Nem minden évben megyünk Kapolcsra, de mégis úgy alakult, hogy tavaly is voltunk, és idén is.
Meleg, égető napsütés, forró, selymes por, mely a szandálomban elől be- hátul kijön, kiszáradt fűbe süppednek a lépéseim. Egy kék kút mellett sokan állnak, pohárba, ásványvizes palackba eresztik a vizet. Én is beállok a sorba, a víz fröcsköl, csobogó hangot ad, a lábaimra sűrű cseppekben hull. Iszom, felfrissít, folyatom a kezemre is, végighúzom a vizes kezem az arcomon. Hamar megszáradok, a hátitáskámba teszek egy kis vizet, jó lesz későbbre.
Fiatalok, idősek mennek az úton, autók kerülgetik őket. Mindenki türelmes, senki nem siet. Kerámiák, szappanok, édességek, élénk színek, rétesek, kolbász és lángos illat, a patak partján sokan ülnek, fekszenek, belemennek a vízbe, mely bokáig ér. Hallom, arról beszélnek, hogy hideg, jó felfrissülni a tikkasztó, júliusi hőségben. Kötél is kifeszítve a patak felett, rajta egyensúlyoznak. Akiknek sikerül végigmenni rajta, azoknak taps jár.
Mikor már annyira elfáradunk, hogy nem bírjuk tovább, odamegyünk a parkoló autóhoz. A hőmérő 41 fokot mutat, beindul a klíma, nem is tudom mi lenne nélküle. Persze, meglennénk akkor is, de jobb így. Becsukom a szemem, élvezem a frissítést, és elindulnunk.
A szállásra megyünk, lezuhanyozom, és kiülünk az árnyas teraszra olvasni. Vasárnap késő délután van, hirtelen feltámad a szél, esőt hoz. Csepp hull cseppre, leteszem inkább a könyvet, és figyelem az égi áldást. Régóta vártunk rá. Egy kicsit lehűl a levegő, és arra gondolok, hogy a kapolcsi por most sárrá alakul. Megúsztuk eső nélkül, míg ott voltunk pénteken és vasárnap. Talán jövőre is megyünk.
