Búcsúban

Gyerekkoromban a búcsúban megkaptam vágyaim netovábbjait. Nem egyszerre mindet, hanem évente egyet-egyet, esetleg kettőt: színes műanyag csecsebecsékből álló gumis karkötőt, olyan "arany" gyűrűt, melyről másnap lekopott az arany, sőt kiesett belőle a kő, és lehetett vetetni piros kakasos nyalókát is. Kirúzsoztam vele 8 évesen a szám, miután a nyelven már piros volt.
Ma délutánra búcsúba érkeztünk, a fúvószenére, a gyerekeket érdeklő sátrak már álltak,  és a legkisebbek most is a szülők kezét húzva közelítettek feléjük. Idős nénik, családok, saját rokonokkal kiültek ház elé beszélgettek, nézték az eseményre hazaérkező mások rokonait.
Az osztrák falu védőszentje Rókus, az ő napját követő vasárnap( ma) volt a búcsú.
Számomra nagy élmény volt a M. édesanyjának bőrnadrágos szomszédja, elől a hózentrógerre havasi gyopár volt hímezve, ahogy azt kell, és szólt a zene a falu szélén a ringlispil körül is. Én már gyerekkoromban sem ültem fel rá, mert hányingerem volt utána.
Hamarosan visszamentem az udvar csendjébe, szedtem pár érett szilvát, és kerestem nekem tetsző hangulatokat a régi házban, mely lehetett akár egy kulcs is ellenfényben. 
Aztán csatlakoztam én is a már süteményező beszélgetőkhöz.