Blogírás

Most (is)vagyok olyan helyzetben, hogy annyi minden van a fejemben, hogy végül nem  tudok miről írni. Bizonyára mások is voltak már így. Összefoglalni nem akarok, politizálni sem, elmenni a gazdaság felé sem nagyon, csak valahogy utalni arra, ami bennem van, és ez  a szorongás. Miért is vigyem át másra. Leíratlanul is bennünk van. Nem zárkózom el előle, de mértékkel nyúlok a témához.
A blogírók mikor blogot kezdenek írni, van egy elképzelésül blogjuk milyenségéről, a témákról, melyeket hoznak. 
Én mikor elkezdtem a sajátomat, meleg, nyugalmat is adó fészeknek szántam a blogot, elsősorban önmagamnak.Úgy volt nyitva az ajtóm, hogy mégis csukva tartottam.Védelmet vártam a blogtól. Furcsa, hogy a "világ" számára is nyitott fészek a védelem, de ezt vártam el tőle.
Akkor még nem is vártam olvasókat, és ezt komolyan  így gondoltam. Arra számítottam, hogy minél később kezdenek el olvasni, annál jobb. Persze, hogy változott a helyzet, és jó, hogy  nem egyedül vagyok, hogy velem vagytok.Tudtam is, hogy így lesz.
Nem változtatok a blogomon. Úgy hívom magamban, hangulatblog, vagyis valami látszólag nem lényeges, egészen hétköznapi témákról, pillanatokról, suhanó illanatokról, múló, de rögzítést igénylő hangulatokról, történésekről írok. Versek is vannak, idézetek is, képek is, melyek mellé leülünk, veszünk egy mély levegőt, ellazulunk, és megyünk tovább...

...

Kamarás Klára : Titok... 

Gyengék vagyunk és sérülékenyek, 

de hogy ne lássa rajtunk senki, 

öklünket rázzuk a világnak, 

büszkén viseljük sebeinket, 

hisszük, hogy nem tartozunk másnak, 

csak önmagunknak. 

Éjszaka...vagy, 

ha álmatlan hajnal éber 

forgolódás közben talál, 

megrebbenve, mint gyertya fénye 

kimondjuk súgva, szinte félve 

mindenkinek a titkok- titkát, 

mit eltemetni végleg nem lehet: 

gyengék vagyunk...és sérülékenyek...

Ünnep után

Fakul az ünnep hangulata, kopik ki belőlem, mert mindennek megvan az ideje. Ma leszedtem a fát. Ráment egy délelőtt a pakolással, porszívózással. Úgy érzem fellélegzik a lakás, mikor már nincs jelen a dédelgetett fa, és a karácsonyt idéző dekorációk.
Mindennek megvan a maga ideje. 
Szombaton egy templom mellett mentünk el, és kicsit kételkedve ugyan, de lenyomtam a kilincset. Lám, nyílt az ajtó, és örültem, hogy nem  misére, istentiszteletre, hanem csak a csendért, egy imáért, a látványért érkezőket is várja Isten háza.Nem is olyan természetes, hányszor nyomtam le hiába a kilincset. Közbiztonság hiány miatt?
Az országért nem mondtam még ilyen mélyről jövő imát. 
A templomban még ott volt a kis Jézus a jászolban, Mária, József, ott volt a három király, a puha fények, a fenyőfa is. 

Január

Néhány egyszerű vonal, a természet és ember alkotásai, a visszafogok színek harmóniája csodára képes. A nyugalom csodájára, mely mindig jelen van, mely megtalált ma is, tehát hazahoztam, és átadhatom az érzést ezeken a képeken.
Ha a december sárga, akkor a január metálszürke vagy fehér. Ha a december gömb vagy kör, egyfajta védelmet adó zárt egész, akkor a január egyenes vonalak sokasága, melyeket csípősen átjár a szél. 
A kör is  szögletesedik már az új hónap kezdetkor, a gömbnek egyre nagyobb mélysége lesz, méltósággá és szigorrá nemesül a dédelgetett decemberi puha érzés, és ez a puritán egyszerűségű, erővel is bíró tartás teszi számomra vonzóvá a széljárta, szikárrá fogyott januárt.

Szél és madáretetés

Süvítő, morgó hanggal járó járó viharos szél uralta a mai napot. Küzdöttem vele az utcán, néztem a letört ágakat, hallottam a tűzoltók szirénáit. Láttam a TV Híradóban, hogy itt volt az országban a legdühöngőbb, legerősebb szél, a híradás szerint 95 km/ óra.
Hétvége van már, korán kezdtem ma dolgozni. Sötétben mentem, sötétben jöttem haza. Meleg otthon várt hazatérés után, és olyan jó itthon, mert védelemre vágyom, és keresem is.
Fürdés, majd előbányásztam pár bonbont, és megkegyelmeztem a karácsonyfának is, hiába van ma Vízkereszt. Ma már nem álltam neki, hogy leszedjem, kedvem sincs, időm sem, a fények is kellenek.
Ma reggel madarakat etettünk. Itt még nem volt hó, igazi hideg sem nagyon, de kell gondoskodunk róluk, magunkról tudjuk, milyen jól esik a törődés.

A hétköznapról és ünnepről

Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod Magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.

( Márai Sándor )

Csak úgy...

Számomra a december sárga a fények miatt. A január fehér vagy metálszürke, de ezt is szeretem. Még megvan a fenyőfa, égnek is a fények rajta esténként, de a bennem is égő sárga fény már nem olyan, mit decemberben. Csak színe van, de nem meleg. Illetve bennem még meleg, mert naponta gyújtogatom, és próbálom emelni a hőfokot, nehogy kihűljek belül.
Kicsit lenyugodtam az előző írásomhoz képest. Tudtam, hogy így lesz, mert az évek tapasztalata bennem van.  El kell engednem szavakba öntve a feszítő érzést, nem szabad hagynom hogy belém szoruljon ily mértékben a félelem. 
Gyomromból éppen sav formájában tör utat a lélek szorongása, jelzés, hogy így nem jó a testemnek a kezeletlen engem ért hatások.

Ködben

Mindig inkább pozitív voltam, mint negatív, írnék is ily módon, de most nem megy.
Még engem is legyőzött a jelenlegi helyzet, és álszent dolog lenne valami könnyed írás részemről, mert benne vagyok egy ködben. Szorongatja is a torkom a köd, nemcsak rám telepszik.
Talán visszatérek majd korábbi önmagamhoz, de legalább egy bejegyzés erejéig hadd aggódjam, mert ez van most bennem. 
Hova jutunk? Hogyan jutunk ebből ki?
Ki mint vet, úgy arat. Én nem így vetettem, és most mégis így aratok. Helyesebben aratnék, legalább a vetőmagnak valót. 
Jut eszembe, mikor az Őrségben, Pityerszeren voltam legutóbb, ott véstem jól be, hogy a parasztember a tartalékait vetőmagból is külön tartotta és jól őrizte, hogy ha minden pusztul, ég, akkor a jövő legalább ne vesszen el a jelennel teljesen.Mert megvolt a józan ész...
Mégis kell a hit, kiteszek újra egy Bibliát könnyen elérhető helyre, olvasom, és gondolkodom, mit tegyek magamért, magunkért.
Hinni akarom, hogy úgy is küzdhetek, hogy nem merül el közben a lelkem valahová nagyon mélyre még egy blogban sem.


...és ezt is ideteszem:

"A levertség olyan helyzet, ahol az embernek nem lenne szabad levertnek lenni. Ami neked nehéz, lehet, hogy másnak könnyű volna. Egyet jól jegyezz meg! Az igaz ember sohasem depressziós! Számára nem létezik olyan nyomasztó helyzet, hogy céljait föladja és sorsának föladatát ne oldja meg. Sőt, a nehéz próbákban kihívást lát. Kitűnő alkalmat, hogy jellemét erősítse.

A valódi bajban egyébként senki sem depressziós! Háborúban, árvízben az ember eszeveszetten harcol, olyan erők szabadulnak föl belőle, hogy maga is meglepődik: étlen szomjan küzd, nem adja fel, robotol, olyan súlyokat elbír, amelyeket békében meg sem tud mozdítani."

/Müller Péter/

...mindenbe gyökeret ereszt a vers...

Lucian Blaga: Fölirat

Az utak, melyeket nem járunk,

az utak, melyek bennünk maradnak,

azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.

A szavak, melyeket nem ejtünk ki,

a szavak, melyek bennünk maradnak,

azok is föltárják lényünket, maradéktalan.

A csaták, melyeket nem vívunk meg,

a csaták, melyek bennünk maradnak,

azok is bővítik bennünk titkon a hazát.

A magvak, amelyeket nem vetünk el,

a magvak, melyek bennünk maradnak,

azok is megsokszorozzák végtelenül az életet.

A halál, melybe nem halunk bele,

a halál, mely bennünk marad,

az is mélyíti bennünk a hallgatást.

És mindenütt, mindenbe

gyökeret ereszt a vers.

(Fordította: Lengyel Ferenc)