Advent 11.

"Nem tudom, hogy mi a lényege egy ember életének: a tettei, viselt dolgai, vagy olyasféle megfoghatatlan apróságok, mint egy ködös téli reggelének a hangulata. Nyilván elválaszthatatlanul hozzátartozik életünkhöz minden fűszál, ami az utunkba akad: minden gondolatunk, vágyunk, törekvésünk; emlékeink, indulataink; egészségünk, pénzünk, munkánk, hitünk; a szívünkben bujkáló titkos várakozások és a pillanat látható, érzékelhető jelenségei; s nyilván még sok minden."

Ottlik Géza

Igen, sok minden, leírhatatlanul sok minden, és kell is mind. 

Gyűjtsük csak, ha már egymás mellé nem férnek, akkor egymás fölé rakosgassuk, és bizonyára van, ami már nem fog látszani egy idő után, de ki is kellett hullania életünk olykor nagy, máskor kis lyukú szitáján valamiknek. Ami fenn marad abban van a számunkra fontos, aztán az is változik.
Bár azt is megkaptam az illetékes helyen, a sokat emlegetett kórházban, hogy sok újat magamról és a helyzetem ismeretéről ők már nem tudnak nekem mondani, mert kimondom helyettük is. Végül is ez a cél, hogy velünk fogalmaztassák meg önmagunk lényegét, a helyzetünket, az ok-okozatot. 
Nevettem és sírtam is egyszerre ott ( hol máshol?), mikor meghallottam, hogy milyen "okos" vagyok magamat illetően, és mégis ott vagyok. 
Ott kellett lennem, hogy még tanulhassak és összeszedjem magam én és mások örömére, szolgálatára, lényem önmagam és mások által történő elfogadására.  
Ez vagyok, ha  kellek így, ha nem! Azért változni is képes vagyok, csak nem gyorsan (mi értelme lenne?) és jól átgondolva mit, miért és kiért.