Turistaként a saját városomban

Üres a főtér.

Megfáradt harangkongás

Galambrajt rebbent.

(Kövecses Anna)

Ismét tettünk egy sétát vasárnap délután Sopronban. 

Régóta itt élek, és van amikor úgy megyek az utcákon, hogy szinte észre sem veszem, hogy milyen szép helyen lakom.  Sokszor elmegyek a színek, a régi házak mellett, egyik utca követi a másikat. 

Itt élem a hétköznapjaimat, már nem tűnik fel semmi.  Nem nézek fel az ablakokra,  a lámpákra, a díszes kapukra, a kis terek szobraira, a templomok szentjeire, és figyelmen kívül hagyom a hívogató padokat.

Néha viszont úgy sétálok itt, mint ahogy a turisták teszik egy idegen, először látott városban. Ez elhatározás kérdése is, és időnként megteszem. Általában vasárnap játszom el ezt a szerepet már nem először. 

Nem törődöm azzal, hogy a város a sajátom, sokszor láttam, és ismerem is. Úgy megyek, hogy közben megnézek mindent, mintha új lenne számomra, vagyis rácsodálkozom a látottakra.

Most nem volt fények és árnyékok játéka, mint ahogy volt az előző héten. Kicsit borult volt az idő, a színek tompábbak voltak, a levelek már majdnem lehullottak, és nem színezték az utcákat. Színként ott voltak a házak falai, és ez is éppen elég volt.

Ma délután turista voltam a saját városomban,  a turisták szemével néztem, és közben  láttam is. Sétáltam otthoni környezetben csak úgy, a magam örömére.

Őszi séta Sopronban

Volt pénteken egy kis ügyintézésünk a városban. Mérsékeltre fogtuk a szükséges teendőket, hogy túl zavaróak se legyenek ezen a délutánon. Pedig, ezek is életünk részei, de mi mégis hárítottunk, mert kellettek a nyugodt percek.

Mikor végeztünk az intézkedésekkel, egy kis a  léleknek is jót tevő, az elmét is kiüresítő sétára fektettük inkább a hangsúlyt. Mindez történt a saját városban, a megszokott, otthoni utcákon, a napfénnyel is szembe nézve, és hol nyitott szemmel, hol hunyorogva sétálva.

Volt benne minden, ami kellett, hogy azzal  a bizonyos lélekerősítő, elmekiürítő órával  megajándékozzuk magunkat. Mert ajándékként fogadtuk el ezt a már hétvégére is készülődő városban. 

Túl idilli és kissé mesébe hajló is volt minden. De a valóságban is tényleg ilyen volt. Tudtuk ezt, és  a közben bevillanó ilyen és ehhez hasonló gondolatokat arról, hogy mindez már  túl szép, elhessegettük magunktól. Nem tudom, M. hogy volt ezzel, de én ezt tettem.

Szerintem próbáltuk úgy megélni mindezt, mint ami volt is. A minket körülvevő szép, de igazi, és nem eszményített valóságot. Kinőttünk már a védő, óvásra megszületett mesevilágból, élni kell a valóságot szépségével, és  minden hiányával, a negatív  történéseivel is. A kettőt együtt, akkor nem idilli az állapot. 

Voltak viszont hulló falevelek, kopaszodó fák, a nyár utáni lehúzott napernyők, az utcára kirakott székeken pihenő és kávézó emberek. Mellettük voltak a szintén ott pihenő levelek, melyeket nem mozdított el választott helyükről senki. Volt fénylő járda, régi és színes házak sora is.

Láttunk már a madaraknak kirakott eleséget is a fákon, mely a tél közeledtét ígéri. Ezt most nehéz volt elképzelni ebben a bágyadt, novemberi napsütésben, de tudjuk, hogy mi vár ránk később. 

Ennyi volt, nem több, és körülbelül egy órán át tartott mindössze. Vétek lett volna kihagyni.

Napjaim

"...Illan az idő… érzem éberen,

Amint a józan gondolat lázad

S színes varázsra fordul minden itt,

Összevegyül való és a látszat..."

( William Wordsworth)

Régebbi, blogot írós szokásaimtól eltérően már régen írtam magamról, a napjaimat érintő továbbra is kicsi, de sokszor egyhangúnak vélt életemet színesítő  eseményekről. Írjam azt, hogy szerencsére nagy események nem voltak? 

Most ezt a bennem felmerülő hiányt eltörölni szándékozva pótolom lemaradásomat. 

Az eltelt napjaimban volt a múltat és szeretteimet érintő vissszaemlékezés Halottak napján. Mentem a temetőbe, és a sírokon kívül láttam a platánfákat, a sírokra hulló leveleket, melyek végül megadták magukat az ősz által előírt törvényeknek. Láttam  a mécsesek fényét, melyek kellettek a lelkemnek. Tehát az állandóság megélésének vonzó érzése  is megvolt bennem a temetőben, az évek tűnésével egyre gyorsabban múló életemben. Mi más ez, mint vágyam szinte észrevehetetlen teljesülése.

A mulandóságot legyőzve volt részem a kisbabánk fejlődését és okosodását nézni. Már 26 szót tud, de őszinte, nyílt érzelmeivel az arcán mindent ki tud fejezni ezeken a szavakon kívül is. Nagyon aktív, minden érdekli, állandóan mozog. Éles képet szinte lehetetlen emiatt készíteni róla.

Eljött az ősz, és testi-lelki egészségemet is védő gyakoribb sétáinkon figyeltem a benne lévő változásokat. Erről itt sokat írtam a magamról és az évszakkal összefüggő egyéb gondolataimmal megfűszerezve. Tehát mégis volt szó bennük rólam is.:)

Voltunk a közeli Ruston egy vasárnap délután. Néztem és fényképeztem a városka részleteit, melyek jelenléte  igazán vonzó számomra. Ezek figyelésének lehetősége hoz engem arra a helyre. Majd hozok egy beszámolót is róla.

Elmentünk egy közeli Gesztenye fesztiválra, hogy a sült gesztenye íze se maradjon ki az évszakból.

Lesz még születésnap ünneplése is. M. felett is eljár az idő, amit ő nem érez. Rendszeres futással, és a főleg Magyarországon történő utazgatásaival legyőzi azt. Nagyon élvezi, hogy itt nem kell fizetni ezért az élvezetért 65 év felett, és örömmel használja ki a lehetőséget. Én nem tudok vele menni a mozgási nehézségeim miatt. A beszámolóit viszont figyelmesen hallgatom, nézem a számomra is ismerős helyekről készített képeit. Ez utóbbi újabb kalandozás számomra a múltamban.

Volt közben olvasás (sok vers), TV-t nézés, egyre kevesebb orvosokhoz járás. Panaszaim múlnak, és újak jönnek, de a múlóból van most több. Volt pihenés és a házimunka kis adagokban végzése. Már látom az eltelt nyár után a szemközti házakat is, az előttem lévő magas fák leveleinek hullása után. Kis látvány, de rendszeresen eljön hozzám ez az ablakon túli világ az évszakok változásával. Vannak már  odasodródó lehullott levelek is az erkélyemen. Hagyom őket ott lenni.

M. születésnapját M. öccsével együtt Szombathelyen fogjuk megünnepelni a Pásztor csárdában, melyhez őt emlékek is fűzik. Egyébként egy csárda kockás terítős, egyszerőségbe hajló hangulata és  ízei közelebb állnak hozzánk, mint bármilyen más étteremé. Ezért választotta ezt a helyet, mely az osztrák oldalon lévő szülőfalujához közel van. Annak a temetőjébe is elmegyünk emlékezni, igaz kissé megkésve.

Tehát volt egyfajta teljesség az életemben, melyet most az idő múlásának tényével kötöttem össze. Volt halál a múltból, kisbaba fejlődése, mely a jövőnek szól, és egy születésnap is lesz, mely az idő múlását mutatja.

       

Változások

"Lám, a megfáradt fák levelüket ejtik..."

(Aranyosi Ervin)

November elseje délutánján elmentünk újra az erdőbe sétálni, és az eltelt egy hét alatt történt változásokat nézni. Belevittünk már a heti rendszerességgel történő megfigyelést is a sétáinkba. 

Tehát a változások: 

A zöld levelek szinte teljesen eltűntek már a fákról. Az uralkodó szín most már a sárga lett, vagyis itt az arany ősz. Sütött a nap szombaton, és ez kedvezett ennek a költői elnevezésnek.

Gyűlnek a fák alatt a levelek. Egyre több és több, és így sárga volt már az alattunk lévő út is. Mivel körbevett ez az élénk szín, a visszafogottságot jobban kedvelő énem hajlandó lett volna kijelenteni, hogy a túlzást nem szereti. De mégis  előjött belőlem a látottak elfogadása, mert  az elfogadás képessége is bennem van. És ami szép, az szép, mert ez az volt. Nagyon szép!

Tehát, a változás az elvárt tempóban halad, és ez nyújtja  ennek a felismerésnek  a "minden rendben van" nyugalmát. Semmit nem lehet igazán siettetni vagy lassítani, még a saját fejlődésünk ütemét sem. A természet is tudja ezt jól a saját világában.

Hazahoztuk képek formájában is, ami az utunkba akadt. Jó volt válogatni közülük séta közben, és fényképezni is. Nem is egyet vagy kettőt, hanem elég sokat. 

Azt sem akartam, hogy a fényképezés elvonja a figyelmem a látványról. Viszont szerettem volna, hogy még otthon is lássam, amit az úton láttam. A blogomban az olvasóknak történő, az élményeink megmutatásának gondolata a megtett úton sem halványodott el bennem. Tehát kellettek  a fotók. 

Figyelem továbbra is a fákat, a már egyre sűrűbben lehulló leveleket, melyek majd barnára száradva végül a novembernek fák alatti takarójává válnak. Szeretem a száraz leveleket, különösen azt a kis zörgő hangot, amit akkor adnak, amikor a szél fújja őket. 

Ez egy folyamatot lezáró, a  levelekkel történő utolsó találkozásunk  lesz az majd.

A csendes emlékezés ünnepe

 Állunk a fényes sírok körül

-levelekre lebbenő árnyak-

s pár percre megint 

világosabb lesz

halottaink örök éje.

( Cseh Károly)

Sokat írok a csendről a blogomban, ahogy most is teszem, mert jelen volt a temetőben Mindenszentekkor és Halottak napján. A csend általam igényelt gyakori jelenléte megtalált, mert hol máshol ért volna el az emlékezést is segítő hangtalansága, mint éppen ott, ahol egyébként is mindig ő az úr.

Szombaton míg a temetőbe mentünk, eszembe jutott az az idő, mikor még Anyuval együtt mentünk ki oda. Évek óta már nélküle megyek, és most hozzá is vitt az utam ezen a napon. Láttam a temető melletti platánfákat, mely alatt mi is álltunk a buszra várva. Most is szépek, mert ebben az évszakban mindig azok. Az alattuk lévő várakozó perceink emlékeket gyártók voltak. Most is emlékeztem rájuk.

Idén is Zsille Gábor verse jutott eszembe a fehér, de más színű lemezekkel is borított törzsükről és az őszi leveleiről. Mindig így van ez, ha platánfákat látok. Elindulnak felém a vers részletei, és meg is találnak. 

"A legjobban, azt hiszem, a platánok kérgére

emlékszem, a szanaszét heverő lemezekre

szújáratokkal, hangyákkal, s hogy milyen könnyű volt

letörni őket a törzsről..."

( Milyen könnyű volt)

Mindkét meglátogatott sírt pár éve benőtte a borostyán. 

Időnként visszavágunk belőle, formázzuk burjánzásra való törekvésének irányát. Utána mégis  inkább hagyjuk szabadon tovább nőni. A növény  évek óta meg nem szűnő, az élethez ragaszkodó akarása tiszteletet parancsol számunkra. Ezért is engedjük, hogy tovább  éljen és nőjön. Az életvágy jutalmazódjon meg a növény számára, és éppen a temetőben legyen ez így. Ott, ahol az élet már nem sok más lehetőséget kap.

Viszont a temetőt látogató élők még élni akarása ezen helyen is érzékelhető. Éppen itt! A halandóság tudatának erősödése fokozottan jelen van, és még több élhető idő megvalósulása a kívánt és a mélyen bennük élő vágy. 

Halottak napjára

Bella István : Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,

az ég, ami sírjukból terem,

megtermi külön életével

ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,

leszek csönddel, éggel teli,

és nagyon, nagyon földöntúli,

és nagyon, nagyon emberi.

A természet nyelve

 “Azok az emberek, akiket a naplemente, az éjszakai égbolt, a mennydörgés, az eső utáni föld-és avarillat, a természet, a könyvek és a mély beszélgetések izgatnak, az én embereim. Engem a modern világ kevésbé érdekel, hidegen hagy a felszínes muszáj, a minél több hajszolása, a megfelelés, a mindenképp valahogy beilleszkedés.

Én fákat akarok magam körül, a természet illatát és színeit, csörgedező patakot az erdő változó muzsikáját, amely olyan nyelven énekel, amit csak kevesen értenek.”

(KIJ)

Próbálom érteni  a természet nyelvét. Talán még nem késtem le arról, hogy megszerezzem a tudást, és azoknak az embereknek a csoportjába való tartozást, akik ezt a nyelvet  beszélik. Sok hiányosságomat kell leküzdeni közben. Időre van még szükségem. 

Az erdő lett újabban a tantermem, ahol szívom magamba a muzsikáját és  a színeit sétáim során. El lehet oda vonulni, ha éppen elegem van a  világból. 

Mert néha eljön az az idő, mikor megcsömörlik az ember, és keresi a kiutat. Keresi azt a helyet, a még létezőek közül, ahová elbújhat a politikától, az agressziv politikusok semmire sem tekintettel lévő, az embereket befolyásolni kívánt eszközeitől, a háborúkról szóló hírektől. 

Nem akarok a blogomban politizálni, és nem is fogok, csak meg akarom említeni, hogy mitől próbálok egy idő után már menekülni. Keresni azokat az órákat, melyekben legalább egy kicsit mentessé teszem magam a külső világ számomra elítélendő történéseitől.  

Elmerülök az erdő adta csendben, ha csak kis időre is, melyre a kinti zaj erősödő hangja után szükségem van. 

Utána visszatérek az otthonomba, ahol már megteremtettem magamnak az óvó, védő helyet. 

Mert valahol kell ez is.

Kinek ezt, kinek azt...

Neked levelek halála,

nekem színek orgiája,

neked sár, sötét és árnyék,

nekem fénybe zárt ajándék,

neked ősz jéghideg csókja,

nekem szél szerelmes bókja,

búcsúkönnyei a nyárnak

szívemben gyöngyökké válnak.

Kerecsényi Éva: Őszike

Sokféleképpen várjuk és éljük meg az őszt, és ez pár soros vers is sok mindent elárul a különbözőségünkről, és nem az örökös egyformaságot kívánó vágyainkról is.

A változatosság gyönyörködtet. Varietas delectat. Tehát jó, hogy így van, ezt már régen megmondta Cicero, legalábbis hozzá kötik a mondatot. Azóta is tart az igazsága. A változatosság kedvező hatást gyakorol ránk.

Igaz, hogy a megemlített gondolat csak mondatának az eleje. Folytatása is van az állandóság életünkben betöltött szerepéről, amely boldogságot ad. Viszont gyakran csak a változatosságról szóló, a mondat első részét szokták idézni. Én is ezt hoztam most ide pár mondattal korábban.

A teljes mondat azonban így hangzik: A változatosság gyönyörködtet, de az állandóság tesz boldoggá.

Tehát a változatosság vagy az állandóság kívánása?

Mindenki dönthet, hogy melyiket részesíti előnyben élete folyamán. Akár egyszerre is lehet szüksége párhuzamosan mindkettőre, de ez lehet a kettő egymást követő jelenléte is. Ezek cserélődése ugyanis, a megszokottból kibillentő változatosságra, de az állandóság, olykor már várt, megnyugtató eljövetelére is ad lehetőséget.

Végül legyen szó arról is, hogy kinek ezt, kinek azt jelenti az ősz.

Van aki szereti, van aki idegenkedik tőle. Ez már a blogokban és a kommentekben párszor eddig is kiderült. Mindenkinek szíve joga, hogy válasszon. Azonban az őszt nem szeretőkben is felvillannak a tetszés percei, ahogy az őszt szeretők is elbizonytalanodnak az ősz dícséretében akkor, mikor a tócsákba lépés után átvizesedett cipőjükben kell járniuk.

Én a színek orgiáját látom az őszben, a számomra egyre nehezebben elviselhető hőség elmúlását, és még sok mást is, ami a szívet és a szemet megragadja, és a megkapott öröm ajándékát adja. A természet is képes ennek az örömnek az adására, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne részesüljünk benne.

A színek változása

A hosszú hétvége szombat délutánján elindultunk újra az erdőbe megnézni azt, hogy az egy héttel ezelőtti nézelődésünk után, a már akkor is aranyló, sárga levelek sárgábbak, és főleg még többen lettek-e. Az is lehetett, hogy  kicsit hátrább szorult az előbb említett színnel már akkor is elvegyülő, de még mindig többnyire uralkodó zöld szín. Olyan jó, hogy más dolgunk nem volt, mint nézegetni, és magunkat elengedve figyelni. Gondosan megválasztott időtöltés úgy, hogy közben sétáltunk is.

Könnyű volt szabaddá tenni órákat, hogy eljöhessünk ide, mert fontos volt számunkra, hogy láthassuk azt, amire már az elmúlt héten is kíváncsiak voltunk. Sokan gondolták még úgy rajtunk kívül, hogy sétálnak a fák közötti  elég sok, de az általunk is választott egyik úton. Gyakran ismeretlenül is köszöntünk találkozáskor  egymásnak, ami nem csak udvarias, de a természetet megtisztelő szép, emberi gesztus  is.

Az erdő újbóli segítségével elfelejtettünk  szinte mindent, ami főleg az egészséggel kapcsolatos gondolatként előtte felmerült bennünk. Csak nyomokban maradt meg számunkra a bő két óra alatt, aztán el is tűnt.

Mivel velem nem is lehet sietni, igy a lassú léptekkel haladó, időnként meg-megálló (mert hova is igyekeztünk volna?), apróságokat is vizsgálgató utunkat a remélt eredménnyel zártuk. A sárga szín elkezdte jobban uralni az őszi látványt a múltkorihoz képest. Ezt a változást szerettük volna látni mi is induláskor. 

Az eltelt egy hét ezek szerint nagy idő volt a természetben, bár az erdő nyarat idéző zöld levelei sem tűntek még el,  csak visszaszorultak. Sőt, a palettát  vörös levelek is tarkították. Az a szín, amit múltkor annyira hiányoltam a sétánkon. 

Az egy héttel ezelőtti állapothoz képest szembetűnő változást láttunk, és ez a folyamat tudjuk, hogy nem áll addig meg, míg minden levél a földön lesz. Mert ennek így kell lennie!

Jövő hétvégén újra itt leszünk.