Ha a gyertya világol...

 

"Írásra jó a papír s a tinta,

Az útra ha lépsz, mezítláb haladsz.

Cserfes kis patak mesél gyermekednek,

S nézd csak: legszebben nem a gyertya világol?"

(Tao - Út a vezetéshez)

A tao jelentése: út. 

Sokféleképpen megjelenik, és most a rá hozott példám az, hogy a konfuciánusoknál a tao a tanítás: „Az út, amit az embereknek követniük kell”. 

A tao az egyedüli állandóság, melynek útján az ember halad, mely örökké tartó, és  soha nem változik.

Hogy miért hozom el most advent kezdetére a taoból vett fenti idézetet, és azt a gondolatot, hogy soha nem változik?

 Az idézet utolsó sora miatt: 

"S nézd csak: legszebben nem a gyertya világol?"

Mert a gyertyafény kívánása a sötétségben, az ünnep előtti várakozás útján, és karácsonykor sem változik. 

Örök!

Kívánom minden olvasómnak, ennek a gyertyafénynek az utat mutató, az ünnepre való adventi ráhangolódást segítő, és majd  a karácsonyt is széppé tevő meglétét.

A csendes várakozás kezdetére

"És hó esett a tiszta víztükörre,

a pelyheket nagy hullám kapta ölbe,

és vízzé vált a hó ott mindörökre..."

 (Baranyi Ferenc:  Hó-álmaim  - részlet)

Készülök a télre, az adventra és a karácsonyra. 

Legalábbis rajta vagyok a feléjük vezető úton,  a kezdeti szükséges és általam is elérhető, a hangulatot megteremtő  lehetőségekkel együtt.

Nem tudom, ki hogy csinálja ezt,  de én már évek óta így:

Készülődésem egyelőre a télre és az ünnepre  alig látható módon történik. 

Elkezdek olvasni karácsonyi történeteket, verseket, és a blogomban is írok  az ünnep várásáról. Itt lesznek megtalálhatók az ünneppel kapcsolatos gondolataim, érzéseim, és felhasználom azokat a verseket, idézeteket  is, melyek már esetleg régen megvannak a gyűjteményemben, vagy mostanában fedeztem fel őket. Hogy más is hangolódjon általuk.  Mások ezzel kapcsolatos blogos bejegyzéseit és kalendáriumait is szoktam olvasni. Kincseket találok ott közben.

Örömforrások ezek a dolgok, melyek főleg a lelkemnek tesznek jót.

Az út elején még néhány gyakran használt tárggyal is élesztgetem a ráhangolódásomat. 

Nem mintha a tárgyak pótolhatnak hiányzó érzéseket, de tudom, hogy az út végére azok is megjönnek majd.

A gyertyáim égetése már korábban elkezdődőtt azokon az estéken, amikor beköszöntött az ősz: 

"Mert az elektromosság világában a kanóc végén a kis fénylő láng is biztos pontja estéimnek." 

Az előbbi mondat egy idézet tőlem egy sok évvel ezelőtti blogos bejegyzésemből. Most is aktuális, és ismerve magam, még az is lesz. 

Használom még a gyertyákon, mécseseken kívül a hópelyhekkel és a fenyőfákkal díszített kávéscsészéimet, és a meleg plédjeimet is egy  fotelomra tettem már egymásra rakva. 

A plédeken szarvasok és hópelyhek vannak. Igazodnak látványban a télhez, ha ezek nem is a karácsony szimbólumai. Majd sorra kerülnek azok is, ha eljön az idejük.

Az én képzeletem pedig határtalanná tágul. Azt is látom vele, ami  eddig szinte nem is volt jelen.

A valóságban eddig még alig  lévő, de a vágyott hópelyheket is...

Marasztaló köd és hívogató fények

szitáló ködben

a park templomi csendjét

mélyre lélegzem

(Vincze Zsófia)

Nagycenken november közepi időjárásban volt részünk. Olyanban, amit  szeretek. 

Szürke ég, egész nap szitáló köd, a már földön is lévő ázott falevelek, és szabályos vonalakba rendezett, a ködbe vesző fák hosszú sorai az utakat szegélyezve.

Az aznapi, a parkban platánfákat nézegető sétánk közben, a szürkeséget végül sárga fények oldották fel, és az ablakokon átszűrődve is vonzóak voltak.  

A kastély ablakaiból jöttek.

Miután a köd beivódott a kabátokba és a sapkákba, egy a kastélyhoz tartozó kávézóban kötöttünk ki.  

Ott is sárgás fények vártak, de a nagy üvegeken át láthattuk a már általunk megtapasztalt kinti szürkeséget is a fákkal.

Novemberi kontraszt! 

Megkaptuk a kávénkat, hosszan kevergettük mielőtt megittuk volna, és szombat délutáni, ráérős perceket teremtettünk magunknak.

Ez volt, és nem több, de nem is kellett más.

Röviden, akár egy mondatban is össze lehet foglalni azt a pár órát: 

Nagycenken egy ködös délutánon platánfák között jártunk, és a ködön átsejlő, sárga fényt adó ablakok kávézásra hívó üzenetének nem tudtunk ellenállni.  

Ennél sokkal többet is kaptunk, mint amit ez a hosszú mondat közölni tud.

Egy az egyszerűségében szép hangulat és egy letisztult látvány talált meg minket, melyeket ködben rejtegettünk és őriztünk a hazafelé tartó úton is, a szemben jövő autók fényszóróinak fényében.

 

 

Rövid hír

Füle Lajos: Őszi esők jönnek

Őszi esők jönnek,

felsíró szelek,
dérré lesz a harmat
az avar felett.
Aztán sűrű csend lesz,
öregnek való,
csend simul a csendhez,
s hullni kezd a hó.

Az őszi esők után itt van a barna leveleket még alig fedő, a fák törzséhez húzódó, a kora reggeli lábnyomokat őrző, az autósoknak munkát adó, az egy régen lehullott alma piros és a fű zöldjének színét a maga fehérségével kiemelő, és egy magányos levél az utca burkolatán kívánó pihenését is megengedő hó.

Múlt éjszaka esett, és reggelre magát még mindig megmutatni is tudó látvány volt. 

Az első hó!

Újra Nagycenken

"Üzen a platánfa,

Cakkos levélen…

Bokáig járva

Zörgő derékaljában..."

(Nagy Vendel: Üzen a platánfa - részlet)

Szombaton elmentünk egy tőlünk fél órányira lévő faluba, Nagycenkre. Sokszor voltunk már ott  a közelsége miatt is megnézni a kastélyt és a parkját.

Mikor előző este azon gondolkoztunk, hogy hova menjünk másnap délután, az én ötletem az volt, hogy Nagycenkre.

Egy bővebb magyarázat nélküli, pár szóból álló mondattal közöltem M.-nal, hogy miért is akarok oda menni: 

Platánfákat szeretnék nézni a kastély parkjában.

Nem csak egyet vagy kettőt szerettem volna látni, hanem sokat.  Az utcánkban is van belőlük,  de az kevés volt nekem.

M. megértette, és a lehető legnagyobb természetességgel el is fogadta a kérésemet. 

Másnap tehát elmentünk Nagycenkre, és alig győztük befogadni a látottakat. Nem is írok többet róla, majd beszélnek a képek.

Hazafelé jövet pár szóval összefoglaltam azt, hogy milyen volt ott lenni a fák között.

Egy rövid mondattal sikerült is, amely így hangzott: "Szép volt!"  Szeretem egyébként is a kevés szóval kimondott igazat.  Örök célom.

Mert a szépség látványának leírása nem mindig igényel sok szót. Valahogy kimondás nélkül bennünk maradnak a jó kiválasztást is igénylő, és a látottakat hűen tükröző jelzők sora. 

Maradt tehát az élmények utáni csend. 

Eszembe jutottak ezek a mondatok az olykor szavak helyetti csend kívánásáról:

"Néha nincsenek szavak, vagy okos idézetek arra, hogy az ember pontosan leírja, mi történt aznap. Néha mindent megteszel, mindent megfelelően csinálsz, és mégis azt érzed, hogy elbuktál." (Gyilkos elmék c. film)

Tehát, nem fejtettem ki szavakkal bővebben a véleményem. Mert mindketten láttuk azt, amit az ősszel csak egyre szépülő platánfák adhattak a levélszőnyeggel együtt. 

Az utóbbiról még nem is írtam! Így is hosszú voltam.

A kurtára sikeredett összegző mondatom után elcsendesedve, tovább néztük a ködcseppeket lassan eltávolító ablaktörlő monoton munkáját.

Pénteki programjaink

Ágas-bogas fák

lombja, hűs, őszi szélben

lassan földet ér.

(Domokos Kázmér)

A péntek az általunk kedvelt, a könnyen és helyben is megvalósítható programokkal telt: a soproni piac és az erdő. Két különböző dolog. Az egyik nyüzsgő, a másik az egyre egyszerűbbé válásával a nyugalom helye.

Délelőtt elmentünk a piacra vásárolni, és ha már ott voltunk, egy ottani bisztróban ebédelni is. Egyszerű helyen, egyszerű ételek, melyek közül a hekket választottuk. Ez Ausztriában nem túl ismert hal, de  M. szereti, és eheti is kedvére Magyarországon. Én is szeretem, így  egyértelmű volt a döntésünk.

Mikor egyszer a piacon savanyú káposztát vettem, és  később az ebédünkhöz azt adtam, M.-ban beindult az emlékezés. 

Elmondta, hogy az ő gyerekkorában a pincéjükben egy fahordóban is volt mindig, és  oda lejártak néha csipegetni belőle. 

Folytatta még tovább az emlékezéseit más dolgokra is kiterjesztve.

Szeretem az ilyen kis történeteket, melyek jelentéktelenségükkel együtt is adnak valamit arról, akinek megismerése már régen elkezdődött, de még nem fejeződött be. Az én további igyekezetem ellenére sem fog egyhamar véget érni a megismerést kívánó hosszú  folyamat.

Sétáltunk is aznap délután a már csupaszodó fák között. 

Az arany ősz már elmúlt, viszont nélküle is, a fák ágainak formáját már megmutató erdő szép volt. Egyre alakul a számomra fontos egyszerűség és az erős színek nélküliség, míg végül maradnak majd  a csupasz ágak. 

Az egyszerűvé válás folyamatát, és magát az egyszerűséget is szeretem.

Tetszik az a mondattöredék is, amit Varga Lóránt fogalmazott meg az El Camino - Kis Titkok Könyve című nagyszerű kötetében: "...a szépség fokozhatatlan egyszerűsége...."  

Ez jelen volt az erdőben.

Pénteken számunkra egy újabb úton mentünk, nem a megszokotton.

A szavaknak van láttató erejük, de a fotók  is tudják adni ezt. Használom is sokszor őket.

Most ezeket a képeket hoztam el a péntek délutáni sétánkról.

 

A blogom írását érintő vágyaim...

Az utcán kis, már az adventet és karácsonyt ígérő, de még mindig korai fények pontozták be  a leveleitől  megfosztott, és az ágait már megmutatni is tudó fát. 

Mögötte egy lehúzott, még nyárról ott maradt, tétlenségre ítélt napernyő.

Rájuk néztem, kattintottam, és tovább mentem.  

Az egyetlen élénk szín, amivel találkoztam, az a kitartóan továbbra is megmaradó sárga, mely néhol a szürke járdán, a szintén szürke törzsű fák alatt, és a szürke padok réseiben bújt meg. 

A színek kontrasztja nyilvánvaló volt.

Ezeket is láttam a ködös utcán történő sétámon. 

A látottakon alapuló, és az azokkal kapcsolatos gondolataim pár mondatos kifejtése ezúttal elmarad.

De megvan bennem, a blogomat íróban, a nehezen kommentelhető, a tények helyett inkább a látottak hangulatának néhány szóval, és a szavak nélküli képekkel történő átadásának vágya.

Szokás szerint, és továbbra is. 

Egy akvarell vásznán

 "...Szemek tükrében átázott levelek 

Kontúrok nélküli halvány akvarell

Vászna tétován szétcsorgó színre lel 

elárvult utakon fakón ha hevernek"

(Major Gabriella)

Eljött az ősz egy akvarell festményhez hasonlító időszaka, mely már lassan a végső a tél beállta előtt. 

A  levelek már a földön. Takarják a járdát az utcákon, takarják az erdei utakat, és még így is kissé színesítik jelenlétükkel a szökőkutak vizét.

Láttam már az őszi hangulatot és látványt visszatükröző akvarellt. A szétcsorgó színek nézése közben a festmény által adott élmény mellett valaminek a megértése is velem volt.

Az évszakok közül leginkább az őszben van meg az a képesség, mely a dolgokra részünkről befolyással már nem bíró, vagyis a már megváltozhatatlanba való belenyugvás tudását adja.  Az évszak tudja  már azt, amit mi nem tudunk könnyen elfogadni.

Az őszre jellemző elmúlás, az elfogadás és az elengedés ténye az emberek számára nehéz feladat. A felsoroltakat nem tudják elfogadni egy természetes folyamat részeként vagy befejezéseként, még a múló éveikkel járó bölcsességgel sem.  

A velük kapcsolatos érzések és a gondolatok visszahúzó erővé válnak, mert  a halandóságot nem könnyű elfogadni. 

A természet közben teszi a számára elfogadható dolgát azalatt is, míg az emberek gondolkodnak az elkerülhetetlen halandóságunkon. 

Színeket vált, sárgán és vörösen ragyog, majd hullatja a leveleket, és készül már a lábunk alá a levélszőnyeg. 

Annyira egyszerűnek tűnik ez a saját törvényeket elfogadó folyamat, és annyira festményre kívánkozóan is szép!

Szerencsére a  természet jelenléte a művészetben, és annak emberekre gyakorolt hatása  elengedhetetlen része  életünknek.   

Legalábbis nagyon kívánatos, hogy az legyen. 

Én pedig annak örülök, hogy ha lassan lépkedve is, de rajta lehetek a két szépséget adó és az azokat összekapcsoló, a jó irányba  vezető úton. 

Közben elindulok, hogy sétát tegyek azon a már nagyon készülődő és egyre vastagodó levélszőnyegen is...

Hétfő délelőtti színek

A kórház laborja egy új, fehér épületben van a még nála is fehérebb falak között. Bent szintén fehér fények világítják meg a jól szervezett, de mégis elengedhetetlen sorszámomra való várakozást. Minden egymással párhuzamos és szabályosan elrendezett, semmi sem szabálytalan. Ezt látom miközben ülök a sorban lerakott székek egyikén. 

Az egyetlen, ami nem rendezett látvány érzését kelti az, hogy a hatalmas, földig érő ablakok egy piros bogyós, kesze-kusza ágú bokrokkal beültetett belső udvarra néznek.

Kinn van végül a fekete monitoron zöld számokkal a sorszámom. 

Cseppekben folyik a nehezen elinduló vér. Piros. Ez az egyedüli más szín azon kívül, ami körülvett eddig a bogyókon kívül. Ezt a más színt viszont én adtam. Nem úgy kaptam,  mint a szinte kötelező, kórházi fehéret. 

Végeztem, kimegyek az épületből, és már mást is látok. A kórház régebbi épületeinek sárga falait a fehér után, és az azokat körülvevő fák még mindig gyakori sárga színét néhány vörössel is keverve.

A büfé pultján piros almák is vannak. Üdítő látványok a vendéghívogató kosárkájukban. 

Míg várok a melegszendvicsemre, megveszek egy színes, képekkel gazdagon illusztrált adventi újságot. Ez egy másfajta várakozás örömteli napjainak ígéretét adja. Segítik a lapjai is majd a karácsonyra való ráhangolódásomat. Persze, más is kell hozzá, de megtettem az első lépést.

Újra kint, és újra a fák és a színeik várnak. Köztük egy sokat megélt, göcsörtös ágaival kanyargó utakat mutató fa a kórház kijáratnál, melynek vannak még életigénylő, harsány zöld levelei is. 

Mindez belefért pár órába ( 2?), és az elintéznivalóm kötelező programjának kissé fárasztó  meglétét elfogadhatóvá tették számomra.  

 

 

Turistaként a saját városomban

Üres a főtér.

Megfáradt harangkongás

Galambrajt rebbent.

(Kövecses Anna)

Ismét tettünk egy sétát vasárnap délután Sopronban. 

Régóta itt élek, és van amikor úgy megyek az utcákon, hogy szinte észre sem veszem, hogy milyen szép helyen lakom.  Sokszor elmegyek a színek, a régi házak mellett, egyik utca követi a másikat. 

Itt élem a hétköznapjaimat, már nem tűnik fel semmi.  Nem nézek fel az ablakokra,  a lámpákra, a díszes kapukra, a kis terek szobraira, a templomok szentjeire, és figyelmen kívül hagyom a hívogató padokat.

Néha viszont úgy sétálok itt, mint ahogy a turisták teszik egy idegen, először látott városban. Ez elhatározás kérdése is, és időnként megteszem. Általában vasárnap játszom el ezt a szerepet már nem először. 

Nem törődöm azzal, hogy a város a sajátom, sokszor láttam, és ismerem is. Úgy megyek, hogy közben megnézek mindent, mintha új lenne számomra, vagyis rácsodálkozom a látottakra.

Most nem volt fények és árnyékok játéka, mint ahogy volt az előző héten. Kicsit borult volt az idő, a színek tompábbak voltak, a levelek már majdnem lehullottak, és nem színezték az utcákat. Színként ott voltak a házak falai, és ez is éppen elég volt.

Ma délután turista voltam a saját városomban,  a turisták szemével néztem, és közben  láttam is. Sétáltam otthoni környezetben csak úgy, a magam örömére.