Mikor már eldöntöttem, hogy nem veszek semmit, nem is megyek sehova már semmiért, és mindenből csak a fehér a jó, akkor a sziklaszilárd elhatározásomat kalapáccsal törve, elmentem a bolhapiacra, és vettem egy rózsás csészét. Nem szeretem a rózsaszínt, kivéve az ilyen színű tulipán szirmait, az élő rózsákat, a festetteket, az útszéli fűből alig látszó kis virágokat, az epres pudingot, a puncs vagy a málna fagyit... Otthon egy fehér Zsolnay csésze (szintén a bolhapiacról) mellé tettem, hogy döntsek, hogy melyik a szebb. Majd döntöttem arról, hogy mégsem nem döntök, és elindultam a konyha felé az új csészével, hogy megcsináljam kávém. Kellett, hogy legyen közös múltom is vele, hogy befogadjam, megszeressem, egyáltalán közöm legyen hozzá. Megnézzem a napfényben, hogy elég vékony-e a porcelán, majd le is fényképezzem, és hogy többé el ne eresszem. Ha nem veszem meg, gondolatkitöltő megbánás lett volna belőle, de így már az enyém és nézhetem, hogy a már lassan eltűnő napfény hogyan fénylik fel a csészénés az alatta levő tányéron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése