Virágzik a levendula. Mikor még jobban tudtam járni elmentünk Tihanyba, Dörgicsére levendulavirágzást nézni. Mindig élveztem. Tettem a hátizsákomba pár szálat, morzsolgattam, és időnként megszagoltam az ujjaimat. Jó volt érezni az illatát. Vettem levendulapárnácskákat és levendulaolajat, hoztam haza belőlük a vázáimba is. Ha lenne kertem biztosan lenne levendulám, és örömöm telne benne.
Mindig is szerettem a virágokat. Tudom, így vagyunk ezzel sokan. Szeretem a színüket, az illatukat, a selymes tapintásukat. Ha mást nem is, de mindig hoztam haza pár szál pipitért, hogy legyen itthon mire nézni, ha bemegyek a szobámba. Sok volt és van is a lakótelepen a fű között. Könnyű volt megtalálni őket. Milyen kedves, vidám neve van.
Emlékszem, mikor mentem át anyuhoz, mindig szedtem neki ebből a virágból az utcán, és ő örült neki. Rögtön vízbe tette, és ott volt a konyhája asztalán. Volt neki egy régi mokkás pohara abba tette, olyan retro-féle pohár volt. Régen abból ittuk a kávét. Nem kellett hozzá sok, hogy örömöt okozzak anyunak. Mikor nyírták a füvet eltűnt a virág, de utána újra hamarosan nyílt.
Jönnek elő az emlékek anyuval kapcsolatban, néha elég az is, ha a pipitérre gondolok. Múlik az idő, lassan négy éve lesz, hogy meghalt, de gyakran eszembe jut. Nincs kinek virágot vigyek. Most biztosan felhívnám, ha tehetném.
