Régi szilveszterek délelőttjein

Még karácsonykor olvastam az idokep.hu oldalon ezt az előrejelzést: 

"2025 igazi téli idővel búcsúzhat, szilveszterkor már többfelé lehetnek hózáporok, erős, viharos marad a szél és helyenként napközben is fagyni fog." 

Erről eszembe jutott, hogy máskor  búcsúztattuk már az óévet fagyban, szélben és hidegben.

Szilveszterek délelőttjein ugyanis éveken át kimentünk a Fertő tóhoz. 

Leginkább tudatosan átfagyni, hogy utána ilyen fagyott állapotban elmehessünk felmelegedni egy nagyon közeli halászcsárdába oda, ahol volt halászlé és zöld cserépkályha is. Én pedig nézhettem, ahogy a pincér időnként fát rak a tűzre.

Az igazi ok arra, hogy elmenjünk a tóhoz egy séta volt, de én erre az időpontra tettem a gondolataimat is az előző évről és a következőről. 

Összegzés és tervezés is volt együtt, de mindig csak röviden.

Legtöbbször hideg volt, a tó vize hártyásra befagyott, a törött nádszálakat és a hínárt mindenféle formájú, de leginkább "gömböc"  alakúra fagyott jég szorította le. 

Szinte ugyanaz a látvány ismétlődött évről-évre, és ez így jó is volt, mert a régiek sorozatos ismétlődése segítette azt, hogy ne terelődjön el a figyelmem a  gondolataimról.

A kapucnit feltettem még a sapkára is, magasra húztam az arcom elé a  sálam, és közben ezek jártak a fejemben, melyeket egyszer régen már így meg is fogalmaztam:

"Most konkrét dolgot nem tervezek, a terveim általánosak, ha egyáltalán a szó megszokott értelmében tervek, de mélyen bennem vannak mindenféle listázás, későbbi pipálás nélkül.

Jónak lenni, egyszerűen élni, egyszerűen megoldani a dolgaimat, a jelent megélni, hagyni, hogy Isten vagy egy felsőbb erő is besegítsen, és elfogadni azt, a jót is, a rosszat is. Hagyni, hogy folyjon az életem.

Tudni kivárni, megbocsájtani, nem kapkodni, és képesnek lenni adni és elfogadni. Nem csak tárgyakat, de időt, meghallgatást, türelmet, jó szót...

Annyi ilyen szép tetté, érzéssé váltható szó van, nem szabad hagyni, hogy elkopjanak."

 

Sietséggel szaladtak el

 

A kis Hanno kitárta szívét Travemündében, és egész valójában kívánta érezni, felfogni, ami rá várt rá a szünidőben, de aztán: 

"...mely kezdetben örökké tartó boldogságnak tűnt fel, de ha az első pár nap letelt, a többi oly kétségbeejtő sietséggel szalad el..." 

(Thomas Mann: A Buddenbrook ház)

Ami a kis Hannonak a szünidő volt, számomra az volt az advent és a karácsony, sokat adtak, de sietséggel szaladtak el. 

Ha nem is kétségbeejtő siettséggel múltak el, de már  elmúltak.

Készültem egy adventi kalendáriummal a blogomban, de nem hívtam annak, mert nem voltam biztos abban, hogy minden nap tudok-e irni.

Adni akartam az olvasóimnak és magamnak is egy kis visszafogott elmélkedést, idézeteket, verseket és képeket. Mindent a magam módján, se többet, se kevesebbet csak azt, amire képes vagyok. Végül, szinte minden nap tudtam írni, és szívesen is csináltam, nem volt benne kényszer, mindig  csak öröm.

Jó volt olvasni a sokszor közös gondolkozásra utaló kommenteket, és jó volt ezt az érzést erősítve válaszolni is rájuk.

Olvastam közben blogokat, mert mindenhol más a készülődés és az ünnep is, és én erről a "másról" tudni akartam. Nyitott voltam az ott adott gondolatokra, és alkalmazni tudtam őket magamra és a saját helyzetemre is.

Figyeltem, ahogy karácsony előtt szinte elhallgattak a blogírók, mert a készülődés a hajrájába érkezett. Én is elmentem itthonról, és már három nappal szenteste előtt feltettem a blogomba a jókívánságaim az olvasóimnak, hogy nehogy  nélkülük maradjanak.

Eljött az ünnep kinek így, kinek úgy, és  jobbat nem tudtam kívánni mint azt, hogy mindenkinek úgy teljen, ahogy szeretné. 

Mert mi lehet jobb annál, mint a mindenki számára elfogadhatót végül saját magunknak  is megfelelővé tenni, hogy elengedhessük magunkat benne, és együtt ünnepeljünk  a szeretteinkkel. 

Megköszönöm a törődéseteket, a figyelmeteket és a mondataitokat. 

Örülök, hogy megkaptam őket.

Karácsonyi részletek 2.

Csendes éj, drága szent éj,

mindenek álma mély.

Nincs fönn más, csak a drága szent pár.

Várja, gyermeke alszik-e már.

Küldj le rá álmot, nagy ég!

Küldj le rá álmot, nagy ég!

-  A hideg templomban nézegettem a leheletem.

-  A mise zárásaként az osztrák hívők a " Stille Nacht"-ot énekelték, én a "Csendes éj"-t.

- A kijáratnál álló paptól kézfogással és az ünnepre szóló jókívánsággal búcsúztam, és ő még megjegyezte, hogy milyen hideg a kezem.

- Volt borunk is az ünnepre, melynek történetét még leírni is hosszú: chilei szőlőtőkékről, Franciaországban palackozva, Magyarországra importálva, magyar forgalmazással, Sopronban megvéve, és végül általunk Ausztriában fogyasztva.

- Parafadugója volt a borosüvegnek, ami említésre méltó a műanyagok világában.

- A M. erkélyén lévő szőlőtőkéknek, melyek levelei mellett olvastam is a nyári melegben, már csak pár száraz levele maradt, és azokat mozgatta a hideg decemberi szél. 

- 24-én esett a hó, meg is maradt, és hosszú kihagyás után végre fehér volt a karácsony.

- Vettünk porcukorral gazdagon beszórt stollent, a német gyümölcskenyeret, és én söprögettem le a cukrot magamról, mely olyan ragaszkodó volt, mint a múltam.

- Mikor egy véletlen mozdulatom miatt kávé került a csészealjamba, M. felállt és  elmosta helyettem.

- A pici fiú másfél éves korában is sokat nézegeti a könyveit, de legszívesebben a gombnyomásra állatok hangján "beszélőket" lapozgatja.

- Mikor eljöttünk tőlük puszit adott nekem, és én nem csak éreztem, hanem hallottam is azt a finom cuppanást az arcomon.

  

Karácsonyi részletek 1.

"Gondold el részletekben, ha a szél se rebben,

Hogy minden apró dolog, az egész lesz egyben..."

(Punnay Massif: Részletek-részlet a dalszövegből)

-Már a megérkezésünk utáni első napon M. megcsinálta ebédre a szeretett  káposztás tésztámat ( a jó kis cvekedlit), és úgy éreztem, hogy kényeztetve vagyok.

- Vasárnap úton M.-hoz ránéztem az autó órájára, és mondtam is, hogy 16:02-kor lesz  a téli napforduló, és elkezdődik a csillagászati tél mire megérkezünk. 

- Hétfőn feldíszítettük közösen M. karácsonyfáját. Idén csak két fa díszítése várt rám, de volt az életemben olyan időszak is, amikor négy: anyu, munkahely, M. és a saját. 

- Van úgy, hogy bele lehet fáradni a gondolkozásba, és én olyan műsorokat néztem az osztrák TV-ben, melyekben nem kellett fontos döntéseket hozni. Az egyikben például az volt a központi kérdés, hogy a hagyományos kakaóval beszórt tiramisu-e a jobb, vagy a pisztáciával is megbolondított új változat.

- Sokat voltunk csendben is, néha szólt ugyan a zene, és hallottam a TV hangját is a háttérben, de végül már azt sem.

- M. megrendelt magának két Krasznahorkai László könyvet németül, és már hétfőn meg is érkeztek: a Sátántangó és az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (a kedvencem!) című műveit. 

- Karácsony első napján M. öccse elvitte magával haza az egyiket közülük.

- A pizzériában " igazi" fehér gyertyák égtek az asztalokon.

- Van a kuglófnak valami puha otthonosságot adó képessége az ízén kívül is.

- Ahogy Krúdy írja, gyümölcs illata volt a Dunának, az én ujjaimnak pedig mandarin illata.

- Nem hagyományos karácsonyi étel a pizza, de mi mégis egy pizzériában (is)  találkoztunk M. családjával. Közel is volt, főzni sem kellett, és ráadásul megkaphattam ott a sokféle közül a kedvenc pizzámat is.

A karácsonyunkról

A karácsony csendben és szépen telt el M.-nál. 

Van sok tulajdonságom mint bárki másnak, és az egyik közülük az, hogy tanulékony vagyok. A tavalyihoz képest az édes-bús visszaemlékezéseim helyett most inkább a jelen megélése volt előtérben.

Voltunk sokat kettesben, de találkoztunk M. családjával is. 

A pici fiú már tavaly is megvolt, akkor a fa fényeihez nagy igyekezettel, de még mindig zokniban és négykézláb kúszva ment. Most már cipőben, két lábon és az ünnephez méltóan kiöltözve egy kis mókussal díszített pulóverben érkezett. Tavaly még alig volt haja, most már vágni kell.

Az, hogy egy  nagyon szeretett kisgyerek is van már a karácsonyaimban, fontos és egy más tartalmat is adó változás számomra az előzőekhez képest. 

Mikor anyuval ünnepeltem, soha nem mentünk el misére, mert már nem mozdultunk ki otthonról, de mióta M.-nal ünnepelek, elmegyünk szenteste egy templomba is.

Mindig egy  sorral előttünk ül egy idősebb hölgy a lányával, és kezdem megszokni már a jelenlétüket.

Ők biztosan nem tudnak rólam, de a "béke veled" szavak által kísért kézfogás közben már egymásba fonódott egyszer a tekintetünk. Az ők németül mondott szavaik találkoztak az én magyarul mondott szavaimmal, de ez a nyelvi különbség soha nem lehet akadály egy ilyen egymást köszöntéskor. 

26-án délután a közösen eltervezettek szerint visszajöttünk Sopronba, hogy legyen részem egy kis  itthoni karácsonyban is.  

A fámat már a karácsony előtti szombaton feldíszítettem, és napokig sötétben várt ránk  a visszaérkezésünkig. 

Miután felgyújtottam a fényeit, kicsit csendben ültem mellette még mielőtt bármi mást is csináltam volna...

Karácsonyra

Hó fölött, ég alatt

nagy könyvből dalolnék

fehér ingben, mezítláb,

ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga

mennybolt alatt járnék,

körülvenne kék-eres

halvány téli árnyék...

( Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár - részlet)

Kedves Olvasóim! 

Kívánok nektek áldott és meghitt karácsonyt szeretteitek körében. Legyen olyan az ünnep, mint  amilyennek elképzeltétek magatoknak!

Szeretettel. Éva

Könyvek

"Fényfüzérek tengerében ajándékok, könyvek..."

(Berta Csaba: Kopogtat az ünnep - részlet)

Lapozgatom a még novemberben vett, de az adventre megjelenő újságot. 

Van benne néhány beszélgetés is a régi, főleg a gyerekkori karácsonyokról. 

Endrei Judit is mesél, és az ajándékokról is beszél az interjúban. Az erről szóló mondatai  azok voltak, hogy mindig voltak könyvek is közöttük.  

Ez elindította bennem is az emlékek sorát, mert én is kaptam mindig ajándékként könyveket, és mivel nem akartam sokáig várni, már szenteste elkezdtem egyet olvasni közülük.

Bizonyára a könyvek megléte  a fa alatt indította el bennem az olvasó fiatalt és a későbbi  felnőttet is.

Egy könyvesboltban jártam nem régen, hogy  a blogos társak által ajánlott könyveket vegyek  ajándékba magamnak és főleg másoknak. 

Nem voltak már meg, tehát más is könyveket szán karácsonyi ajándékként most is úgy, ahogy régen. 

Vettem végül ajándékutalványokat, ami pillanatnyilag a legjobb ötlet volt, mert adhatok úgy, hogy végül a megajándékozottak választhatnak.

Nem régen olvastam  a Facebookon egy kérdést, amely azt firtatta, hogy jó dolog-e könyvet  ajándékozni karácsonyra. 

Az első hozzászóló mondata ez volt: "Nem értem a kérdést!" 

Ez  az egy  mondat már sok mindent elárult  a további, csak igent mondó válaszokról.

A könnyes hála

Hányféle módon adhatunk bármit és mennyi mód van azok megköszönésére?

Szoktam emlegetni a blogomban azokat az időszakokat, mikor kórházban voltam. 

Olyan mélyen voltam lelkileg, hogy segítséget kellett kérnem, mert magam már nem tudtam kijönni a gödörből. Ha csak akaraton múlt volna, akkor sikeres lett volna az igyekezetem, de vannak már olyan  állapotok, amikor a saját akarat kevés.

Sokat adott az ottlét, gyógyulást és tudást is. 

Sok sorsot és életet megismertem. Sok olyan életet is, melyeket ugyan be akartak fejezni, de sikertelenül. Később ők már "csak" meghallgató valakire vártak, és ha megtalálták, akkor meséltek is.

És én éppen ott voltam, ahol ők!

Segítettem a nálam rosszabb állapotban lévőknek, mikor én már jobban voltam.

Csak az ott talált lehetőségeket tudtam adni, nem volt másom nekem sem:  a nyári hőségben vizet, máskor a kórház kápolnájában talált vigasztaló sorok kérésre történő felolvasását...

Mert mindig adódott valami, amivel közeledhettem azokhoz, akik körülöttem sokszor csak üveges szemmel meredtek a semmibe. 

Nem vártam azért  köszönetet, amit nyújtottam, és mégis voltak:

Könnyes hála, remegő szó, puszi, simogatás volt a szívszorító jutalmam mindenért.

Ó jöjj, ó jöjj...

Mikor tavaly is M.-nál karácsonyoztam, eljött a szenteste délutánja, és hogy akkor egy kis otthoni karácsonyi érzés mégis velem legyen, természetesen magyarul hallgattam ugyanezt a dalt. 

Azt, ami éppen ezen a videón is hallható a sok feldolgozás közül.

Nem tudom, hogy M.-hoz mennyi jutott el belőle, mert ő mást is csinált, közben készülődött, míg én a Youtube-on keresgéltem.

Persze, hogy nem értette volna a szöveget, de ha mégis hallotta ezt régi dalt, talán felismerte a dallamot. 

Nem is ebben volt a lényeg, mert azoknak a  perceknek a "lényege" úgyis megmaradt bennem csak számomra és csak nekem.

Írjak többet arról, hogy mit éreztem, hogy nem otthon voltam, és olyan gondolataim jöttek elő, melyekben  ott voltak az inkább önbecsapásnak hívott, a mindig várt, de már vissza nem térő régi karácsonyaim is? 

Azt hiszem nem kell...

Adventi ajándékaim

Mikor egyszer kórházban voltam, de hétvégére mégis hazaengedtek, az egyik orvosom azt mondta nekem, hogy lehetőleg magammal nem szigorúan bánva élvezzem, amennyire csak tudom az otthoni napokat. 

Kezdett már biztosan megismerni, vagy legalább sejteni valamit rólam, mert kimondta azokat a szavakat, hogy: "Nem szigorúan bánva..."

Most ugyan nem kórházban vagyok, de mégis eszembe jutott az inteleme.

Szigorúan nem akarok már magammal bánni, és hogy élvezet is legyen a napjaimban, úgy döntöttem, mert döntés kérdése is, hogy adok magamnak egy doboz és csomagolás nélküli ajándékot, vagyis  egy kis csak nekem szánt időt. 

Nézegettem az utcán a fenyőket, bementem egy kávézóba kávét inni, málnás süteményt enni, közben a benti adventi és karácsonyi fényeket is nézegetni, mert azok a kis sárga csillogások már kintről is vonzottak. 

Hagytam, hogy közben lelkiismeretfurdalás nélkül múljon az időm.

Mikor hazaértem a taxisofőrtől kaptam egy szaloncukrot csak úgy, minden ok nélkül.

Egy szaloncukor volt  az összekötője a jó szívvel történő adásnak és a köszönettel elfogadni tudásnak.

Ez volt mostanában a nekem szánt legszebb ajándék, azon a bizonyos  magamnak adott időn kívül, és a kettő együtt kellett nekem. 

A  magamtól és a mástól is kapott ajándék, valamint annak a tudása, hogy vannak egymással akár össze sem hasonlítható dolgok, melyeket én mégis megkaphatok. 

Legyen az akár a " nagy" idő vagy egy " kis" szaloncukor.

   

    

   

Az élet igenlése

"Ha az ember meghal, minden dolga

olyan, akárcsak sohasem lett volna.

Egy helyen marad meg igaz valója:

a fénysugáron, mely leválik róla..."

( Faludy György: Emlékezés egy régi udvarházra-részlet))

Egyszer advent idején is voltunk a bécsi Zentralfriedhofban, a Központi Temetőben, az ottani legnagyobban.  

Egy barátunk sírjára tettük le a fényeinket, miközben rá emlékeztünk.

Mikor kijöttünk a nehéz vaskapun át, engem újra elkapott az az érzés, hogy mi még ezt megtehetjük, és az élet felé kell fordulnunk. 

Nem úgy, mint azok, akik ezt többé már nem tehetik meg. Ezt nem szabad elfelejtenünk a legegyszerűbb hétköznapokon, az oktalanul, de akár okkal panaszkodó napjainkon sem.

Élnünk kell, mert még élhetünk!

Az élet élése akkor számunkra egy a temetővel szemben lévő cukrászda volt, ahova be is mentünk melegedni és kávét inni. 

A sírok között hallható varjúkárogás után bent karácsonyi zene szólt. 

Ez a kis kontraszt is mutatta a korábban látottak és hallottak utáni, és a cukrászdában  jelenlévő akkori hatások közötti különbséget. 

Egyszerű és nyilvánvaló volt az eltérés, de számomra mégis hatásosan emlékezetes maradt. 

Gondoltunk P.-ra is, és tettük újra azt, amit már oly sokszor átbeszéltünk halála után is, hogy mit és miért nem vettünk észre, és hogyan segíthettünk volna neki, ha mégis. 

Hogy ne mondjon le önként arról, amely ott és akkor számunkra egy ajándék, egy kiváltság és az azt folytatni is kívánó lehetőség volt.

Fények Fertődön

"Színek táncolnak advent idején,

Mindent eláraszt a dallam, a fény..."

( Lejkóné Kristóf Olga)

M. két magyar TV csatornát tud nézni  Ausztriában. 

Főleg az egyik nézéséhez kellene a magyar nyelv tudása a sok hír miatt, de mivel ezzel nem rendelkezik, csak az egymást követő képeket nézi. 

Néha az is előny lehet, ha nem érti valaki a híreket. Ha tudást nem is, de legalább nyugalmat ad.

Legutóbb, az egyik csatornán látott képek is elégnek tűntek számára ahhoz, hogy  információt szerezzen arról, hogy hova menjünk el még adventi és karácsonyi fényeket nézni.

Én ugyan nem is tudtam róla, de ő megírta, hogy mi várhat ránk Fertődön az Esterházy kastély parkjában.

Már többször voltam a közeli Fertődön az iskolai kirándulásoktól kezdve a felnőttkori szinte minden évszakban megtörténő látogatásokig. 

Vannak emlékeim, közöttük még olyan is, hogy egy nyári délutánon kakukkfüvet kerestem, és találtam a park füvében.

Én láttam már Sopronban az adventi fényeket, és az a szó jutott eszembe akkor, hogy: meghitt.

A fertődi kastély parkjában látottak után is mindössze egy szó van a fejemben az, hogy: bőség.

Az angyalokkal ünnepelnek...

Tán már otthon járnak-kelnek,
Angyalokkal ünnepelnek,
Könyökölnek meglehet
A szivárvány híd felett.

Elmerülnek fényes égbe,
Tejtengerbe, édességbe,
Mint csengettyű elhal csendbe
Csengve, zengve végtelenbe.

        ( Szép Ernő) 

Bevezető sorokként meg kell említenem újra, hogy  sok évig anyuval együtt töltöttük a szentestéket és december 25-ét is. 

A szentestéknek én voltam a szervezője  és a lebonyolítója is. Könnyű volt, mert csak a jól bejáratott hagyományainkat kellett követni, és ez így jó is volt  mindkettőnknek. 

Mióta anyu elhunyt, hogy ne legyek egyedül karácsonykor, M.-nal és családjával töltöm az ünnepet, és egy feladatom van csak, elfogadni az ottani hagyományokat. 

Most nem belenövök valamibe, mint régen, hanem alkalmazkodom egy már meglévőhöz, amit szerencsére nem is nehéz megtenni.

Van egy saját hagyományom mégis, amit követek itthon addig, míg végül elutazom M-hoz.

Az anyutól kapott kis karácsonyi (huncut mosolyú) angyalkákat, a szeretet hírnökeit kiteszem az asztalomra még jóval karácsony előtt, és ott is maradnak Vízkeresztig.

Mikor anyu még élt, akkor is kint voltak, és együtt nézegettük a huncutságukat, és még vissza is mosolyogtunk rájuk  a legszebb karácsonyi mosolyunkkal. 

Szándékosan az ilyen pofival rendelkezőket keresett számomra, és én is ilyeneket ajándékoztam neki. 

Folytatom az angyalaimmal a valaha együtt épített kis történetünket, csak már hét éve nélküle.

Egy sparhelt tüzének fénye

 "Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom."

(Gárdonyi Géza: Tűz - részlet)

Advent időszakában különös szerepe van a fénynek, amely lehet akár a tűz fénye is.

Amit én láttam, és  a melegét is érezhettem, az egy az üveg mögé az unokákról készült fényképekkel és szentképekkel teletűzdelt zöld kredences, régi sparheltes konyhában volt. 

M. azóta már elhunyt anyukájának a falusi konyhájában, amely nincs meg már úgy, ahogy régen volt. 

Ha mostanában ott vagyok, és ránézek a kredenc helyett az új, kissé jellegtelen bútorokra, és  a sparhelt helyett a villanytűzhelyre, akkor  azt érzem, hogy valami hiányzik, pedig csak a kényelem és a korral haladás igénye valósult meg a felújított konyhában is.  De a nosztalgia a régi iránt azért bennem van.

Ért engem akkor abban a  konyhában egy  olyan megtiszteltetés, hogy tehettem fát is a lassan már kihúnyó lángokra. 

Lehet, hogy ez a megtiszteltetés csak abból állt, hogy M. anyukája  a  közel 90 évével már nem akart, de nem is tudott felállni.

M. és a testvére pedig nem vették észre, hogy hűl a konyha, és arra sem gondoltak, hogy akár ilyen feladat is várhatna rájuk.

Mindegy is milyen okból, de a mama kérésére vettem a kosárban lévő fából, hogy azt a tűzre tegyem. 

Megtehettem utólag azt, amit nem tettem  meg egykor a nagymamám nyári konyhájában, és később egy elmulasztott lehetőséget is pótolhattam így.

Nem gondoltam én a tűzrakáskor költői szavakra, és arra sem, hogy én adom a melegséget az ottlévőknek.  (Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...) 

Inkább az volt bennem, hogy az én lakótelepi, radiátoros személyem hozzá jutott egy ilyen különleges mozdulathoz, ami másnak  csak napi rutin.

Régi karácsonyok anyuval

  ,,Mindössze hetven év egész életkorunk,

nyolcvan talán, ha erősek vagyunk:

az is jobbadán hívság és törődés,

sebesen elszáll és elragadtatunk."

                                                            

(Zsolt 89,10. Sík Sándor fordítása)

Kinek ne jutott volna eszébe az elhunyt édesanyjával töltött karácsonyok emléke?

Nekem is, mert ez elkerülhetetlen, és nem csak így a karácsony közeledtekor.

Azok  közé tartozott a  szenteste, amit azzal is meghosszabbítottunk, hogy anyu akkor nálam aludt.

Mielőtt megérkezett, elővettem a karácsonyi dalok évekkel ezelőtt kinyomtatott példányait, és elérhető közelségbe tettem őket. Biztos, ami biztos alapon.

Elővettem még anyu nekem szánt, már becsomagolt ajándékait is, azokat, melyeket én hoztam át tőle egyszer még karácsony előtt, hogy ne neki kelljen később. 

Egy mondattal indított el engem akkor: "Nem szabad belenézni!" 

Nem is tettem volna, mert a meglepetés örömét nem akartam elveszíteni, és ezt ő  tudta is rólam. De útravalóul azért elhangoztak az anyai szavak. Szintén, biztos, ami biztos alapon.

Mikor megérkezett hozzám szenteste délutánján, leültünk, és közösen megállapítottuk, hogy szép a fa. Kritika soha nem érte, mert mindig szép volt számunkra.

És jöttek: hagyományos vacsora, régi képek nézegetése, emlékek idézése, gyertyák és mécsesek égetése, kis angyalok mosolya, az unalomig hallgatott karácsonyi dalok sokasága, mindig ugyanazok évről-évre, mert ezeket kérte. 

Ha a mások által énekelt dalokat  mégis meguntuk, mi énekeltünk. Jó, hogy más nem hallotta, de mi magunkkal elégedettek voltunk, és csak akkor hallgattunk el, ha már mégsem voltunk azok. 

A megszokott, a már régen kialakított  mederben folyt az este, az újításoknak nem teret adva. 

Mert a régi, a már megszokott kellett nekünk mindig karácsonykor. 

Még mielőtt lefeküdtünk volna, elhatároztuk, ahogy előző években is tettük, hogy a TV-ben az éjféli szentmisét megnézzük.

De soha nem került rá sor, legfeljebb elkezdtük. 

Végül belealudtunk a fényes ünnepbe.

Adventi fények Sopronban

fák ágbogára

fénylabirintust kötöz

a várakozás

Dobrosi Andrea

Szombat este elmentünk megnézni a soproni adventi fényeket és a vásárt. 

Kaptuk azt, amit vártunk: a fényeket, a város feldíszített karácsonyfáját (formás!),  a falakra vetített hópelyheket és virágmotívumokat, a Tűztornyon fényként megjelenő "Áldott Adventet!" feliratot,  a bódékban mindenféle ehetőt és ihatót, az itt-ott felbukkanó Mikulást a rátapadó gyerekekkel és  persze,  a sok embert.

Mivel az advent szót ismerte, M-nak le kellett fordítanom még, hogy mit jelent angolul az, hogy: áldott. 

A rövid nyelvlecke is  megvolt ezzel számára, és a szókincse is bővült.:)

Voltunk már többször a bécsi, a Városháza előtti nagy adventi vásáron, a Christkindlmarkt-on is. 

Mindent megkaptunk ott is, amit egy nagyváros nagy vására adhatott:  csillogás, fények, karácsonyi díszek, bódék, ott is tömeg, mindenféle, főleg mézeskalácsos és forralt boros ünnepi illatok a Városháza kivilágított, impozáns épületének látványával  a háttérben.

M. egyszer sétálgatva nézte a soproni adventi vásárt, melynek élményét később megosztotta velem: " Jobb, mint a bécsi!"

Mivel ő sokszor tényeket közöl, néha azok bővebb kifejtése nélkül, igazán soha nem tudtam meg, hogy mit is akart ezzel  a lényegre törő hasonlattal mondani. 

Maradt számomra a találgatás, melynek eredménye az lett, hogy biztosan azért szebb a soproni számára, mert kisebb a bécsinél, és ezért családiasabb és meghittebb is.

Adta a látvány azt, amit egy kisváros kis adventi vására adhat, vagyis: önmagát. 

Ennek a kívánt megvalósulása célként lebeg előttem akkor is, ha magamról van szó, de akkor is, ha másról. 

Olvastam, és most leírom ide is:

Sopron szépen feldíszített karácsonyfája 30 éves, és a "Colorado fenyő" névre hallgat. Egy  a  kertvárosban élő család ajánlotta fel a városnak, és jelenlegi helyén  ( a Várkerületen a Mária Szobor mellett)  november 24. óta áll.