Fények Fertődön

"Színek táncolnak advent idején,

Mindent eláraszt a dallam, a fény..."

( Lejkóné Kristóf Olga)

M. két magyar TV csatornát tud nézni  Ausztriában. 

Főleg az egyik nézéséhez kellene a magyar nyelv tudása a sok hír miatt, de mivel ezzel nem rendelkezik, csak az egymást követő képeket nézi. 

Néha az is előny lehet, ha nem érti valaki a híreket. Ha tudást nem is, de legalább nyugalmat ad.

Legutóbb, az egyik csatornán látott képek is elégnek tűntek számára ahhoz, hogy  információt szerezzen arról, hogy hova menjünk el még adventi és karácsonyi fényeket nézni.

Én ugyan nem is tudtam róla, de ő megírta, hogy mi várhat ránk Fertődön az Esterházy kastély parkjában.

Már többször voltam a közeli Fertődön az iskolai kirándulásoktól kezdve a felnőttkori szinte minden évszakban megtörténő látogatásokig. 

Vannak emlékeim, közöttük még olyan is, hogy egy nyári délutánon kakukkfüvet kerestem és találtam a park füvében.

Én láttam már Sopronban az adventi fényeket, és az a szó jutott eszembe akkor, hogy: meghitt.

A fertődi kastély parkjában látottak után is mindössze egy szó van a fejemben az, hogy: bőség.

Az angyalokkal ünnepelnek...

Tán már otthon járnak-kelnek,
Angyalokkal ünnepelnek,
Könyökölnek meglehet
A szivárvány híd felett.

Elmerülnek fényes égbe,
Tejtengerbe, édességbe,
Mint csengettyű elhal csendbe
Csengve, zengve végtelenbe.

        ( Szép Ernő) 

Bevezető sorokként meg kell említenem újra, hogy  sok évig anyuval együtt töltöttük a szentestéket és december 25-ét is. 

A szentestéknek én voltam a szervezője  és a lebonyolítója is. Könnyű volt, mert csak a jól bejáratott hagyományainkat kellett követni, és ez így jó is volt  mindkettőnknek. 

Mióta anyu elhunyt, hogy ne legyek egyedül karácsonykor, M.-nal és családjával töltöm az ünnepet, és egy feladatom van csak, elfogadni az ottani hagyományokat. 

Most nem belenövök valamibe, mint régen, hanem alkalmazkodom egy már meglévőhöz, amit szerencsére nem is nehéz megtenni.

Van egy saját hagyományom mégis, amit követek itthon addig, míg végül elutazom M-hoz.

Az anyutól kapott kis karácsonyi (huncut mosolyú) angyalkákat, a szeretet hírnökeit kiteszem az asztalomra még jóval karácsony előtt, és ott is maradnak Vízkeresztig.

Mikor anyu még élt, akkor is kint voltak, és együtt nézegettük a huncutságukat, és még vissza is mosolyogtunk rájuk  a legszebb karácsonyi mosolyunkkal. 

Szándékosan az ilyen pofival rendelkezőket keresett számomra, és én is ilyeneket ajándékoztam neki. 

Folytatom az angyalaimmal a valaha együtt épített kis történetünket, csak már hét éve nélküle.

Egy sparhelt tüzének fénye

 "Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom."

(Gárdonyi Géza: Tűz - részlet)

Advent időszakában különös szerepe van a fénynek, amely lehet akár a tűz fénye is.

Amit én láttam, és  a melegét is érezhettem, az egy az üveg mögé az unokákról készült fényképekkel és szentképekkel teletűzdelt zöld kredences, régi sparheltes konyhában volt. 

M. azóta már elhunyt anyukájának a falusi konyhájában, amely nincs meg már úgy, ahogy régen volt. 

Ha mostanában ott vagyok, és ránézek a kredenc helyett az új, kissé jellegtelen bútorokra, és  a sparhelt helyett a villanytűzhelyre, akkor  azt érzem, hogy valami hiányzik, pedig csak a kényelem és a korral haladás igénye valósult meg a felújított konyhában is.  De a nosztalgia a régi iránt azért bennem van.

Ért engem akkor abban a  konyhában egy  olyan megtiszteltetés, hogy tehettem fát is a lassan már kihúnyó lángokra. 

Lehet, hogy ez a megtiszteltetés csak abból állt, hogy M. anyukája  a  közel 90 évével már nem akart, de nem is tudott felállni.

M. és a testvére pedig nem vették észre, hogy hűl a konyha, és arra sem gondoltak, hogy akár ilyen feladat is várhatna rájuk.

Mindegy is milyen okból, de a mama kérésére vettem a kosárban lévő fából, hogy azt a tűzre tegyem. 

Megtehettem utólag azt, amit nem tettem  meg egykor a nagymamám nyári konyhájában, és később egy elmulasztott lehetőséget is pótolhattam így.

Nem gondoltam én a tűzrakáskor költői szavakra, és arra sem, hogy én adom a melegséget az ottlévőknek.  (Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...) 

Inkább az volt bennem, hogy az én lakótelepi, radiátoros személyem hozzá jutott egy ilyen különleges mozdulathoz, ami másnak  csak napi rutin.

Régi karácsonyok anyuval

  ,,Mindössze hetven év egész életkorunk,

nyolcvan talán, ha erősek vagyunk:

az is jobbadán hívság és törődés,

sebesen elszáll és elragadtatunk."

                                                            

(Zsolt 89,10. Sík Sándor fordítása)

Kinek ne jutott volna eszébe az elhunyt édesanyjával töltött karácsonyok emléke?

Nekem is, mert ez elkerülhetetlen, és nem csak így a karácsony közeledtekor.

Azok  közé tartozott a  szenteste, amit azzal is meghosszabbítottunk, hogy anyu akkor nálam aludt.

Mielőtt megérkezett, elővettem a karácsonyi dalok évekkel ezelőtt kinyomtatott példányait, és elérhető közelségbe tettem őket. Biztos, ami biztos alapon.

Elővettem még anyu nekem szánt, már becsomagolt ajándékait is, azokat, melyeket én hoztam át tőle egyszer még karácsony előtt, hogy ne neki kelljen később. 

Egy mondattal indított el engem akkor: "Nem szabad belenézni!" 

Nem is tettem volna, mert a meglepetés örömét nem akartam elveszíteni, és ezt ő  tudta is rólam. De útravalóul azért elhangoztak az anyai szavak. Szintén, biztos, ami biztos alapon.

Mikor megérkezett hozzám szenteste délutánján, leültünk, és közösen megállapítottuk, hogy szép a fa. Kritika soha nem érte, mert mindig szép volt számunkra.

És jöttek: hagyományos vacsora, régi képek nézegetése, emlékek idézése, gyertyák és mécsesek égetése, kis angyalok mosolya, az unalomig hallgatott karácsonyi dalok sokasága, mindig ugyanazok évről-évre, mert ezeket kérte. 

Ha a mások által énekelt dalokat  mégis meguntuk, mi énekeltünk. Jó, hogy más nem hallotta, de mi magunkkal elégedettek voltunk, és csak akkor hallgattunk el, ha már mégsem voltunk azok. 

A megszokott, a már régen kialakított  mederben folyt az este, az újításoknak nem teret adva. 

Mert a régi, a már megszokott kellett nekünk mindig karácsonykor. 

Még mielőtt lefeküdtünk volna, elhatároztuk, ahogy előző években is tettük, hogy a TV-ben az éjféli szentmisét megnézzük.

De soha nem került rá sor, legfeljebb elkezdtük. 

Végül belealudtunk a fényes ünnepbe.

Adventi fények Sopronban

fák ágbogára

fénylabirintust kötöz

a várakozás

Dobrosi Andrea

Szombat este elmentünk megnézni a soproni adventi fényeket és a vásárt. 

Kaptuk azt, amit vártunk: a fényeket, a város feldíszített karácsonyfáját (formás!),  a falakra vetített hópelyheket és virágmotívumokat, a Tűztornyon fényként megjelenő "Áldott Adventet!" feliratot,  a bódékban mindenféle ehetőt és ihatót, az itt-ott felbukkanó Mikulást a rátapadó gyerekekkel és  persze,  a sok embert.

Mivel az advent szót ismerte, M-nak le kellett fordítanom még, hogy mit jelent angolul az, hogy: áldott. 

A rövid nyelvlecke is  megvolt ezzel számára, és a szókincse is bővült.:)

Voltunk már többször a bécsi, a Városháza előtti nagy adventi vásáron, a Christkindlmarkt-on is. 

Mindent megkaptunk ott is, amit egy nagyváros nagy vására adhatott:  csillogás, fények, karácsonyi díszek, bódék, ott is tömeg, mindenféle, főleg mézeskalácsos és forralt boros ünnepi illatok a Városháza kivilágított, impozáns épületének látványával  a háttérben.

M. egyszer sétálgatva nézte a soproni adventi vásárt, melynek élményét később megosztotta velem: " Jobb, mint a bécsi!"

Mivel ő sokszor tényeket közöl, néha azok bővebb kifejtése nélkül, igazán soha nem tudtam meg, hogy mit is akart ezzel  a lényegre törő hasonlattal mondani. 

Maradt számomra a találgatás, melynek eredménye az lett, hogy biztosan azért szebb a soproni számára, mert kisebb a bécsinél, és ezért családiasabb és meghittebb is.

Adta a látvány azt, amit egy kisváros kis adventi vására adhat, vagyis: önmagát. 

Ennek a kívánt megvalósulása célként lebeg előttem akkor is, ha magamról van szó, de akkor is, ha másról. 

Olvastam, és most leírom ide is:

Sopron szépen feldíszített karácsonyfája 30 éves, és a "Colorado fenyő" névre hallgat. Egy  a  kertvárosban élő család ajánlotta fel a városnak, és jelenlegi helyén  ( a Várkerületen a Mária Szobor mellett)  november 24. óta áll.

A teljesítmény kényszere nélkül...

"Ünnep közeledik, az ember megáll,

halkan, békében hangolódik rá..."

(Molnárné O Anna)

A karácsonyra készülődés igyekezetében sokaknak megvalósíthatatlannak  tűnő  kívánsága  az is, hogy legyen közben idő arra, amiről szól ez a négy hetes út:  a befogadó várakozásra és az ehhez szükséges nyugalomra. 

Lehetőleg csendben történjen, gondolatokat és lehetőségeket is adjon az elmélyüléshez.   

Ki sem mondják már ezt a vágyukat, hátha mások szemében úgy tűnnek, hogy ők nem ismerik a valós életet, és a dolgoknak csak a szép oldalát akarják látni.

Én is gondolkoztam mondatokon, melyeket ide leírhatok, és még csak azt sem írhatom, hogy tanácsként. 

Meg egyébként is, hogy jövök én ahhoz, akinek nincs saját családja, és ráér dolog időben is okoskodni, hogy a nála elfoglaltabbaknak bármiben is segíteni tudjon. 

Tényleg megfordult ez a fejemben. 

Nem azért, mert bárki is célzást tett volna erre valaha is az olvasóim közül,  inkább az én néha még felbukkanó hiányzó önbizalmam hozta ezt a gondolatot.

Jó annak tudatában lenni, és akár ünnepi érzésként is megélni, hogy itt nem célozgat senki és semmivel sem arra, aminek hiánya fáj nekem. 

Feladtam végül az erőlködésem, hogy írjak, és  akkor úgy gondoltam, hogy nem lesz ebből bejegyzés.

Végül, két mondatot elhozok most mégis nektek, melyeket régen írtam a blogomba arról, hogy  melyek az akkor még közelgő adventtel kapcsolatos vágyaim. 

Bennük volt a rám jellemző tervszerűség, az örömteli  kötelességek teljesítése, és bár nem írtam le, de ha így jutunk minél előbbre, akkor jut idő a csendes nyugalomra is. Remélhetőleg!

Ezeket a sorokat 2014. november 23-án írtam az akkori adventre készülve:

"A közelgő adventet úgy szeretném megélni, amiért van. Se csillogás, se teljesítménykényszer, de haladni mégis a tervek szerint, mert vannak örömteli kötelességek is, hogy az ünnep szép legyen úgy, ahogy nekünk szép."

Advent idején Ruston

...ha sétálok, mindig akad 

egy utca. Ha sétálok, mindig akad egy ház,

egy szín, egy varjú, egy dallam, egy tekintet...

(Zsille Gábor)

Ha átlépünk egy közeli országhatárt,  akkor hamarosan a szintén közeli Rustra is  érhetünk.  Ha célként tűzzük ki ezt a városkát, mindig odatalálunk 25 perc alatt, és nem csak egyszer történik ez meg, hanem sokszor.

Sétálunk az utcákon, közben én mormolom magamban a verset, és mindig tudom, hogy akad  majd egy utca, egy ház, egy varjú, egy dallam, egy tekintet... 

Akad mindig valami, leginkább valami kicsi, de szép, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. 

Egyszer ezt írtam a blogomban a városkáról:

"Néha úgy érzem túlzás is itt az egy főre eső figyelemfelkeltő apróság nekem, aki egyre inkább szeretné kerülni a sokat."

Szépek a festett falak, használattól fényesednek a régi kilincsek, az idő koptatta  zsalugáterek nyitva vannak, a lakók az ablakok üvege mögé mesevilágot építenek, a borozók és  az éttermek falán cégérek lógnak. Szinte már túl szép minden.

Az egyik Fertő tóhoz közeli étteremben, melynek mindig nyitva van a kapuja, finom a "Powideltascher" , ami nem más, mint a mi szilvás derelyénkhez hasonló desszert fahéjjal és  porcukorral. Az ilyen apróságok tudása növeli idegen helyeken is azt az érzést, hogy akár  ott is otthon lehetnénk. 

A minden évszakban változó dekorációkat láthatunk a már várt, de a váratlan helyeken is. Én benézek gyakran az udvarokba, mert a kapuk általában nyitva vannak, és a háziak már feldíszítették az ott lévő karácsonyfájukat is. Persze, hogy meg akarom nézni őket!

Pénteken az adventet most élő,  a karácsonyt váró Ruston jártunk, hogy hangolódjunk az ünnepre, sétálgatás közben nézegessünk, és hogy a szemeim is hangolódjanak.

Persze, kattintgattam is:

Mikulás

"Mert amíg a lélek játszadozni képes,

nem lehet köze a megöregedéshez..."

Aranyosi Ervin: A játék csodája - részlet

Még anyu halála előtt, a december 6-a előtti estére összemosódott bennem a felnőttségem a  valaha volt gyerekkel.
Anyu  a már nehezedő  járása ellenére is elment a boltba, hogy csokikat vegyen nekem, és piros zacskóba tegye őket egy piros almával és mogyoróval, hogy  a "Hull a pelyhes..."-ben énekeltek  is megvalósuljanak.

Persze, ezeket később a Mikulás hozta nekem, ahogy az én Mikulásom is hozta neki azt, amiket szeretett.
Belementem a játékba főleg az ő kedvéért, mert megértettem  a szándékát. 

Adni akart nekem, és játszani is velem egy kicsit úgy, mint nagyon  régen. 

Hinni is akart újra, megtalálni azt, amit már elveszített.

Anyu már nem él, nem kapok, és nem is veszek magamnak semmit. Nincs ez a játék sem az életemben. Nincs is kivel, és is nincs miért.

Van viszont sok csoki Mikulás már novemberben is, és a boltok hosszú polcain sűrűn sorakoznak. Sokszor már korán, de a gyerekek hitét is romboló üzlet, az üzlet!

Azok számára vannak ott, akiknek van lehetőségük játszani, vagy gyerekként még hihetnek a Mikulásban. Én már egyikbe sem tartozom, mégis szép emlékeim vannak. 

Ezek az emlékek most a Mikulás ajándékai számomra, ha nem is piros zacskóba téve.

Adventi gyertyák

 "A gyertyák egy-egy fogalmat szimbolizálnak: a hitet, reményt, szeretet és az örömöt. Elődeink azt tartották, hogy az advent négy hetében mintegy próbatételként négy különböző tulajdonságot kell megerősítenünk magunkban, melyek: igazságosság, mértékletesség, bátorság és bölcsesség."

Madarász Réka

A fenti mondatok elsősorban információkat nyújtanak. 

Azt adják, melyekért írták is őket. Mondatokká fűzött szavakat, a bennük rejlő, de átadásra mégsem alkalmas érzésekkel.

A lelkünket is megérintő érzések majd akkor jutnak el mélyebbre bennünk, amikor a saját, az otthoni  gyertyák fénye vesz körül minket.  

Ahogy az elmélet átkerül  a gyakorlatba. 

Ahogy a száraz tények az érzelmekbe.

Szépen, lassan történik ez úgy, ahogy egyik gyertya követi majd a másikat.

A tulajdonságok közül több bátorságra és még több bölcsességre lenne most igazán szükségem, hogy erősíthessem is őket.

Különböző mélységű és bátorságú terveket szövök én is megvalósításukra úgy,  mint ahogy ezt még sokan mások teszik rajtam kívül. 

Erősségük mértékéről pedig azt gondolom, ahogy Szécsi Margit írja a Pillanat-ének című versének utolsó két sorában:

"Óriás karácsony-ágain

terveink kápráznak félszegen."

A terveink  megvalósítása érdekében, éppen ezt  a "félszegséget" kellene  egy "erős akarattá" változtatni, ami ugyan nem kis, de próbálkozásokra érdemes  és célravezető  feladat. 

Ennek a nem mindig könnyű, de örök feladatnak a sikeres teljesítését kívánom nektek és magamnak is!