Az ágy szélén ülve

Míg a kórházban voltam sok emberrel megismerkedtem a több mint négy hónap alatt. Különösen jó kapcsolatba kerültem néhány szobatárssal, akikről már most tudom, hogy nem fog megszakadni a kapcsolatunk, ahogy általában lenni szokott a megtett ígéretek után is. 

Egy alkalommal mikor felébredtem a kórházi szobámban, kicsit elhúztam a sötétítő függönyt, és láttam, hogy a parkot és a csupasz a fákat hó fedi. Éjjel esett a hó. 

Szilvi is akkor ébredt a szemközti ágyon. Integettünk, köszöntünk egymásnak még kicsit álmosan a paplan alól. Én kiültem az ágyam szélére az ablakkal szemben, ő is odakuporodott mellém. Láblógatva néztük a sűrűn kavargó hópelyheket, a széltől meghajló ágakat, a már-már vízszintesen eső havat, a lassan ébredő kinti szürkésfehéren éledő téli világot. Halkan elkezdtünk beszélgetni, hogy a többieket fel ne ébresszük még. Aludjanak csak, ameddig tudnak. Kemény, gyógyító, de olykor felzaklató napok vártak mindig ránk.

Múltak a percek, közben lassan beindult az élet, beszűrődtek a folyosó hangjai, a többiek ébredésének halk neszei a szobában, és mi a kinti fehérségnek továbbra is örülve, elindultunk felváltva a zuhanyozó felé, hogy felfrissülve várjuk a megszokott napok egyikét, újra átélve mindazt, amit a kórházban kaptunk sérült lelkünk lassú, de biztos épülésére. Nem volt soha kevés, amit adtak, és olyan lassan rögzültek belénk mindig, mint a kinti hópelyhek puhán egymásra hullva, melyek reggeli meglepetésként értek minket azon a januári, fehér, hótól tiszta reggelen.

Egy nappal újra közelebb kerültünk a gyógyuláshoz, melyben bíztunk, és soha fel nem adva a hitet, egymást is biztatva éltük át  az órák, a napok egymást követő hosszú sorát.