A volt gimnáziumomtól pár méterre parkoltunk le, és az épület felé vettem az irányt. Most nem léphettem be, ahogy ezerszer megtettem sok-sok évvel ezelőtt. Megtaláltam a könyvtár ablakát (3.kép), de az utolsó évünk osztályának ablakai másfelé néztek, így nem láthattam őket.
Akkor köpőversenyeket tartottunk az ablakokból a vaskerítés lándzsáinak hegyére? Egyébként nehéz eltalálni azokat a vékony hegyeket olyan magasról.;)
Ellenőriztem a már akkor is itt álló fákat az iskola előtti nagy parkban, és felnézve láttam, hogy a gesztenyefák őszies barnája találkozott a nyár még mindig zöldjével.
Ebben a parkban a órák és a menza közötti szabadidőnkben a padokon ültünk, és mindenféle dalokat óbégattunk. Az igazgatói irodában nem kaptunk dícséretet ezért.
A nagyobb letolást a Vörös Csepelért kaptuk, és most sem értem, hogy miért. De ha egyszer olyan pattogósan lehett énekelni.:) Akkor az a dal nagyon kívánatos volt, talán inkább dícséret járt volna érte. Az igazgató úr észjárását nem tudtuk követni.
Vissza a jelenbe. A vaskapu előtti bokron láttam a barna és a zöld szín összefonódását. Rápillantottam néhány megbújó hóbogyóra, és eszembe jutott, hogy annyira kellene nekem már a tél.
Még valami szép kis zöldet is felfedeztem, apró virágokból összeálló virágtányérokat, melyek a levelekkel együtt egy hosszú sövényt alkottak.
Kellett is a hosszú, mert az a tér, vagyis a soproni Deák tér Európa második leghosszabb tere a 860 méterével. Tudtátok?
Tovább nem nézegethettem, mert M. már az autónál várt rám, és én el is indultam felé a már jól ismert vaskerítés mellett.
Kar hogy nem nézhetted meg az psztályablakaidat! (De láttál s láttattál sok mást)
VálaszTörlés