Múlt, jelen, jövő...

Kamarás Klára: Gyorsuló időben

Az évek futnak, súlyosan, dobogva,

én is gyorsulva süllyedek a multba.

Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem,

de mégis, néha már úgy képzelem,

hogy e világ az én világom:

napom, holdam, és csillagom... virágom...

s ha meghalok nem marad semmi:

velem együtt tűnik el valamennyi...

Persze, magam is nevetek e képen,

volt már hasonló, naiv tévedésem,

hát nem tudom, küzdjek-e ellene,

vagy inkább megnyugodni kellene,

nem tűnődni, mi vár a nagy egészre,

a világra, melynek nem leszek része.

Akiknek sírjához megyünk, vajon gondoltak-e arra, hogy mi lesz majd, ha nem lesznek. 

Ha mi gondolunk erre, megéljük-e jobban a jelent?

Vasárnap az egyik általunk látogatott temetőben M. messzire nézett, és feltörő emlékek között kutatott nagybátyja sírjának közelében.

Aztán elmesélte, hogy felnőtt unokatestvére szintén ugyanitt állva messzire nézett a domboldalon lévő temetőben évtizedekkel ezelőtt. Akkor és ott tanította meg a még iskolás M-nak mi az, hogy horizont. 
Egy vonal, ahol az ég a földdel összeér vagy legalábbis úgy látszik. Ugyanott álltunk most mi is vasárnap, és ugyanúgy a távolba néztünk. Múltba, jövőbe?
Ezekben a napokban összeér ég és föld számomra. 
A horizont élők és holtak találkozását is jelenteti.