2011. november 30., szerda

Ki itt, ki ott...


Most vagyok úgy először, hogy nem saját képet hozok, hanem másét. Ezt a képeket M. készítette vasárnap, és azóta néhányat átküldött.
Kinn volt vasárnap a szabadban, hegyet mászott a nagyobbik fiúval. M. ugyanis úgy van a hegyekkel, ha egyet is lát, késztetést érez,  hogy megmássza. Ha nem lát, akkor keres, de mindenképpen a tetején köt ki. 
Én a vízzel vagyok így. Ha előttem van, le kell mennem  a partjára. Sőt, bele is kell gázolnom, ha tehetem. 
Vasárnap én itthon voltam, ki sem mentem, olvastam, gyertyát gyújtottunk Anyuval, telefonáltam is. Így telt Advent első vasárnapja.
Egyszer úgyis megosztjuk a velünk történteket. 
Egy időben, egy helyen mindig nem lehetünk. A távolléttel is gazdagodunk, csak hozzáállás kérdése, egyben az elfogadás művészetének gyakorlása, és azon képesség használata, hogy adott helyen tudjunk örülni.  Ha mindez többször sikerül mint nem, akkor már nyert ügyünk van!
M. egy osztrák közmondást szokott emlegetni: 
"Nem táncolhatunk minden búcsúban!":-)

2011. november 26., szombat

Cicmic


Nem tudom, hogy hívják, nem mutatkozott be. 
Én Cicmicnek hívtam, nem mintha hallgatott volna rá. Mikor meglátott a balfi gyógyfürdő parkjában, elkísért a buszmegállóig szinte minden nap. Néha nyávogott is, ezt köszönésnek vettem.Olykor  a mancsával tett felém mozdulatokat, néha pózolt, és igazolványképes tekintettel nézett rám. Mosolyogni nem láttam. Mással is szóba állt, olyan mindenki macskája, és mégis senkié. Nem tudom van-e egy igazi gazdája, akihez bújhat.
Míg álltam a buszmegállóban, leült mellém, megmosakodott kényelmesen, majd ki tudja, hova tűnt el, mikor meglátta a buszt. Pedig mondtam neki, hogy ne mászkáljon át annyit az úttesten, mert egyszer csak nem látom majd, és hiányozna.
Cicmic szabad, túl nagy a  tér és a sok az ember. Mindig mozgásban van, mindig úton valaki felé.

2011. november 24., csütörtök

Hasonlóság és "kreativitás"



Jó olvasgatni a blogokban komment hagyása nélkül is, mert éppen úgy esik jól. Ott voltam, megérintett a gondolat, nézegettem a képeket, és csak úgy csendben vagyok tovább egy( vagy több) hangulattal, gondolattal, asszociációval. Ezért értem meg, ha látom, hogy többen voltak nálam, mint ahányan írtak. Ilyenkor azt gondolom, hogy nagyon hasonlóak vagyunk.
Nem véletlenül jönnek hozzám éppen ők!:-)
Más!
Kreativitásom megint "alkotásban" csúcsosodott ki. 
A képeken látható, hogy diót, tobozt, kis fenyőágat tettem a mécsestartóim elé.:-) Nem mindegyik elé, mert az már túlzás lenne tőlem.
Az alsó mécsestartó az egyik legutóbbi bolhapiacos szerzeményem.
Vágytam egy ilyenre, és ott várt rám feketén, mikor fehéret szerettem volna.Viszont  semmiféle diszkriminációt nem akarok, hazahoztam a feketét is.


2011. november 23., szerda

Cseppek

Büfében olvasom egy újságban a kávém mellett, hogy a gyengék ereje a kitartás. 
Aztán  kimegyek a buszmegálló felé a ködben, és cseppekké összeállt, kicsapódott pára hull rám az ágakról. Kitartóan várt, míg cseppé összegyűlt, lehullott, és megtalált.
Amúgy az erősek ereje az önfegyelem. Ez is ott volt az újságban.
Bennem kitartó önfegyelem van.
Volt, van és lesz is hasznom belőle. Közben időnként el is lazulok( ezt is tudok!), de bármikor készen állok újra a fegyelmezettségre. 
Nincs terhemre, tehát így is jó nekem. Egyébként meg semmi sem véletlenül alakul ki bennünk.

2011. november 22., kedd

A tökéletlenség vonzó bája



Az élet tökéletességében már régóta nem is hiszek. A tökéletlenségnek is van vonzó bája, és nem is fáraszt, ha nem az ellenkezőjéhez ragaszkodunk mindenáron. 
Mikor már reggel láttam, hogy nem tudom úgy levezényelni azt a napot, ahogy a kényszerűségből előre megszerkesztett "órarend" kívánná, hagytam, hogy teljen, és egyik lépés adja a másikat majd-lesz-valami alapon.
Ráültem az elfogadó hullámra, az egyszerűbb utat választottam, rugalmasan tettem a dolgom, tudtam várni. Ami nem ment, nem erőltettem, és nem úsztam ár ellen.
Mondom én, hogy egyszerű, és mégsem rutinból megy.
Viszont egyre jobban mehet.
Ahogy az egyéni tornatanárnőm mondta Balfon, mikor az általam vágyott tudásról, a hátúszás titkáról beszélt, miközben én kissé pánikoltam: "Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni...!"


2011. november 20., vasárnap

Ma két éves a blogom

Szilágyi Domokos: Viszonylag

 boldog lehetek,
hogy törődhetem veletek,
mert magammal is így törődöm;
viszonylag sokat tehetek,
ha fölismerem bennetek
mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
viszonylag csak hasznomra van,
ha bennetek nézem magam,
megtudni: mért és hogyan élek;
viszonylag biztos igazam
innen őrzöm minduntalan -:
a világ léptéke a lélek;
viszonylag jól dolgozhatom,
míg példátokból tudhatom:
a lélek léptéke a munka;
viszonylag ékes szavakon
csak így, csak így indíthatom
önmagamat felétek útra; -
viszonylag boldog lehetek
s elégedett: hogy tehetek,
hogy eme gyönyörű kínomnak
élhetek, s hogy tiértetek
láthatok én és érthetek
s ti érettem -: mert így lehet
elejét vennem az iszonynak,
hogy boldog lehessek viszonylag.




Költöztem is egyik blogos helyről a másikra, határoztam azt is el, hogy abbahagyom, és mégis itt vagyok. Mert élményt, örömöt, látványt, gondolatot, bizonytalanságot, bánatot meg kell osztani, és egyébként is a blogok mögött emberek vannak, akik hiányoznak, ha nincsenek.
Köszönettel tartozom nektek is, hogy még itt vagyok!
Olvasom a fenti verset, számomra a viszonylagos boldogság sem "iszony", ebben nem értek egyet a költővel. Tökéletes boldogsággal én még nem találkoztam. Ha mindig arra törekednék, akkor elveszíteném a hiányosan tökéletlen boldogságot is. Vagy akkor már nem úgy hívják, hogy boldogság?
Valami boldogságféle gyakran  átsuhan rajtam, hogy aztán átadja magát a tökéletlen viszonylagosnak, de így is jó. 

2011. november 18., péntek

Szép nap


Pénztárcám az iratokkal együtt elhagyom, majd megkerül. Nemcsak úgy magától, hanem becsületes emberek leadják a pénztárban. Felismernek úszósapkában, csapzottan is az uszodában, emlékeznek, hogy én ültem ott korábban, ahol megtalálták a pénztárcát, és elmondják hova menjek érte. Így egyúttal azt is megtudtam, hogy elvesztettem.:-)
Hazafelé jövet  harangszó mellett vártam a buszra, és úgy gondoltam, szép nap  a mai.
Délután nem kellett munkába rohannom, zenét is hallgattam a csend mellett.
De leginkább a csend a barátom.


2011. november 17., csütörtök

Levelek és köd

Áprily Lajos: Falevelek

Hogy zsongtatok, suttogtatok,
ha enyhe szél fuvallt reátok!
De most, hogy tiprok rajtatok,
fáj zörgő disszonanciátok.


Még mielőtt végleg eltakarítják a leveleket, zörgettem őket, hogy kiélvezzem az ismert hangot és a színek  visszafogott összhangját. 
Valami hiányérzettel kevert elfogadás és öröm is jelen volt bennem. Összetett az érzés, de a rám tett hatása végül mégis jó.
Még időben gázoltam a levelekbe. Tegnap köztisztaságisok gereblyékkel, lapátokkal, pótkocsis teherautókkal dolgoztak egész nap...

Folyékony kristályok 
körötted lebegve 
lefogják látásod 
egyre közelebbre…

(Gergely István: Beszélgessünk a ködről-részlet)

A köd tegnap reggel puhává tette a balfi parkot. 
Reggel a busz érkezése és az első kezelés kezdése között volt több, mint fél óra.
Örültem a szabadidőnek, és annyira lelassultam ebben a lágy környezetben, hogy alig tudtam felvenni később  a benti szinte percre beosztott, neonfényes, klórillatú feszes ritmust.




2011. november 14., hétfő

Séta közben



Rónay György: Transzfiguráció

A csönd. A kertek végső mámora. 
A lombok átszellemült ritkulása.
Mozdulatlan ragyogás. Ahogy a 
szépség átlényegül a pusztulásba.


„A világ gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én így látom..." ( Hrabal)

Szokás szerint lemaradtam, mert nézegettem a leveleket, mélyeket szívtam a fanyar levegőből, és mindig megálltam, hogy ne vesszen el a pillanat. Aztán egyszer csak előttem V alakban két út vezetett tovább. Én jobbra mentem, de mivel soha nem értem be M-t, sejtettem, hogy  ő balra mehetett. 
Visszafordultam, ő is,  mivel már nem látott maga mögött. Újra találkoztunk a V betű hegyénél, majd együtt mentünk tovább, míg újra le nem maradtam...

2011. november 12., szombat

Szombat délután



A november ízei és illatai  egy erdei séta után evett Márton-napi libacomb formájában vagy egy mézes-gesztenyés alma ízében is megtalálhatnak. 
Majd az élet változatosságát példázva, mintha a pokol kapuja felé közelednénk úgy árad felénk a kén szaga Balfon az ásványvíz palackozó üzeme előtti ivókút környékén. Iszunk belőle, az íze jó, haza is hozunk pár üveggel, az illat egy nap után úgyis után enyhül, de egyébként sem zavar.
A szőlősorok mellett áruló férfitól veszünk a még mindig egyenesen a tőkéről szedett novemberi, ragacsos gyümölcsből. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve már máshol szedek még pár szál virágot és bogyót néhány elhagyott bokorról, jó lesz otthon az asztalomra a zörgősre száradt levelek helyére. 
A fejemben előző napról reggelre összesűrűsödött  gondokból néhányat elhullajtottam valahol a szőlősorok mellett, vagy a Balfon ivott víz mosta ki belőlem.
Nem megyek vissza értük.



2011. november 11., péntek

Várakozni jó

Mikor a boltokban megláttam már a karácsonyi dekorációkat és árukat, úgy gondoltam túl korai. Minden az üzlet része, a karácsony hangulatának előrehozása is az a több haszon reményében. 
Aztán mikor a kolléganőm aznap mellettem vagdosta a karácsonyi mézeskalács házikó egyelőre kartonlapból készült falait, akkor már nem voltam olyan szigorú. Én is elkezdem fejben tervezni a műsort - mint minden évben -, hogy időre elkészüljön. Hiszen a mézeskalács házikóknak sülniük kell, díszítés is vár rájuk, a műsort próbálni kell, készülődni már lassan lehet.
Az öröm munkából is összeáll, az örömöt pedig lehet nyújtani, időben tágítani.
Nem sürgetem az időt, mert várakozni jó. Még messzire ( relatív) van az, ami felé egész évben tartunk, de vágyom már rá.
Hagyom lassan folyni az időt, és  hagyom, hogy komótosan, fokozatosan kifényesedve közelítsen a jó.





2011. november 9., szerda

Buszon

Míg utazom Balfra olyan, mintha moziban lennék. Rövid a film, 17 perces.
Nézem a tájat a buszból, és közben megy hozzá szöveg is. Nem a tájhoz illő természetfilmes aláfestés, hanem dokumentumfilmből vett hangrészletek. A mögöttem ülő két idős férfi beszélgetését figyeltem  egyik nap.



Végighallgatom az EU válságát, a görög helyzetet, majd szűkül a kör. Hazaérünk, a magyar helyzet is sorra kerül azzal, hogy elmondja térdprotézist 2018-ban kaphat, szürkehályog műtétre 2014-re jegyezték elő. 
Sóhaj! 
Vártam, hogy hozzáteszi: "Ha megérem!"
Hozzátette!



Utána még tovább szűkítették a kört, és az otthonról beszélgettek, a múltban kalandoztak. 
Hallom, hogy régen minden nőnek tudnia kellett kalácsot sütni. Nem is volt nő, aki nem tudott. Most már nem mindenki tud, de akkor volt otthon saját liszt, tojás és tej is. Szép világ volt! 
Sóhaj!
Leszálltak, az egyik táskájából rozmaring ág kandikált ki!

2011. november 8., kedd

Születésnap

Születésnap megünneplésekor láttuk, hogy a helyszín falevelei mennyit öregedtek előző hét óta. Az ágakon lévők és a lehullottak is veszítettek nedvességükből, zörgő hangot adtak mikor óhatatlanul belegázoltunk a már félarasznyi vastag avarba. Magunk bőre jutott eszünkbe, és valami jó hidratáló krém. Aztán nevettünk, és hessegettük el a gondolatot, hogy ne gondoljuk az öregedésre és a késleltetés lehetőségeire.Pedig a múló éveket ünneplő nap ezt nagyon is indokolta.
Azt hittük túl sok időnk lesz együtt a vendégekkel, de végül kevésnek találtuk. Adtunk a kulináris élvezeteknek is, hogy test, szellem, szív együtt ünnepeljen.
Majd csípős friss idő váltotta fel az étterem melegét,  újra gázoltunk az avarban, néztük a színes fákat, több levél volt a földön, mint az ágakon. Fotóztunk, hogy legyen így is emlék, és szót ejtettünk arról, mikor lesz a legközelebb.
Aztán egyre kevesebbet beszéltünk, egyre többet zörgettük az avart befelé fordulva, hagytuk, hogy a feltörő gondolatok teret kapjanak.



2011. november 5., szombat

Semmi különös

Úton lenni jó, hazaérni még jobb.
Asztalon palacsinta vár, lekvárosan, ahogy szeretem. Ködre vágytam, beburkolózósra, ahol úgy érzem nem kell teljesíteni, időre érni, megfelelőt szólni, elintézni, elviselni, szükségeset adni, olykor nem vágyottat kapni, de a vágyottban reménykedni.
A reggeli köd megérkezett, rejtőzködés persze nem volt, és én  végigcsináltam, ami  terveztem, vagy  ami váratlanul jött. Örültem a megnyugtató, természet adta tejüvegnek, délután aztán nyugodtan gondolhatok vissza a már derült időben, hogy sikeresnek mondható a nap, tehát nem volt nagy kudarc! 
Egy szokványos nap eltelt, izmaim sajognak. Balfon sok kezelést kaptam, sokat mozogtam, még többet mozgattak. Holnap vasárnap, most előttem egy könyv, és legalább egy óráig azt olvashatom.
Az utcán vastagon sárga levelek, és látom a már teljesen lecsupaszodott juharfát.
Az ablakaim előtt álló fák közül az első, mely ilyen ledéren áll. Ágai közt újra látom az utca túlsó oldalát.
M. úton hozzám, Anyu alszik, én pedig a semmi különössel is elégedett vagyok.
Csak az a reggeli köd tovább és jobban rejtett volna!:-) 

2011. november 3., csütörtök

Új napirend


Múlt hétfő óta délelőttönként egy hónapon át Balfra járok kezelésekre. Kell  a gerincemnek és hátamnak.
Közben megtanulok újra  hosszú sorban állni, tömegben zuhanyozni, hajat szárítani, időben a kezelések helyszíneire odaérni, majd két különböző helyen is öltözni, nylon zacskókba vizes holmikat rendezni, hátizsákot egyre vastagodó kabátra sokszor le- és fölvenni, a buszt is elérni. 
Közben nyúlik, erősödik az izom, masszírozással tűnnek a csomók, csipked az áram, javul a  vérkeringés.



Buszmegállókban és a buszról látom az őszt, hallgatom a kápolna  déli harangszavát, ha mégis marad a buszig időm a szanatórium kertjében, parkjában vagy környékén is mászkálhatok( képek!)  hátizsákkal, kis szatyorral, nagy szatyorral, izomlázzal. 
Hazaérve a délutáni és esti  munka előtt kipakolok, mosok, teregetek, ügyintézek, kapcsolatokat tartok,  ha van szerencsém 15 percet pihenek, majd jöhet újra a buszmegálló, és gyakran este 10-ig munkahely.
Csakazértis élvezem!!!:-) Látom a jó oldalát, meg egyébként is törődni kell magunkkal, mikor már nagyon eljön az ideje! Tulajdonképpen megelőzni kellene!


2011. november 2., szerda

Fák között



Nagycenken a Széchenyi-kastély parkjában már sokszor mászkáltunk. Vonzanak az ottani ősi fák.
Míg sétáltunk, születésnapot szerveztünk, és  jött a gondolat, hogy vajon szeretnénk-e a jövőbe látni. 
Ha lehetséges lenne, vajon mit szólt volna a mostani ünnepelt fiatalkorában, hogy a kerek évforduló előtti héten éppen a nagycenki kastély parkjában lesz valakivel, és közben arra gondol, hogy kiket hívjon meg majd következő vasárnapra az ottani étterembe. 
Nem adatik meg ez a jövőbe kukucskáló lehetőség, és így jó! 
Mert ha beleavatkozhatnánk sorsunkba, a kellő tudás és  rálátás nélküli felelősség súlya állandóan ránk nehezedne. Ha nem, akkor meg előre tudni az élet végét olyan, mint rögtön elolvasni egy könyv utolsó lapjait. Az odavezető úton van a hangsúly, és ehhez olvasni kell a könyvet, vagyis végigélni az életet. 
Ebben maradtunk, és nem gondolkodtunk tovább.
A  fákat néztük, mert hatott ránk a látvány, és mivel éhesek voltunk, bementünk abba a bizonyos étterembe egy előszületésnapi "próbaebédre". 
Vagyis ezt láttuk volna évtizedekkel ezelőtt. 
Közben végigcsináltuk volna az éveket sokáig külön-külön, hogy megtudjuk vajon ki is az, akivel együtt  a fák közötti séta után próbaebédeltünk.



2011. november 1., kedd

Múlt, jelen, jövő...


Kamarás Klára: Gyorsuló időben

Az évek futnak, súlyosan, dobogva,
én is gyorsulva süllyedek a multba.
Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem,
de mégis, néha már úgy képzelem,
hogy e világ az én világom:
napom, holdam, és csillagom... virágom...
s ha meghalok nem marad semmi:
velem együtt tűnik el valamennyi...
Persze, magam is nevetek e képen,
volt már hasonló, naiv tévedésem,
hát nem tudom, küzdjek-e ellene,
vagy inkább megnyugodni kellene,
nem tűnődni, mi vár a nagy egészre,
a világra, melynek nem leszek része.


Akiknek sírjához megyünk, vajon gondoltak-e arra, hogy mi lesz majd, ha nem lesznek. 
Ha mi gondolunk erre, megéljük-e jobban a jelent?



Vasárnap az egyik általunk látogatott temetőben M. messzire nézett, és feltörő emlékek között kutatott nagybátyja sírjának közelében.
Aztán elmesélte, hogy felnőtt unokatestvére szintén ugyanitt állva messzire nézett a domboldalon lévő temetőben évtizedekkel ezelőtt. Akkor és ott tanította meg a még iskolás M-nak mi az, hogy horizont. 
Egy vonal, ahol az ég a földdel összeér vagy legalábbis úgy látszik. Ugyanott álltunk most mi is vasárnap, és ugyanúgy a távolba néztünk. Múltba, jövőbe?
Ezekben a napokban összeér ég és föld számomra. 
A horizont élők és holtak találkozását is jelenteti.

zene

x

Tájékoztatás

Az Éva című blogon található képek saját fotók.

E-mail címem: editis@citromail.hu