Csak az öregek...

...tudnak olyan türelemmel várakozni, a visszatérő gyerekeikre- így is *építeni a szeretetet-, ahogy Mama teszi a hirtelen jött nyári melegben a hűvös falak árnyékában kinn az udvaron. A közel 90 év bizonyára megtanította őt arra, hogy miért a nagy sietség, aminek vagy akinek el kell jönnie,  úgyis megérkezik.
Ha erre is tanít az idő, akkor jó.
Az udvaron már sok virág el is virágzott, mert a természet is csendben teszi a dolgát, bent is csend, a cédula is ott van az asztalon, hogy sokat kell inni, mert kell a folyadék. Nincs mindig aki figyelmeztesse, csak cédulára írt a betűk teszik meg.
Az újságok (melyek leginkább az egyház hírei) és a szemüveg mellett ott a nagyító is, hogy olvasni tudjon. A TV-t, rádiót már nem mindig hallja. Talán ez a lelki béke titka? 
Közben visszatérünk egy temetésről, mert aminek el kell jönnie úgyis eljön... 
Fájós lábai már nem engedik, hogy ő is részt vegyen rajta. Hát, türelemmel vár minket, érdekli, hogy a temetőben, hogy zajlott a búcsú a végleg távozottól, majd ölbe tett kezekkel figyelmesen követi az unokákról a híreket, mert tulajdonképpen az a legfontosabb, hogy róluk tudjon. Kimondatlanul is, beérett bölcsességgel azt tudatja velünk, hogy a jövő van előttünk, nem a múlt.

*A türelem tulajdonképpen a szeretet építőművészete. Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó szeretet és bizalom éppen azáltal készteti változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá. Ez a legfontosabb.

(Simon András)