Egy februári napon

Mikor a lenti képeket készítettem, találtam pár madártollat is a vízparton, ami azt jelentette, hogy korábban madarak is repültek ott. 

Akkor viszont annyira magányos volt minden, hogy ez szinte hihetetlennek tűnt.

A hangjuk sem hallatszott még távolról sem, teljes volt a csend körülöttünk, és ezt a hangulatot mi sem törtük meg szavakkal, csak azt néztük, hogyan festi szürkévé az égbolt a vizet.

Februári alkony jött,  és én el is időztem ott egy darabig a kis tó partján, mert a  víz látványa mindig vonzott. 

A tollat békén hagytam, nem akartam felszedni, mert miért is tettem volna. Maradjon ott, ahova lehullott.

Ezen a héten elbúcsúzunk a februártól, és jönnek majd a színesedő alkonyatok az aranyhidakkal a vízek felszínén.

Erre is gondoltam, miközben továbbra is azt a kis zöldesszürke tavat néztem kavicsokkal a talpam alatt.

  

    

   

   

Aki télen él

Az előző bejegyzésemben felmerült az, hogy vannak, akik " téli emberek", mert ebben az évszakban érzik igazán jól magukat. 

PDL örült, hogy társra lelt bennem, és így ő sem a többiektől eltérő "csodabogár". Aliz-Julinak pedig megígértem egy kommenetemben, hogy elhozom Krasznahorkai László pár mondatát, melyeknek örültem, mikor megtaláltam őket.

Különböző emberek vannak, és én is bőven beleférek ebbe a tél szeretetemmel, ellentétben a többség tavasz várásával.

Kis dolog ez a világ nagy problémái között, említésre sem méltó, de én mégis  egy bejegyzést is szánok rá, és  főleg az idézet miatt.

Egyébként pedig úgy látom, hogy "így" is elfogadható vagyok!:)

Mikor olvastam ezeket a sorokat, igazolva láttam magam, mert vannak még olyanok, "akik szinte feltámadnak, ha végre beáll a fagy."

Ahogy Eszterné is kilépett a hidegbe miután meglátogatta Pflaumnét, és megtudhatjuk, hogy hova is tartozik az évszakok élhetőségét illetően: 

"...a hideg nem forró kályhák oltalmából szemlélt tűrhetetlen Rossz, hanem az élet természetes közege, akik szinte feltámadnak, ha végre beáll a fagy, s északról megjön a sarki szél, hiszen bennük csupán a tél tisztíthatja meg a látást, hűtheti le a szabályozhatatlan indulatokat, s szervezheti meg újra  a nyári verejtékezésben szétesett gondolatok zavaros tömegét..."

(Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája-részlet)

Vágyódás és elfogadás

"Bennem van valami hiányérzet, amit még megnevezni sem tudok, de a hideg, szürke fém és a puha, sárga pléd ellentéte feszül bennem valóságként és igényként.
Kis örömöket aggatok a két végpont közötti kötélre, és azon araszolgatok hol erre az oldalra, hol a másikra, meg-megállva néha valahol ott középen, és erősen kapaszkodom."

(Korábbi írás a  blogomból)

Mindig érzem a különbséget a december, és az azt követő 2 hónap, a január és a február között.  

Olyan, mint amikor a megszokott otthonból átcsöppenek egy idegen helyre, és közben nincs átmenet.

Az érzés ahhoz hasonlít, mint amikor  honvágyam van  egy másik országban.

Én ezt inkább érzem, de nem tudom a különbséget megfogalmazni. A hideg és meleg színekkel és a lélek megváltozott hőmérsékletetével van jelen bennem.

Nem  is a tudat dönt, hanem egy a lélekben lakó érzés, amely nem beszél, mert még a szavakat sem ismeri a különbség kimondására.

Vágyódások vannak, lehet egyik dolgot jobban szeretni a másiknál, és én a telet szerető vagyok.

De a jelenben élünk,  és  közeledik már valami, ami újat hoz, melynek elfogadása szintén természetes dolog.

Ez már szavakkal is kimondható tényközlés:

Kint süt a Nap, és a hőmérőm ebben a napsütésben 19 fokot mutat.

Mert eszembe jutott...

Hóesés

Vasárnap délután, nézd, mindent elborít az a hó,
mit vártunk lent a sár helyett
Megjött a hóesés, és aki égre néz,
a szemét nem tudja nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog

Végre az, az, amit akarok

Ez egyszer az, amit akarok

Eljött és vastagon kavarog

Vasárnap délután, és semmi lárma nincs,

csak neszek, és gázolsz kristályszőnyegen

S ahhoz hogy így legyen, várnom kellett nekem,

sár helyett nagyon kívánni hóesést

Hát megjött, gazdagon kavarog

Ez egyszer az, amit akarok

Végre az, az, amit akarok

Eljött és gazdagon kavarog

Húzz fel másik cipőt, gyorsan, úgy készülődj,

mint egy nagy út előtt, nagyon nagy út előtt

Mintha más, távoli várost hódítani indulnál,

gyere, vágjunk neki

Vasárnap délután várost hódítani gyere el,

mert végre itt a hóesés

Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett,

a szemünk nem tudjuk nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog

Végre az, az, amit akarok

Ez egyszer az, amit akarok

Megjött és gazdagon kavarog

Zeneszerző: Dés László

Szövegíró: Bereményi Géza

Előadó: Udvaros Dorottya

Séta a hóban

Tegnap délelőtt elmentünk sétálni a belvárosba, hogy ne csak az ablakból lássam a mostani havat.  Állítólag 20 éve nem volt ekkora, és szerintem egyhamar nem is lesz, ezért nem lehetett kihagyni. Kell jó pár nap mire eltűnik, mert annyi van belőle, és én akkora latyakban és bokáig érő vízben sem akarok majd akkor járkálni.

A képeket látjátok, azután készültek, hogy megérkeztünk, én most inkább az odavezető útról írnék.

M. pénteken este nem talált már a megszokott parkolóban helyet, így egy kicsit távolabb ment, és lapátolt egy autónyi területet a nagy hóban, és végül ott leparkolt.

Ma délelőtt újra előkerült a lapát, mert nem tudtam kinyitni az autó ajtaját a nagyon közeli hófaltól. 

Elindultunk volna, de csak a kerekek pörögtek, az autó nem mozdult. A lapát újra elő, még lapátolás, és többszöri próbálkozás után végre kijutottunk arról a helyről.

M. drukkolt, hogy mire visszaérünk, ne kívánja meg senki azt a felszabadított helyet, és ne kelljen újra máshol egy helyet kilapátolnia.

Egy gyerek feküdt hason a hóban, és nem akart megmozdulni, olyan jól érezte magát abban a helyzetben. Más gyerekek hóembert építettek, az anyukájak türelmesen várta míg befejezik az alkotást, pedig  még nagyon az elején tartottak. 

Közben azt láttuk az úton, hogy mindenki lapátol, és  próbálkozik kiszabadítani az autóját. A hókotró két oldalra tolta a havat, és így falat húzott  a parkoló autók mellé. A megközelíthetetlenség esete forgott fenn mindenhol.:)

A parkolóházba értünk végül, de csak a negyedik szinten volt már egy-két hely, tömve volt mire megérkeztünk. Máskor is így van, de most aztán tényleg!

A belvárost próbálták már megtisztítani, persze, hogy nem tökéletesen( mert mi tökéletes?), és én a rollátoromat taszigálva haladtam valahogy, szerencsére M. sokat segített közben. 

Mikor visszaérkeztünk a sétánkról láttuk, hogy a már kilapátolt helyünkre nem vágyott senki, újra ott parkolhattunk le. 

A lapát viszont újra előkerült, mert az autóig vezető korábban M. által készített keskeny utacskára valaki közben rálapátolta a havat, és ezért egy újabb utat kellett készíteni, hogy ma is megközelíthessük az autót. 

  

 

   

Még tart a tél

Itt van még az ablakomból készült néhány tegnapi kép, mert az aktualitásuk nem múlt el továbbra sem.

Képzeljetek el engem, amint ott állok a nyitott ablak előtt, és még hálóingben (semmi túlöltözöttség!) szorgalmasan kattintgatok. Kicsit  várok is néha közben, hogy lehetőleg legyen ember vagy autó  is képen, hátha a sok fehér szín túl egyhangú lesz, pedig a hó volt a lényeg!:)

Igyekeztem nem nagyon kudarcot vallani a fotókkal, de  közben zúdult be rám a hideg levegő is, olyan igazi a bőrt is karcoló és csontig hatoló.

El is jöttem onnan elég gyorsan, mert  nem volt szükségem egy megfázásra, és egy kis idő eltelte után mentem csak vissza folytatni.

Közben az ablakkeretre tapadt elég sok hóból behullott az ott lévő fotelemre, mire észrevettem, már elkezdett olvadni. Összekapartam, és kidobtam a többi közé.:)

Tegnap nem voltam kint, de ma elmegyünk a városba sétálni, és remélem, hogy  még szép a hó. 

Tegnap volt a legszebb a fehérségével és az  érintetlenségével, de akkor elmaradt a séta.

Vasárnap délután várost hódítani gyere el,

mert végre itt a hóesés

Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett,

a szemünk nem tudjuk nyitva tartani

( Bereményi Géza: Hóesés-részlet)

Időjárásjelentés

,

Az én házi és mindig megbízható időjárásjelentésem az ablakomon át történik. Ma reggel is így volt.

Az épülő optimizmusomról

''szavak nélkül ragyogás

tölti ki minden percem,

e hernyótestből ékesen

égre száll pillangólelkem.''

(Jáger László: Pillangó-részlet)

A csipkés aljú blúz és a farmer után egy újabb ruhadarabom képét hoztam el azzal a gondolattal, hogy februárban egyelőre még csak a sálamon lévő pillangót nézhetem. 

Az igaziról tudom, hogy az élet nagy változásaira is utal, hiszen ami először egy pete, az hernyóvá, majd  bábbá alakul, és később egy gyönyörű lénnyé változik.

Én erre a folyamatra alapozva építgetem az optimizmusom, mert a pillangó fejlődése  azt is jelenti számomra, hogy bármilyen szép és jó is lehet még abból, amelyről addig nem is gondoltam volna.

Mi ez, ha nem optimizmus?

Ezt olvasom "A magyar nyelv értelmező szótárá"-ban az optimizmusról:  derült, bizakodó életfelfogás, szemlélet, különösen az emberiség haladásába vetett törhetetlen hit; derűlátás.

Bizakodó életfelfogás?! 

Tetszik, és nagyon is kell ez nekem, hogy felépítsem magamnak mégis azt, amit mostanában már inkább rombolnak.

Van problémám azzal a "töretlennek" hívott hittel is, amely az emberiség haladásának irányáról szól. 

Ott valahogy mindig megrepednek az építkezésem falai.

Akár egy film helyszínei is

Hópelyhek az én álmaim,

Fehérek, halaványak,

Néha eltűnnek-foszlanak,

Alighogy földreszálltak.

Hópelyhek az én álmaim,

Fenn zizegve zenélnek,

Szelíden, árván, félszegül -

Meg ne lássa az élet!

(Reményik Sándor: Hópelyhek-részlet)

Vannak helyek, melyek akár egy történetet éppen csak képekkel sejtető és befejezetlenül maradó film helyszínei is lehetnének a sárgán fénylő ablakokkal, egy apró teaházzal és hópelyhektől fehéredő esernyőkkel... 

Vagy inkább könyvek helyszínei lehetnének, mert a könyvekben a képzelet nagyobb szerepet kap mint a filmekben.

A valóságban is láthatók voltak, és néztem is őket egyszer egy még első havazáskor, mert éppen ott voltam és közben rám is hullottak azok a pelyhek.

Aztán beraktam a látványt a saját életem apróságai közé, és ott jobban megmaradnak mint bármilyen tettek.

A közeledő február

 Csukás István: Január lekocog a lépcsőn

Január lekocog a lépcsőn,

hóval teríti a vedlett falakat,

itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,

ahol a kabátja elszakadt.

.

Vigyázva lépkedek a hóesésben,

meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,

fehér lett üstököm, s a hátamon

habzó angyalszárny világít.

.

Lábammal írom most a verset,

e séta lesz most a költemény,

bár összevissza ritmusban lépeget,

de azért van benne zene és remény,

.

hogy lábtörés nélkül elérek a célig,

s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,

válluk vonogatva elmaradnak a fák,

sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.

.

Kisandítok a hó alól, a tél alól,

sirály sípol, beérkező vonat dudál,

kemény sarokkal hersegve csúszkál

s a jégbe monogramokat vés február!

Megváltozik egy hónap neve hamarosan, de a tél tart még, és én is téli verseket keresek és olvasok.

Hallgatom M.-t is, aki arról beszél, hogy míg ő itt van nálam, addig otthon a rögzítője egy filmet vesz fel.

Aztán elkezd mesélni Tolsztojról, a Háború és béké-ről, majd hozzáteszi, hogy még télen megnézi a felvett filmet, mert azt csak télen lehet, és a havas jelenetei is csak ebben az évszakban az igaziak.

Aztán Zsivágó doktorról is beszél, hogy az is egy téli film számára, én pedig folytatom azzal, hogy Sztrelnyikov, a forradalmár is téli tájon és hóban futó síneken "száguld" rettegett páncélvonatán, miközben az ott álló emberek felismerve őt félelemmel mondják ki a nevét.

M. bólint, mert már elmondta korábban nekem, hogy mikor először látta egy moziban Omar Shariffal a filmet még gimnazista korában, ez a jelenet erősen rögzült benne.

Én már nem is ismétlem meg, hogy bennem pedig a nárciszmezős táj maradt meg mélyen, mert ő is tudja ezt már.

A meleget sugárzó jégszív

Egyszer nézegettem a fatörzseket, közöttük a platánfák egy térképhez hasonlító kérgét is és láttam, hogy már a téltől is kaptam egy szívet pár hópehely és némi jég formájában.

Minden és mindenki alakítja a szeretet érzését a lehetőségei szerint. 

A pék szív alakú süteményt süt, a tél jégből mintázza, az emberek pedig érzelmeiket adják és ha adják, vissza is kapják őket. 

Ez is olyan egyszerű: "ha szeretetet akarsz, tanulj meg szeretetet adni."

Igaz, hogy nem mindig ugyanattól kapjuk vissza, mint akinek adtuk, de végül az egyensúly meglesz, mert az adás-kapás törvénye a kiegyenlítődésre törekszik. 

Így működnek a jó emberi kapcsolatok és maga az univerzum is.

 "A szív hangjai sokszor hallhatatlanok, éppen ettől halhatatlanok."

(Tatiosz)

Egy januári reggelen

Januárban születtem és anyu mesélte, hogy akkor is hó volt, és ő a jégen elcsúszva elesett, így korábban is jöttem a világra.

Nézem reggel ablak kinyitása után az előttem lévő téren az álldogáló vagy éppen siető embereket, és el is raktározom a látványt, hogy majd nyári hőségben izzadva is megtalálható legyen.

Mielőtt becsuknám a már hűlő szoba ablakát vizet forralok a kávémhoz, hogy míg iszom főleg a blogokat olvassam, mert azok jobban érdekelnek, mint a kampány  ígéretei.

Nem vonz a politika, de elkerülni nem tudom mert jelen van, a működése következményeiben élek és észreveszek sok mindent, ami kapcsolatban lehet vele.

Aznap reggel is elém kerül újra egy már sokszor látott de mindig aktuális kép, melyen egy tüntető nő tart egy vastag kartonpapírt és rajta egy filctollal írt mondat: 

"Aki semmit nem tud, kénytelen mindent elhinni!" 

Alatta pedig a neve annak, aki eredetileg így gondolta: Marie von Ebner-Eschenbach.

Téli történet

"Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök."

Reményik Sándor: Csendes csodák- részlet

Valahogy így éreztem akkor is, mikor egyszer egy nagyon szegény falu egy nagyon hideg téli napján megálltunk és dombon felfelé menve a templomhoz igyekeztünk. 

Az úton nem találkoztunk mással csak néhány szánkózó gyerekkel, akik köszöntek nekünk, mert falun még köszönnek az ismeretleneknek is. Ez jó szokás, mert még  idegen helyen is olyan "befogadó".

A templom ajtajának kilincsén egy egészen kicsi fenyőág lógott még karácsonyról ott maradt díszként, de Isten háza zárva volt.

Röviden...

Egy téli bejegyzés nem csak havas képekből és a zord időjárás részletezéséből állhat.

Helyettük legyen itt most három régi képem, melyek akár szavak nélkül is melegíthetnek.

A kis hírek nagy értéke

Egyfajta téli nyugalom az is, amikor egy pléd rám kerül a mellettem lévő fotelről, és amikor M. reggel elküld nekem egy képet azzal a magyarázattal, hogy ezúttal összekeverte a pórét még reszelt káposztával is. 

Nyugtázom és értem is, mert kettőnk között ennek hírértéke van, ugyanis én az ő sós pitéjét eddig csak póréhagymával szoktam meg. 

A kis hír iránt érzett örömöm talán érthetőbb lesz, ha leírom, hogy előtte  a világban történt és a hazai híreket olvastam a neten, és kiéheztem erre a nyugtatóan ható "káposztás" hírre.

Semmi különös nem történt a saját életemben aznap, semmi falat rengető csak az, hogy létezik egy újabb nap a kinti hideg ködben néhány békés benti  történéssel, melyeket meg kell becsülni.

Ilyenekre is gondoltam, mikor az új évre a nagy dolgok helyett csak a kicsik által is adható jó érzéseket terveztem, vagyis folytatni akarom a régi évet a régi vágyaimmal.

Míg a saját kis híreimnek értéke egyre nő, a világ nyugalmat adó híreinek száma egyre csökken.

Telik a nem régen kezdődött év...

Beszámoló a múlt vasárnapról

A  szél metsző és fáj, az ereje megállásra kényszerít, nem is tudok tovább menni pár másodpercig, de én mégis erre a hideg, igazi téli időre vágyom, és most itt is van!

A Nap ugyan erőlködik, de az országalma aranya még így is fényesebb nála. 

A tér kövei között egy kis ragaszkodó hó is adja a mintázatot, a tetők cserepein a már alig látszó fehérség adja ugyanazt.

A pizzéria bejárati ajtajával szemben ég a pizzákat sütő kemence tüze, és még mindig karácsonyi fényfüzérek világítanak, de én már az izzók nélküli sarokban lévő asztalokat és székeket nézem.

Míg várunk az ásványvíz buborékai időmérőként is pattognak, és közben egy pincérnő a mellettünk lévő ajtón át kivisz egy cserépben lévő csupasz kis karácsonyfát, mégis fogynak a dekorációk ott is.

A pizza után újra kint, a szél megint arcon vág, és én egy galambtól nem tudok lépni. Nem fél tőlem, mert már megszokta az embereket a Fő téren. 

A kőszentek- és angyalok fején itt nincs hókucsma úgy, ahogy láttam a neten egy havas képen, van viszont arany csillagos glória az egyik szép arcú feje felett.

M. szeméből folyik a könny, pedig nincs is bánata, csak a jeges szél ríkatja meg, én pedig  már újra alig tudom lenyomni a gombot, hogy készüljön még egy kép.

Az Intersparban leárazott csokimikulások és drága tulipán csokrok, majd mikor belépek látom, hogy a lakásomba bevilágít a szemközti ház egyik ablakán visszatükröződő napfény.