A szintén sétáló ismeretlenekkel találkozva köszöntünk egymásnak. A közös cél ismeretlen ismerősökké tett minket, vagyis az októberi még vissza-visszatérő napsütésben a színek harmóniáját felszívni, négy fal közül kiszabadulva messzire ellátni, szőlőt szemezgetni.
"ezt hozta az ősz"... juttatta eszembe Kosztolányit a már megint lélegzetelállitó nyitó képed!
VálaszTörlésNekem Tóth Mátyás László - Késői Ősz verse jutott az eszembe:)
VálaszTörlésén őt nem ismerem...
VálaszTörlésVadszőlő a kerítésen
VálaszTörlésBorvörös és rozsdaszín,
vér- és napszínű narancs!
Bámulatos, hogy mit kihoz
a pusztulás-parancs
a vadszőlő halódó leveléből;
mind életért nyújt eres kezet,
bár egyre lassabban pumpál
éltető oldatot a lankadt erezet.
Még zöldek az erek a leveleken,
vénülő kezemen már lilásak, kékek.
Sárgás-barna májfoltokkal jelzi
jelenlétét a cinikus enyészet,
tudja, az Idő csak neki dolgozik,
megcáfolhatatlan az örök képlet.
Csak találgathatom, mi végez velem,
szívleállás, vagy vírus-tenyészet.
ismeretlen szerzőtől:
VálaszTörlésVers: A földön sárga vörös rozsdás levelek Írta: kicsibogyo Ideje: 2006, november 1. Idő: 15:08:15 (248 olvasás)
A földön sárga- vörös- rozsdás levelek,
A park mellett szótlan mennek az emberek.
Te állsz csak meg, mintha csak te látnád,
Milyen gyönyörű köntöst ölt a világ.
Ősz jött el, s az avar csodaszép
tündökölve fekszik a levél-rét,
Kedved volna befutni, hancúrozni,
a leveleket ölbe venni, majd elszórni,
Fejed fölé dobni, és kiáltani,
Hogy ne maradjon itt néma senki,
Hogy hallja mindenki, amit a fák üzennek:
Immár a békét kell szívedbe engedned.
A földön sárga- vörös- rozsdás levelek
Fáradtak mostmár az emberek.
A szél pihen, az ágak nem zörögnek,
A fák gyönge oxigénpamacsokat nyögnek.
Búskomorság, az ég ma oly sötét,
Hideg van, s te megpihensz a szeretted ölén.
Karjaiba zárod magad, és óvod őt örökké,
Hagyod, hogy a boldogság így váljon gyönyörré.
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
VálaszTörlésüvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
(Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli)
Köszönöm a verseket!:-)
VálaszTörlésImre Flóra: HERBSTTAG
milyen vörösek már a gesztenyék
nagy volt a nyár a gyümölcsök beértek
miért hogy mégse mégse volt elég
miért kontúrosabbak most a fények
minden nesz hangosabb törékenyebb
a zárt csonthéjak beteljesült rendje
megsűrült méznedvek feszítenek
minden bogyót áttetszőn fényesebbre
nincs se remény már se várakozás
utolsót lobban kedv erő és élet
kibírhatatlan süt a nap és parázs
túltelített tárgyatlan szenvedélyek
mind messzebb van a föld az ég alatt
a csillagokról ezüstszürke por hull
hajnalban vadlibák kiáltanak
az idő sötétebb felébe fordul
Éva, én sem ismerem azt a verset, pedig kerestem a neten, mikor írtál róla.
VálaszTörlésDe jó program!
VálaszTörlésMarvin, nem szoktuk túlbonyolítani a programjainkat.:-) Egy séta is már jó nekünk. Annyi látnivaló van!
VálaszTörlés