A természet nyelve

 “Azok az emberek, akiket a naplemente, az éjszakai égbolt, a mennydörgés, az eső utáni föld-és avarillat, a természet, a könyvek és a mély beszélgetések izgatnak, az én embereim. Engem a modern világ kevésbé érdekel, hidegen hagy a felszínes muszáj, a minél több hajszolása, a megfelelés, a mindenképp valahogy beilleszkedés.

Én fákat akarok magam körül, a természet illatát és színeit, csörgedező patakot az erdő változó muzsikáját, amely olyan nyelven énekel, amit csak kevesen értenek.”

(KIJ)

Próbálom érteni  a természet nyelvét. Talán még nem késtem le arról, hogy megszerezzem a tudást, és azoknak az embereknek a csoportjába való tartozást, akik ezt a nyelvet  beszélik. Sok hiányosságomat kell leküzdeni közben. Időre van még szükségem. 

Az erdő lett újabban a tantermem, ahol szívom magamba a muzsikáját és  a színeit sétáim során. El lehet oda vonulni, ha éppen elegem van a  világból. 

Mert néha eljön az az idő, mikor megcsömörlik az ember, és keresi a kiutat. Keresi azt a helyet, a még létezőek közül, ahová elbújhat a politikától, az agressziv politikusok semmire sem tekintettel lévő, az embereket befolyásolni kívánt eszközeitől, a háborúkról szóló hírektől. 

Nem akarok a blogomban politizálni, és nem is fogok, csak meg akarom említeni, hogy mitől próbálok egy idő után már menekülni. Keresni azokat az órákat, melyekben legalább egy kicsit mentessé teszem magam a külső világ számomra elítélendő történéseitől.  

Elmerülök az erdő adta csendben, ha csak kis időre is, melyre a kinti zaj erősödő hangja után szükségem van. 

Utána visszatérek az otthonomba, ahol már megteremtettem magamnak az óvó, védő helyet. 

Mert valahol kell ez is.

Kinek ezt, kinek azt...

Neked levelek halála,

nekem színek orgiája,

neked sár, sötét és árnyék,

nekem fénybe zárt ajándék,

neked ősz jéghideg csókja,

nekem szél szerelmes bókja,

búcsúkönnyei a nyárnak

szívemben gyöngyökké válnak.

Kerecsényi Éva: Őszike

Sokféleképpen várjuk és éljük meg az őszt, és ez pár soros vers is sok mindent elárul a különbözőségünkről, és nem az örökös egyformaságot kívánó vágyainkról is.

A változatosság gyönyörködtet. Varietas delectat. Tehát jó, hogy így van, ezt már régen megmondta Cicero, legalábbis hozzá kötik a mondatot. Azóta is tart az igazsága. A változatosság kedvező hatást gyakorol ránk.

Igaz, hogy a megemlített gondolat csak mondatának az eleje. Folytatása is van az állandóság életünkben betöltött szerepéről, amely boldogságot ad. Viszont gyakran csak a változatosságról szóló, a mondat első részét szokták idézni. Én is ezt hoztam most ide pár mondattal korábban.

A teljes mondat azonban így hangzik: A változatosság gyönyörködtet, de az állandóság tesz boldoggá.

Tehát a változatosság vagy az állandóság kívánása?

Mindenki dönthet, hogy melyiket részesíti előnyben élete folyamán. Akár egyszerre is lehet szüksége párhuzamosan mindkettőre, de ez lehet a kettő egymást követő jelenléte is. Ezek cserélődése ugyanis, a megszokottból kibillentő változatosságra, de az állandóság, olykor már várt, megnyugtató eljövetelére is ad lehetőséget.

Végül legyen szó arról is, hogy kinek ezt, kinek azt jelenti az ősz.

Van aki szereti, van aki idegenkedik tőle. Ez már a blogokban és a kommentekben párszor eddig is kiderült. Mindenkinek szíve joga, hogy válasszon. Azonban az őszt nem szeretőkben is felvillannak a tetszés percei, ahogy az őszt szeretők is elbizonytalanodnak az ősz dícséretében akkor, mikor a tócsákba lépés után átvizesedett cipőjükben kell járniuk.

Én a színek orgiáját látom az őszben, a számomra egyre nehezebben elviselhető hőség elmúlását, és még sok mást is, ami a szívet és a szemet megragadja, és a megkapott öröm ajándékát adja. A természet is képes ennek az örömnek az adására, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne részesüljünk benne.

A színek változása

A hosszú hétvége szombat délutánján elindultunk újra az erdőbe megnézni azt, hogy az egy héttel ezelőtti nézelődésünk után, a már akkor is aranyló, sárga levelek sárgábbak, és főleg még többen lettek-e. Az is lehetett, hogy  kicsit hátrább szorult az előbb említett színnel már akkor is elvegyülő, de még mindig többnyire uralkodó zöld szín. Olyan jó, hogy más dolgunk nem volt, mint nézegetni, és magunkat elengedve figyelni. Gondosan megválasztott időtöltés úgy, hogy közben sétáltunk is.

Könnyű volt szabaddá tenni órákat, hogy eljöhessünk ide, mert fontos volt számunkra, hogy láthassuk azt, amire már az elmúlt héten is kíváncsiak voltunk. Sokan gondolták még úgy rajtunk kívül, hogy sétálnak a fák közötti  elég sok, de az általunk is választott egyik úton. Gyakran ismeretlenül is köszöntünk találkozáskor  egymásnak, ami nem csak udvarias, de a természetet megtisztelő szép, emberi gesztus  is.

Az erdő újbóli segítségével elfelejtettünk  szinte mindent, ami főleg az egészséggel kapcsolatos gondolatként előtte felmerült bennünk. Csak nyomokban maradt meg számunkra a bő két óra alatt, aztán el is tűnt.

Mivel velem nem is lehet sietni, igy a lassú léptekkel haladó, időnként meg-megálló (mert hova is igyekeztünk volna?), apróságokat is vizsgálgató utunkat a remélt eredménnyel zártuk. A sárga szín elkezdte jobban uralni az őszi látványt a múltkorihoz képest. Ezt a változást szerettük volna látni mi is induláskor. 

Az eltelt egy hét ezek szerint nagy idő volt a természetben, bár az erdő nyarat idéző zöld levelei sem tűntek még el,  csak visszaszorultak. Sőt, a palettát  vörös levelek is tarkították. Az a szín, amit múltkor annyira hiányoltam a sétánkon. 

Az egy héttel ezelőtti állapothoz képest szembetűnő változást láttunk, és ez a folyamat tudjuk, hogy nem áll addig meg, míg minden levél a földön lesz. Mert ennek így kell lennie!

Jövő hétvégén újra itt leszünk. 

Napjaim

Az ősz élvezetének és blogomon történő megjelenítésének közepén, mégis írok magamról, amit úgy címkézhetek fel majd, hogy: " Napjaim". A többi hasonló írásaim között ott vannak olyanok, melyek a hétköznapok egyszerűségéről, de mégis meghitt szépségeiről is szólnak a kötelességek és rossz történések mellett. Hosszú leszek, csak az fogjon hozzá, akit tényleg érdekel. Igyekszem mellébeszélés nélkül írni, ami amúgy sem szokásom.

Persze igaz, hogy a szürkének mondott, de életünk leggyakoribb részeiként kezelt  hétköznapokat is éljük, melyekben rejtve vannak a fontos dolgok. Ezek a sok hasonló, a mindennapokba belesimuló egyéb történésekből végül mégis kitűnnek egy idő után.  Akkor, mikor már rálátásunk is van a dolgainkra, mikor már lehetséges, hogy az életünkben is megértünk a felismerésükre. Tudjuk, hogy igenis  szerepet játszottak, ott voltak a fontos dolgok, ha rejtve is. Ezért kell a hétköznapok esetleges mélyebb elemzése is a látszólag lényegtelen dolgaink megélésével együtt.

Tehát most írok ezekről a napokról, a napjaimról. 

Vannak olyan tüneteim, melyet a testemben bár érzek, de nem tudom őket hova tenni. Voltam orvosoknál, voltak diagnózisaim, de egyik sem illett ahhoz, amit érzek. Mert én tudom sajnos tapasztalatból, hogy milyen a reflux, milyen az, ha leesik a cukrom stb. Ezek azonban nem azok.  Ők azt írták rá a kapott leleteimre, hogy  ilyen betegségek vannak a panaszaim hátterében. Én viszont, ahogy írtam is már, nem értettem velük egyet, még akkor sem, ha nem vagyok szakorvos. 

Végül a háziorvosom azt mondta, hogy pszichoszomatikus eredetűek biztosan. Erre is rá lehet húzni mindent, ami kideríthetetlen. Azonban erre a mondatra mégsem számítottam akkor. El is akartam hinni, meg nem is. Nem régen jöttem ki a kórházból jó közérzettel, szedem az ott kapott gyógyszereket, mindent megteszek, hogy stressz, szorongás ne érjen. Sétálok, friss levegőn vagyok, teszem itthon is a dolgom, mindig csak annyit, ami még jólesik.  De ha mégis ez a bajom, ez van a panaszaim hátterében, akkor próbálok tenni ez ellen is. Csak már jól legyek!

M. is segít, ami az utóbbi időben zavart, és úgy éreztem vele kapcsolatos volt, beszélgetésekkel lerendeztem. Mert ebben hiszek. 

Ami még rám vár a következő napokban: 

Mivel  mostanában kevesebbet megyek M-hoz, ő jön napokra hozzám. Nem akarok utazni, az ezzel kapcsolatos táskámba való pakolgatásokat, az ideiglenességet megélni. Ezeket is ki akarom zárni, és otthoni környezetben lenni.

Intézkedtem sok egyéb mellett kis dolgokban is. Megvettem a jövő évi naptárt, már gondolok az új évre is, fodrásznál voltam, befestettem én magam a hajam.  Sajnos elromlott a gázkészülékem sütője. Van telefonszámom, majd fel kell hívnom a szerelőt. Elintézem minél előbb, hogy ne zavarjon mindennapjaimban.

Holnap hozzám jön M., elmegyünk biztosan a piacra, feltöltjük magunkat jó dolgokkal. Valahol megebédelünk, mert a piacra szánt időt nem akarjuk lerövidíteni, és  egyébként sem akarok főzni. Néha ki kell kerülni ezt is, és jó beülni valahova, ahol elénk teszik  a vágyott ételt. 

Mit tegyek már magamért, hogy a háziorvosom szavai se legyenek igazak? Már megint ebben a helyzetben vagyok? Ha azonban mégis így van, mert bármi lehet, akkor legalább tudom mi a bajom, és ez megnyugtató. Ha pszichoszomatikusak a tüneteim, ezek javulásáért is tettem és teszek. A lehetőségeimről, melyek számomra adottak, már írtam és írok még.

Szombaton biztosan elmegyünk megint sétálni, hogy ebben is legyen részünk. Ez már hétvége, és nem hétköznap, de itt írok róla.  Vasárnap azonban sok idő után mégis elmegyek M-hoz, mert jön látogatóba  a fia és a felesége, és hozzák a pici emberkéjüket is. Régen láttam már a kisfiút, biztosan sokat nőtt és fejlődött. Látni szeretném a délutáni kávé és a sütemény mellett őt is. Utána M. hazahoz.

Ez a bejegyzés egy kifakadás volt. Talán segit az, hogy kiírtam magamból, ami bennem van.

Befejezem, hosszú voltam, de régen írtam magamról az őszi témáimba szőtt gondolataimon kívül. A képeim is ősziek, nincs más itthon.

Egy újabb séta

"Az évszakok,

Egymást követik.

Gyönyörködtet e sokrétűség.

Boldogok, akik észreveszik."

 (Septolet)

Folytatom az ősszel foglalkozó tervemet itt a blogomon. Még mindig van mondanivalóm, és még lesz is. Tart még az évszak. 

Magamról mostanában nem írok bővebben, telnek a napjaim jó dolgokkal és rosszakkal is. A két dolog egymásutánisága vagy együttlevése elkerülhetetlen dolog.

Egyébként mégis írok magamról is. Beleszövöm a mostani írásaimba is az egyéb,  az évszaktól eltérő gondolataimat, ami  szintén én vagyok. Hírt adok arról is, ami velem történik. Például az újabban újra felfedezett sétákról, arról, hogy a járási nehézségeimet nem figyelembe véve, mégis elindulok. Akik figyelemmel kísérik az életemet a blogomon át, tudják, hogy ez nekem nem is olyan könnyű. 

Igyekszem elhagyni a falaimat testben és lélekben. Viszont jól  kitalálták a rollátort, tényleg segít. Elfáradok, mire hazaérek, de a megtett út jóleső érzéssel tölt el. A büszkeségtől távol vagyok, ahhoz több kell, de elégedettség( félét) azért érzek magamban.

Hogy észrevegyem azt a sokrétűséget, amit a négy évszak ad, a mostanit is figyelem természetesen, és  hogy ez figyelem mind teljesebbé váljon, következett egy újabb séta. 

Akkor mentünk el újra egy hosszabb erdei útra, amikor a levelek már színesedtek, és a nappalok is csípősebbé váltak az éjszakák után. Mikor már azt mondhatjuk, hogy hideg is van, és az ősz ezzel a már várható történéssel egy újabb arcát mutatja. Mikor vasárnap reggel az ablakot kinyitottam, szinte karcolt a bejövő levegő. 1 fok volt.

Az előtte lévő napon, szombaton úton voltunk, közben az autóból láttam, hogy mennyi változatos színnel rendelkező levél van már a földön, és egyre kevesebb a fákon, de még mindig elég. Azok szinte világítottak a napsütésben. Szeretek autóból nézegetni, gyorsan változik a látvány, de nem feldolgozhatatlan sebességgel.

Tehát vasárnap el kellett újra mennem az erdőbe, hogy ott is lássam, mi történik a természetben. A képek az október 19-i állapotot tükrözik. 

Kicsit meglepett, hogy a fákon még mindig sok a zöld, főleg  sárga levelekkel is tarkítva. Mást vártam ahhoz képest, amit az előző nap láttam utazás közben. Több más szín is volt az elvárásaimban. Tudom, hogy ez attól is függ, hogy milyen fákkal, bokrokkal találkozunk az úton, melyik milyen színűvé válik és mikor.  Az is lehet, hogy túl korán szerettem volna valamit, aminek nincs még itt az ideje. Előfordul, bár kerülendő dolog bármit is siettetni, ami eltér a maga természetes tempójától, még akkor is, ha ez az általunk létrehozott igény csupán a képzeletünkben van. 

A séta mégis nagyon jó volt, a friss levegő az úton előbukkanó egészen kis meglepetésekkel, ami akár egy-egy vörös levél is lehetett végre, ami kitűnt a többi közül.

Az igazi színkavalkádra a soproni erdőben még mindig várni kell, vagy olyan helyre menni, ahol már most is színesebb világ van. 

Én maradok és várok.

Erdei csend

 "...mulandóságról mond mesét a csend." 

Áprily Lajos: Ősz - részlet

A csend sokféleképpen jelen lehet az életünkben. A csenddel való büntetéstől, egészen a pihentető, békés csendig. Széles a skála. Van, amire vágyunk közülük, és van, amire nem, de sokszor nem is válogathatjuk meg őket. Én igyekszem megteremteni a lehetőségét annak, amire szükségem van, és persze van rá alkalmam is, hogy létrehozzam. Ez a tény a vágyott csendre is igaz. 

Egy nézeteltérés utáni megbántottságomat a csenddel, a nem megszólalással nem büntetem. Ahhoz már régen elég felnőtt vagyok, hogy ezt  a lehetőséget végleg elfelejtsem. Akkor is, ha én megkaptam sajnos, de már egyre kevesebbszer. Más is lelkileg és gondolkozásban felnőtt körülöttem ezek szerint. Lehet, hogy jóval korábban én is használtam, mert senki nem szent (később sem válik azzá), míg bizonyos dolgokat meg nem tanul, tapasztal. De az az idő már elmúlt, hogy az általam  szeretett csenddel visszaéljek.

Mostanában az erdő csendjével találkoztam sétáink közben, felfedeztem újra azt, amit már régen megtaláltam, csak hanyagoltam sokáig. 

Újra elmentünk a fák közé tenni egy sétát. A  levelek a közben feltámadó szélben már észrevehetően egyre sűrűbben hullottak le a korábbi sétánkhoz képest, de továbbra is hang nélkül.  A szél végezte őszi munkáját.  Óvatos lépésekre késztetett a csend menet közben, és amennyire csak lehetett a társammá szegődött rollátoromat is igyekeztem hang nélkül tolni. Nem volt könnyű feladat vele közlekedni az itt-ott kövekkel is tarkított erdei úton, csak az  igyekezetem volt erős, hogy mégis  megtegyem. Az erdő adta hang nélküliséget ugyanis nem akartam megzavarni, mert jó volt. Azért mentem oda, hogy benne legyek ebben a világban. 

Számomra nem csak a mulandóságot jelenti az ősz által adott csend. Valaminek a kezdetét jelenti ez az évszak, amit szeretek, és ami majd utána következik, amit még várhatok: a tél. Csendes mind a kettő. Az egyiket már megtapasztalom, a másik majd eljön, és akkor is elmegyek a halk erdőbe.

A tisztelgő sorfalak között

"A nyár ment át az erdőn,

s amerre elhaladt:

a néma erdő döbbent

katonái tisztelegve

álltak sorfalat."

/Wass Albert/

Mindig örülök, ha találok egy-egy verset vagy akár csak egy versszakot, melyeken megakad a szemem, morzsolgatom, ízlelgetem magamban a szavait, és ha van lehetőségem, megoszthatom másokkal is. Az őszről sokat írok, és kellő mértékkel szégyellem is, hogy ilyen gyakran előfordul témaként, vagyis nincs más ( van, de nem írok róla, mert nem mindig írhatok), de nem tudom abbahagyni, és még vannak terveim is ezzel az évszakkal kapcsolatban itt a blogban. Nézzétek el nekem!

Végre itt van, át kell adni másnak is a vele kapcsolatos érzéseimet, a látványt, a mostanában gyakoribb erdei séták örömét, melyek a korábbi éveimre emlékeztetnek. Azokra, mikor még minden évszak vonzott a fák közé. Az egyre nehezebb járásom miatt ritkulnak már az útjaim, de még elindulok, mert valószínű nem lesz mindig így a jövőben. Rádöbbentem, hogy ki kell használnom, hogy menjek, a halogatás nem válik előnyömre. Köszönöm a sétákra való biztatásokat is. A falak között levés az egyik oka a depressziónak. Ki akarom kerülni, elég volt belőle. A "most" szó vonz az éveim múlásával. Ki tudja, hogy meddig használhatom még.

Ezt hoztam nektek ajándékba. Igaz, hogy a nyár már átment az erdőn, de még itt vannak a nyomai. Az egyelőre nagyon is láthatóan még mindig sok a fákhoz ragaszkodó zöld levél, és a fákon átsütő, bár már gyengülő napfény is ezt mutatja.

Irodalmi Nobel-díj 2025

Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor és hol akadtam rá Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyvére, de szerencsére egyszer régen megtaláltam. Bizonyára  a címe tetszett meg először. Elolvastam, és az a szó, hogy tetszett, kevés arra, amit éreztem, mikor befejeztem, és letettem magam elé, még egyet utoljára simítva a könyvön. Úgy, mint amikor az ember  teszi ezt az olykor nem várt mozdulatot, ha valami vagy valaki tetszik, és örül neki. Így fejezi ki a háláját, szeretetét, amit kapott és adott neki az a valami vagy valaki. Hatással volt rám a könyv, mély hatással. 

Tudtam, hogy egy volt kolléganőmnek is tetszeni fog, ezért odaadtam neki, hogy olvassa el. Mikor végzett az olvasással, azt mondta, hogy jó, hogy ilyen könyv létezik. Sikerült megrendelnem, és átadtam neki ajándékba, hogy meglegyen saját példányban is, és olvashassa, amikor csak szeretné, amikor csak akarja. 

Mert bizony jó, hogy ilyen könyv létezik az író egyéb ismert könyve mellett. Ma levettem a polcomról Krasznahorkai László két másik könyve mellől, és belelapoztam. 

Újra kell olvasnom, és figyelni, érezni közben, hogy mit ad nekem ez a szép című könyv annyi év után is.

Piacon és kastélyban

Jó piacra menni, nézegetni a különböző finomságokat, figyelni az embereket és az árusokat, akik vagy nagyon el akarják adni eléggé rámenősen azt, amit megtermeltek, vagy türelmesen kivárják, míg odamegy hozzájuk az ember és kér. Van ilyen is, olyan is, egyéniségtől függ. Mindenesetre láttam, hogy fogy a portékája mindenkinek, még a visszafogottabb embereknek is. Mert van akiknek ez szimpatikus. Van még remény számukra is, és ez jó.

Pénteken sikerült finom szőlőt is venni ( előtte megkóstolhattuk), amely mennyivel ízletesebb, mint a gyakran importált, szupermarketekben is vehető. Mondjuk, annak nagy előnye, hogy egész évben kapható. A szilva is finom volt, amit vásároltunk a piacon, a magvas, ropogós héjú kenyér is és még sok minden.

Elmentünk vasárnap délután a közeli Röjtökmuzsajra (27 perc autóval), hogy a Szidónia nevű kastélyszálló környékén sétáljunk, és be is menjünk utána. 

Szép kívül és belül az épület, finom a kávéjuk és a süteményük is. Szeretem a Marlenkát a kávé mellett eszegetni, és pihenni közben. Figyelni az udvarias pincért, amint teszi a dolgát, és kiszolgál minket a munkáját végezve is mosolyogva. 

Meg kell néha adni a módját a vasárnap délutánoknak, és megint volt időnk egy kicsit sétálni is a szombati erdei sétánk után. Mert kell mozogni, ha nem is tudok sokat menni akkor is, és a friss levegő is jót tesz a sok bezártság után. Sajnos keveset megyek el itthonról, de ha tehetem, akkor elindulok. 

Most megtehettem ugyanazon a hétvégén is mind a kettőt. Milyen más hangulatok és benyomások értek közben. Eszembe jutott mikor sok évvel ezelőtt elutaztam Erdélybe és Párizsba is egy nyáron. Mind a kettő nagyon tetszett, és jól éreztem magam. Akkor lopta be magát a szívembe Erdély. Viszont annyira más volt a kettő, két külön világ, ahogy egy piac és egy kastély is adhat más-más hangulatot, de mind a kettőt lehet élvezni, szeretni, visszatérni.

Séta

Szombaton sétálni mentünk, de nem az utcákon valahova éppen menve, vagyis nem célirányosan tettük meg az utat, hanem erdőbe mentünk egy kicsit céltalanul is bolyongani. Szerencsére Sopronban van elég erdő, így közelében lehetünk a fáknak, leveleknek, színes bogyóknak, gombáknak, a fákon átszűrődő napfénynek, az égre felnézve az összehajló és egymás felé közeledő lombkoronáknak.

Én az őszt kerestem, de még nem igazán találtam meg. Zöldek a fákon a levelek. Igaz, hogy már alattuk sárga, barna, megszáradt leveleket is láthattam. Valahol a fák alatt megkezdődött már az ősz, és várják a fákról lehullott színes szépségek az őket átmozgató szelet, hogy messzire sodródjanak, és itt-ott kupacokba gyűljenek, melyeket később lehet rugdalni, feldobni őket a levegőbe, beléjük markolni, vagy csak egyszerűen nézni őket. Talán a rugdalás nem jó nekik, ha éreznének bizonyára tiltakoznának ellene, de nekünk, embereknek egyfajta őszi élvezet.

Ha eljön a színes ősz, mindenképpen visszamegyünk az erdőbe, de terveim között szerepel, hogy még előtte is sétálunk ott egyszer vagy akár többször is. Mert jó volt.

Botorkál az ősz

"...Múlik a nyár, holnapra már más idő lesz, hűs, esős;

görnyedt hátú házak között botorkálni kezd az ősz...”

( Simon István)

Ez a két sor egy versből megragadt bennem még évekkel ezelőtt, és néha mondogatom magamban, mikor elérkezik ez az évszak. Most éppen aktuális is, itt az október, mely színesen ragyogó, de olykor hűs és esős is, ahogy a versrészletben utal rá a költő. Változatosan szép hónap.

Újra megnéztem az idokep.hu szavazási lehetőségei közül az egyiket. Ott azt kérdezték, hogy ki milyen évszakot szeret legjobban. A sorrend: tavasz, nyár, ősz, tél. Az ősz a harmadik helyre szorult.

Holnap piacra megyünk sajtot és valamilyen gyümölcsöt venni, ami leginkább most van: szőlő, szilva. Biztosan lesz még valami, ami megtetszik, és finomnak ítéljük meg. Azok is a táskánkba kerülnek.

Hideg van. Felveszek majd egy meleg pulóvert, és a vékony, inkább ennél melegebb őszre való kabátomat egy vastagabbra cserélem. Milyen jó, hogy az utolsó forró napokban mindet kimostam, és sikerült megszárítani is őket. Az egyik legjobb dolog mindent a maga idejében elvégezni.