új lenne számomra, vagyis rácsodálkozom a látottakra.

Most nem volt fények és árnyékok játéka, mint ahogy volt az előző héten. Kicsit borult volt az idő, a színek tompábbak voltak, a levelek már majdnem lehullottak, és nem színezték az utcákat. Színként ott voltak a házak falai, és ez is éppen elég volt.

Ma délután turista voltam a saját városomban,  a turisták szemével néztem, és közben  láttam is. Sétáltam otthoni környezetben csak úgy, a magam örömére.

Őszi séta Sopronban

Volt pénteken egy kis ügyintézésünk a városban. Mérsékeltre fogtuk a szükséges teendőket, hogy túl zavaróak se legyenek ezen a délutánon. Pedig, ezek is életünk részei, de mi mégis hárítottunk, mert kellettek a nyugodt percek.

Mikor végeztünk az intézkedésekkel, egy kis a  léleknek is jót tevő, az elmét is kiüresítő sétára fektettük inkább a hangsúlyt. Mindez történt a saját városban, a megszokott, otthoni utcákon, a napfénnyel is szembe nézve, és hol nyitott szemmel, hol hunyorogva sétálva.

Volt benne minden, ami kellett, hogy azzal  a bizonyos lélekerősítő, elmekiürítő órával  megajándékozzuk magunkat. Mert ajándékként fogadtuk el ezt a már hétvégére is készülődő városban. 

Túl idilli és kissé mesébe hajló is volt minden. De a valóságban is tényleg ilyen volt. Tudtuk ezt, és  a közben bevillanó ilyen és ehhez hasonló gondolatokat arról, hogy mindez már  túl szép, elhessegettük magunktól. Nem tudom, M. hogy volt ezzel, de én ezt tettem.

Szerintem próbáltuk úgy megélni mindezt, mint ami volt is. A minket körülvevő szép, de igazi, és nem eszményített valóságot. Kinőttünk már a védő, óvásra megszületett mesevilágból, élni kell a valóságot szépségével, és  minden hiányával, a negatív  történéseivel is. A kettőt együtt, akkor nem idilli az állapot. 

Voltak viszont hulló falevelek, kopaszodó fák, a nyár utáni lehúzott napernyők, az utcára kirakott székeken pihenő és kávézó emberek. Mellettük voltak a szintén ott pihenő levelek, melyeket nem mozdított el választott helyükről senki. Volt fénylő járda, régi és színes házak sora is.

Láttunk már a madaraknak kirakott eleséget is a fákon, mely a tél közeledtét ígéri. Ezt most nehéz volt elképzelni ebben a bágyadt, novemberi napsütésben, de tudjuk, hogy mi vár ránk később. 

Ennyi volt, nem több, és körülbelül egy órán át tartott mindössze. Vétek lett volna kihagyni.

Piacon és kastélyban

Jó piacra menni, nézegetni a különböző finomságokat, figyelni az embereket és az árusokat, akik vagy nagyon el akarják adni eléggé rámenősen azt, amit megtermeltek, vagy türelmesen kivárják, míg odamegy hozzájuk az ember és kér. Van ilyen is, olyan is, egyéniségtől függ. Mindenesetre láttam, hogy fogy a portékája mindenkinek, még a visszafogottabb embereknek is. Mert van akiknek ez szimpatikus. Van még remény számukra is, és ez jó.

Pénteken sikerült finom szőlőt is venni ( előtte megkóstolhattuk), amely mennyivel ízletesebb, mint a gyakran importált, szupermarketekben is vehető. Mondjuk, annak nagy előnye, hogy egész évben kapható. A szilva is finom volt, amit vásároltunk a piacon, a magvas, ropogós héjú kenyér is és még sok minden.

Elmentünk vasárnap délután a közeli Röjtökmuzsajra (27 perc autóval), hogy a Szidónia nevű kastélyszálló környékén sétáljunk, és be is menjünk utána. 

Szép kívül és belül az épület, finom a kávéjuk és a süteményük is. Szeretem a Marlenkát a kávé mellett eszegetni, és pihenni közben. Figyelni az udvarias pincért, amint teszi a dolgát, és kiszolgál minket a munkáját végezve is mosolyogva. 

Meg kell néha adni a módját a vasárnap délutánoknak, és megint volt időnk egy kicsit sétálni is a szombati erdei sétánk után. Mert kell mozogni, ha nem is tudok sokat menni akkor is, és a friss levegő is jót tesz a sok bezártság után. Sajnos keveset megyek el itthonról, de ha tehetem, akkor elindulok. 

Most megtehettem ugyanazon a hétvégén is mind a kettőt. Milyen más hangulatok és benyomások értek közben. Eszembe jutott mikor sok évvel ezelőtt elutaztam Erdélybe és Párizsba is egy nyáron. Mind a kettő nagyon tetszett, és jól éreztem magam. Akkor lopta be magát a szívembe Erdély. Viszont annyira más volt a kettő, két külön világ, ahogy egy piac és egy kastély is adhat más-más hangulatot, de mind a kettőt lehet élvezni, szeretni, visszatérni.