Összepakolok

a  kórházban, hazahozom a mosnivalót, és jövök haza. Így szokott ez mostanában lenni. Látom az alagút végét is, ami vélhetőleg jövő hétvégén fényesedik teljesen ki, vagyis hazajöhetek. Ha korábban, akkor korábban, de később nem akarok.
M. távol volt, ő is jövő hétvégén jön haza egy hosszabb utazásról, lassan helyre áll a rend.
Anyu múlt héten a sürgősségire került, és én éppen ott aludtam nála, mikor rosszul lett. Hálás vagyok a sorsnak vagy a felsőbb hatalomnak, hogy akkor voltam azon a helyen, ahol éppen kellettem. Tulajdonképpen ezt szoktam sokszor kérni imáimban, hogy a megfelelő helyen legyek a megfelelő időpontban.

Mennyi,

mennyi ember körülöttem. Munkahelyen is, kórházban is. Ki ezzel, ki azzal küzd. Van aki alkohollal, van, aki droggal, van aki mélabús szomorúságával. Láttam örömöt is, és sokat olvasok a pszichológiáról. Milyen érdekes dolgokat lehet felismerni benne önmagunkról!
Rajtam most éppen egy dobozka  is van, ebből 5 vezeték jön ki, melyeket a mellkason lévő elektródákhoz rögzítenek. Holter vizsgálat folyik éppen 24 órán át, mert az olykor 137-es pulzus soknak tűnik. ( Több, mint a Váci Mihály százhuszat  verő szíve!). Panaszkodtam, komolyan vették, és elküldtek a kórházban egyik helyről a másikra, mindig oda, ahova kell. 
Megleptem magam egy fehér alapon kék pöttyös blúzzal, melynek az alján még itt-ott egy-két margaréta is van, mert tavasz van. 
Mindjárt megyek egy kis kávét is inni, és merengek közben.
Jó, hogy kitalálták a mosógépet, mert helyettem teszi a dolgát, az önműködő vasalót még nem, úgy hogy ez a feladat rám vár.:-)
Minden jót nektek!

Hiszem,

hogy mindig ismétlem önmagam, aztán rájövök, hogy nem csak hiszem, hanem valóban azt teszem. Eltelt egy hét, újra hétvége, és én csinálom a megszokott dolgaim. Tisztul a lakás, a ruhák, tisztulok én is, ezen kívül látogatok, és látogatnak. 

A virágok ontják a színeket az illatokat és a város épületei tovább öregednek, és hirtelen rádöbbenek, hogy én is. Nem, nincs születésnap, csak végigmentem egy utcán, és éreztem, hogy fáradtabb vagyok, mint korábban voltam. 

Gyorsan jöhet egy kávé, néhány észt és testet fiatalító sor egy könyvből, hamarosan kezdődhet az új hét, és én még mindig ott vagyok, ahol múlt héten: gyógyító kezekben, öngyógyító gondolatokkal.

Tudomásul veszem, hogy ez van, nem ellenkezem ellene, elfogadom életem részének.

Esőben

hazatérés, kipakolás, forró kávé ivása, szétnézés itthon. Újabb 5 napig voltam távol. Mosógép mos, idegen szagok tűnnek el a mosógép és a Coccolino segítségével. Gondolkodni kellene, valami szépre, de az a legjobb, ha a esőkopogást hallgatom, mert az is szép. 
Csinálok egy újabb kávét, és megpakolom újra a mosógépet. 40 fokra állítom most be, az a 26 perc elég idő, hogy bambulva megigyam a kávét, mert majd később fogok hozzá valamihez, addig a fehér és kék falakat próbálom feledni, de mélyen beivódtak az elmémbe, és kicsit közben megdörzsölöm az injekció helyét, mert még mindig van ott egy kis dudor, pedig több mint egy hete kaptam.
Tovább esik az eső, pattog a párkányon, hallgatom...

Életjel

Életjelet  adok, mert kéritek, és fontosak vagytok nekem. 
Ennél többet nem tudok írni, de annyit mindenképpen, hogy minden jót nektek, vigyázzatok magatokra!
Még annyit teszek hozzá, hogy egyszer talán újra jövök.
Mert egyszer minden megtörténhet...
Szeretettel: 
Éva

Vasárnap délelőtt

A vasárnapi erdei sétánknak két oldala volt. 
Az egyik az első képen, a másik a másodikon látható. Megérte ez utóbbi látványa a csizma és nadrág mosást, mert ugye azt nem is kell írnom, hogy alaposan bekoszolódtunk, még a tükörként viselkedő tócsákat is kikerülve.
Vegyük úgy, hogy az életnek is két oldala van, és akkor egy kis ( egészen kicsi) elmélkedést is belecsempésztem az írásba. Na, nem olyan igazi mélyen szántót, csak a felszínt kapirgálót, éppen annyit, amennyi most tőlem a korai kelés után, és úgy általában is telik.

Köszönöm

Közeledik a hétvége ( a péntek szabadnap lesz számomra), alhatok ameddig akarok legalább egy nap, mert megengedem magamnak, altatónak pattogó eső lesz a párkányon és az ablaküvegen az előrejelzés szerint.
Este átolvasgattam a blogosok élményeit, szívhez, észhez, lélekhez szóló sorait, melyek olykor megindító gondolatok. Nézem a képeket is, látom, amit ők is láttak. Külön hála a fényképezőgépeknek és a kattintgató ujjaknak.
Némelyek közülük számomra már több, mint blogos ismerősök, kiknek sorait, képeit közel érzem magamhoz, és ha nem is válaszolok mindig, akkor is viszem magammal mindazt, amit leírtak, amit láttattak.

Ma

Szigorúnak kellene lennem adott pillanatban a rám bízottakkal, pedig semmi kedvem sincs hozzá, utána járni más dolgainak, pedig a magam dolgai is éppen elegek, mosolyra, mosolyt szeretnék adni, de valahogy nem húzódik el a szám, beszélgetni szeretnék a többiekkel, de csak ülök csendben, és hallgatom őket.
Este arra a rekedten hangzó, köhögésbe fúló szóra, hogy "szeretlek", a megfázott, beteg anyusomnak azt mondom, hogy én is nagyon, és mikor kikapcsolom a telefont elsírom magam, mert annyira komolyan gondolom.

Siker vagy sikertelenség

M. megfázott, anyu megfázott, mindketten kímélnek attól, hogy én is elkapjam, így mind a hárman egyedül vagyunk. Ők gyógyulnak, én pedig nem betegszem meg.
Ágyneműmosás, takarítás, vasalás részemről a tisztaság reményében, mely kívülről befelé is hat, mert benti vágyam is, hogy kell a tisztánlátás, a tiszta, pontos kifejezés, szándék, az egyértelműség. Kiadom magamból az érzésem, a szükségletem, a kérésem, ahogy a most olvasott könyvemből tanultam ( Thomas D' Ansembourg: Elég a kedvességből, legyél igaz! ). Szóval, ami megfogalmazódott bennem kiadom magamból nem bántón, de nem is sok sikerrel (?) mert  a telefon sértettségtől gyors kinyomása a válasz a másik oldalon. 
Ez már nem az én érzésem, hanem a másiké, pedig nem voltam sértő, talán az a másik jött rá, hogy igazam van, de ő nem hajlandó tenni érte, ellene. Jöhet a csend, ami lehet büntetés is, elgondolkozás is. 
Onnan tudom, hogy megtette ez utóbbit is, hogy ma már keresi a társaságom telefonon, mintha mi sem történt volna, és beszélgetünk, ha nem is arról a bizonyos témáról, de már benne van, én átadtam, és nem szorult belém.
Ez így jó!