Ágh István: Csendélet szegfűcsokorral

Ez a piaci parasztszegfű úgy áll

a zöld korsóban, mintha még most is

valamelyik falusi kerítésre nyújtózkodna,

ollózó leveleivel vagdos, miután az

ismeretlen asszony levágta szálanként,

s világnak eresztette, mint lánykori

kartonszoknyája repdeső mintáit a szélben,

s most ez a ki tudja honnan való eláraszt

hajdani lányok távoli fűszerszagával,

s belélegeznem éppen elég, hogy magamat

odaképzeljem abba a tisztaszobába, ahol

jácintra, tulipánra, bazsarózsára mint

bódító legényfogóra jönnek a kérők,

s majd ha az udvar minden virága begyűlik,

illattá válnak, csak özvegy nővéreim

várakoznak a vasárnapi zsaluárnyékban,

melyet kásásan világítanak át a szedetlen

körték, s nem hiszik el, hogy fiatalságuk

elhullt az esküvői tearózsacsokorban

ruháik könnyedségével, s befejeződött

az egész nagy feledékenység előtti világ.