Más szemével...

Múlt szombaton M. hazaérkezett Andalúziából. 

Barangolt a fiaival Spanyolországban, Thomas még ott maradt, hogy maradék vizsgáit megcsinálja, és a mediterrán világot is élvezhesse még tovább. Nagyon illik hozzá.

M. este 7-kor még a Schwechaton volt, hazament, gyorsan lepakolt, virágokat öntözött, rendbe szedte magát, és 11 előtt ide is ért.

Éhes volt, mondta, hogy „tapas”-t kér, a spanyol konyha egyik jellegzetességét. Mivel a legkönnyebben elkészíthető, csak egy kis fantázia kell, és a hűtőszekrény megbabrálása, spanyol bor pedig érkezett hozzá, mi sem volt egyszerűbb, mint az első élményeket asztal mellett megosztani nálam.

Valahogy ilyen pillanatokból áll össze a carpe diem, és az előző bejegyzés kommentjeiben is emlegetett mindennapok öröme. Van aki utazik hozzá, van aki marad, és nem is volt olyan nagy a különbség kettő között akkor este. 

Az ő szemével fényképezőgépével láttam egy másik világot, ami nem ugyanaz, mint saját szemmel, de olyan jól mesélt, és olyan sok szép képet csinált. Még mindig nincs vége az élménybeszámolónak, kitart majd hétvégenként még egy darabig.

Utazunk még közösen úgy, hogy tulajdonképpen külön voltunk.
Én látom a poétikai varázsát a helynek, melyhez nem mentem közel. 
Max Nordau szerint az országok, hegyek, melyek messziről oly mesésen kéknek tűnnek, közelről éber homokszínűek.
Andalúzia talán közelről sem az.
Egyszer, talán...

   

U.i.: Az utolsó 2 kép természetesen M. képei.

Próbálkozások

Sétálni egy 300 lelket számláló falucska utcáin, visszaköszönni az Úrnapi előkészületeket végző embereknek. Hallgatni a pékség szerepét betöltő autó dallamát a vasárnap nyugodt óráiban. 
A falu egy háza akár második otthonunk is lehetett volna, mégis letettünk róla. Jól döntöttünk, a felújítás meghaladta volna erőnket, de legalább tettünk egy kis kitérőt ebbe az irányba is. Új lehetőségek átgondolása, tapasztalatok szerzése, majd ez a lehetőség elvetése mostani életünk részévé vált pár hétig. Feszegettük pénztárcánk, időnk, energiánk határait.
Beépült a gondolatainkba, olyat próbáltunk, amit eddig nem tettünk.
Minden marad a régiben. 

U.i.: Az első képen lévő ház, nem az a ház!:-)

Szeretem...

... az olyan olvasmányokat -beleértve a blogokat is-, melyekben inkább egy-egy hangulat, látszólag lényegtelen dolog kap nagy szerepet. Engem is ez érdekel, erre emlékszem később, ezt osztom meg szívesen mással. 
Tudom, hogy más számára az a hangulat nem olyan már, mint akkor és ott volt számomra, de próbálkozom a megosztásával. Hátha! A nagyon személyes dolgokat kerülöm, de a személyemhez tartoznak a kis történések is, melyekkel együtt vagyok az az én, amit engedek magamból megismerni.
Például az, hogy tegnap kastélyparkban kakukkfüvet szagolgattam, míg a 3 fős csapatunk 2 főből álló férfi tagjai beszélgettek, és én hol megértettem a németet, hol nem. Inkább jöjjön időnként csukott szemmel a kakukkfű szagolgatása, mögötte pedig a kastély. Egyébként is vonz a kontraszt. Néha azért kinyitottam a szemem, hogy nehogy látványról is lemaradjak, pedig túl nagy változások nem történtek azalatt a bő negyedóra alatt.
Beszélgettem egy lóval is, köszöntem neki, dicsérgettem is. Németül is szóltak hozzá az említett férfiak, de "Grüss Gott"-ra nem reagált. Az én "Szia" köszönésemre odajött. Tudom, hogy ez csak véletlen, de mégis jól esett.:-)
Mint ahogy a kávém is arról a székről, ahonnan a rózsákra lehetett látni.

Júniusban

Mikor a tanévből már csak egy hét van hátra, az ezzel járó érzés visszavisz a gyerekkorba.
Stresszes iskolás voltam, és az a tudat, hogy nem kell felelésektől, dolgozatoktól félni, és azt olvashatok, amit csak akarok, megkönnyebbüléssel töltött el. 
Egy kis rám bízott házimunka elvégzése után olvasgattam, még kisebb koromban babáztam, ruhákat varrtam nekik, rajzoltam, később TV-t néztem, de leginkább rádiót hallgattam. Ahogy fejlődött a technika, és én is fejlődtem vele, megtanultam amit kell, hogy jobban élvezhessem, vagyis felvehessem az áhított zeneszámokat a matricákkal teleragasztott rádiómból. Egyre bővülő számokkal bíró, olykor recsegő, középhullámon hallgatott és felvett gyűjteményem volt.
A könyvtári könyveknek jellegzetes dohos szaguk volt, a falusi könyvtár régi, nedves épületben lakott. Korai, olvasós lefekvéseimhez hozzátartozott ez az illat, meg a kámforos,  a pattanásaimra kent kenőcs illata. Összetartozott Vadölő és a fehér krém.
Most nem hull úgy rám a megkönnyebbülés, mint régen diákkorban. A tanév vége adminisztrációt is jelent, még visszamenni ügyelni, évet zárni, de nem panaszkodom.
Június eleje van, és reggel míg ittam a kávét, a szomszéd becsöngetett hozzám egy zacskónyi saját szedésű cseresznyéjével. 

Reviczky Krisztina: Árny

Mosott ruhákat teregetve
játszik a fény.
Látszik, amint
fehér sziluettje
a kötelekre csípteti
a feszes anyagot,
a derengő tegnapot,
a fák nesztelen szelét.
De ahogy felhajtod
a ruhák szélét,
hogy tetten érd,
eltűnik, maga után
hagyva valami halk,
reneszánsz zenét.

Egy Nobel-díj kapcsán

Olvasom, hogy Szemerédi Endrét, a friss Nobel-díjas matematikusunkat megdicsérte egyszer gyerekkorában focizás közben a grundon Bozsik Cucu, a hírés jobbfedezet. A dicséret szárnyakat adott neki, és ettől kezdve focista akart lenni. Persze, erről  az jut eszembe, hogy milyen fontos a jogos dicséret, mekkora hatással lehet az ember életére, ha megfelelően kezelik.
Alacsony termete miatt azonban nem lehetett futballista, mert mindig elsodorták a magasabbak. Erről meg az jut eszembe, hogy lám-lám, mi minden beleszólhat abba, hogy vágyaink (ne) teljesüljenek. Legalábbis így hisszük, de aztán folytatódik az interjú, és Messit emlegetik, pedig ő sem égimeszelő.
Gondolataim már akörül járnak, hogy jaj, ne hagyjuk magunkat eltéríteni vágyaink teljesítésétől.
Később Szemerédi Endre Nobel-díjas matematikus lett úgy, hogy előtte elkezdte szülői kívánságra az orvosi egyetemet is. Nem mondom, hogy nem nyertünk azzal, hogy nem focista lett, sőt orvos sem, hanem matematikus. De honnan tudhatjuk?
A tehetség utat tör magának, és azt is mondom, hogy teljesítsük vágyainkat. Egy gyerek ezt nem tudja, meg akar felelni. Legyünk mi, akik biztatjuk őket saját céljaik elérésére! 
Vádaskodás nélkül mondom, hogy bár tették volna ezt velem is. De nincs "mi lett volna ha", és még most sem késő vágyakat teljesíteni. Mostanában  a film után "bakancslistának" hívjuk, és tényleg elkezdem most már írni, és kipipálni is!:-)

Olyan időszakom élem...

 ...most, melyben várni kell. 
Várni, mert nem léphetek, mert egyik dolognak véget kell érnie ahhoz, hogy a másik elkezdődhessen. 
Van amikor nem futnak párhuzamosan az események, csak egymás után. Türelem is kell, és főleg az, hogy közben ne kombináljak túl semmit. Lehet színezgetni, de közben a realitás talaján is maradni.
Ez ám a művészet!:-) 
Megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy közben múlik az idő. Ahogy a kolléganőm hozzáteszi nagy bölcsen, hogy bizony vele együtt az élet is, tehát ne sürgessünk semmit.:-)
Más! Kimentem vasárnap a bolhapiacra, és vettem egy mézescsuprot. Állítólag egyre drágább lesz, és talán luxuscikk is a méz, de akkor is kell.
Kell neki "ház" is, mert ugyan üvegből is finom, de egy pöttyös csupor soha nem árt itthon, ha másért nem legalább azért, hogy örüljünk neki.

Templomok éjszakája Sopronban

Levendulák

Nagyon szeretem a levendulát, most jön a szezonja, és én elbódulok tőlük. Van a lakásban most is, és van éppen levendulaszappanom is használatban a fürdőszobában. 
Mikor pár éve először fedeztünk fel a Balaton-felvidéken, Dörgicsén egy levendulást, azóta évente visszajárunk csodálni. Mivel júniusban töltöttünk a Balaton mellett akkor egy hétvégét, én egyfolytában levendulás képeket csináltam.
Ismerkedtem azzal is, hogy lehet a youtube-ra feltenni saját képes, zenés "alkotást", próbálkoztam a saját levendulás képeimmel is kezdeni valamit, majd feltölteni a youtube-ra.
Elhozom most ide is  a művemet:





U.i.: Zé, vajon jössz most ide ezt megnézni?:-))) Tudom, hogy a dörgicsei levendulás neked is kedvenced!