Növekedés

Minden apróság egy kezdet, csak egy jel, de valaminek mégis már a megléte. Semmi nincs még most, ami nagy, és az sincs még, ami feltűnő.  

Az igaz értékek és szépségek önmagukért beszélnek, nincs szükségük figyelemfelkeltésre.

Egy filmben láttam, hogy a "Szépség kerüli a feltűnést". Ez egy alapmondat volt abban a bizonyos filmben, ami egy nagyon jó film, csak itt és most nem akarok  bővebben kitérni rá, de a címét leírom:  Walter Mitty titkos élete.

Csendben színesednek a legkisebb szirmok is, és szemmel nem észrevehető az sem, hogy egyik napról a másikra hogy nőnek a levelek. 

A rügyek a fényben már viaszosan fénylenek, talán még ragadnának is, ha hozzájuk érnék, de csak nézem őket. A kezem nem nyújtom ki feléjük, nehogy kárt tegyek bennük.

Kiteljesednek majd, és beteljesedik a sorsuk is, csak még várni kell, és ez a várakozás a szép benne. 

Időt kell adni nekik,  de a kicsiségük ellenére a szépségük már most megragadja a figyelmünket, mert a szépség nem a nagyságon és nem is a harsány külsőségeken múlik.

Zárásként pedig pár sor egy rügyről: 

"...Te tudod a dolgod.

magabiztosan duzzadsz, eltökélten.

Kivehetetlen milliméterek

harcát vívod az időben s a térben."

Hárs Ernő

Bölcs gondolatok

Báró Eötvös József (1813–1871) magyar jogász, író, költő és politikus gondolataiból:

Az ész az embernek nem azért adatott, hogy a természet felett uralkodjék, hanem, hogy azt követni s annak engedelmeskedni tanuljon.

Semmi sem fejleszti ki gyöngeségeinket inkább, mint ha hatalomhoz jutunk.

Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen.

Az ember, bármily csekély legyen is, olyannyira szereti önmagát fő figurának nézni az élet képében, minden egyebet pedig csak mellék dolognak, mely miatta alkotódott.

Az embereknek legnagyobb gyengesége az, hogy hatalmokat szüntelen nagyítani kívánják, ebből ered annyi baj, ezért foly annyi vér a politikus világban.

Tiszta, mint a fellegtelen égboltozat, legtöbb embernek belseje; de mihelyt hosszabb ideig tündöklik rajta a szerencse napja, fellegeket szül, s örökre elborítja közönségesen.

Mindenki vigyázzon magára, mielőtt meghajlik; nehéz ám felegyenesedni.

Csúnya a zsarnokság, de a fortélyos elnyomás még undokabb.

Az emberek néha az okosat választják, de csak azután, ha ez elkerülhetetlen szükséggé vált.

Elbutítani a népet: ez volt a zsarnokság leghatalmasabb eszköze legrégibb időktől mostanig... A zsarnoknak hatalma... csak a nép tudatlanságán fekszik.

Magyarországot nem pusztító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.

Említésre méltó?

"...Hát mégis föltámadt a rég volt?

Csöndesen rám szédül az égbolt."

(Dénes György: Bandukolok a tavaszban- részlet)

Tegnap volt a tavaszi nap-éj egyenlőség.
Ez a nap nemcsak a csillagászoknak izgalmas, de a hagyományok és ünnepek is ezt a napot idézik minden évben. 
Persze, mi a "hétköznapi" emberek sem maradhatunk ki belőle, és várakozással vagy anélkül, de tudunk erről a napról. 
Bárminek a kezdetét és a végét jobban figyeljük, és közben élünk, ahogy tudunk, mert csodát tenni nem tudunk, csak észrevenni és élni a lehetőségekkel.
A nap-éj egyenlőség most közép-európai idő szerint március 20-án 15 óra 46 perckor volt. 
A tavasz hivatalosan is kezdetét vette az északi féltekén. Van ami hivatalos, de az csak száraz adat és tény. Van amit érzünk, és az már a lélekhez is közeli. 
Most már a kettő együtt van.

Március

"Március mindig úgy érkezik, mintha nem lenne teljesen biztos a dolgában. Nem tél már, de még nem is tavasz. A levegőben ott marad a hideg emléke, de a fény már más szögből esik be az ablakon, és az ember észreveszi, hogy tovább marad világos, mint tegnap.

Március a bizonytalanság hónapja. Kabát kell még, de néha már túl meleg. Fúj a szél, ami nem jeges, csak makacs. Az utcákon a fák még csupaszok, de a rügyek már tudnak valamit, amit mi még nem merünk kimondani.

Van benne valami ígéret, de nem harsány. Nem olyan, mint a május, ami már biztos magában. Március inkább suttog. Azt mondja: talán. Talán most. Talán sikerül. Talán megint el lehet kezdeni.

Az ember ilyenkor kicsit türelmetlen. Elég volt a sötétből, a bezártságból, a hosszú estékből. De a természet nem siet. A föld lassan enged. A fény lassan győz.

És talán bennünk is így történik. Nem egyik napról a másikra. Nem nagy fordulatokkal. Csak apró elmozdulásokkal. Egy séta hosszabb lesz. Egy ablak gyakrabban nyílik ki. Egy gondolat kevésbé nehéz.

Március nem a megérkezés. Március az átmenet.

És néha az átmenet a legfontosabb rész."

( Forrás: Merj élni - Facebook))

Napsütésben

 "Más nem történt. Sütött a nap."  (Fekete István)

Egy eseménytelen nap híre. 

Hányan köszönnék meg ezt a rövid híradást, ha a mostani felbolydult világunkban csak ennyi lenne nekik a napi esemény, és nem a túlélésükről is szólna. 

Ami számunkra már egy természetes állapot, azt a megszokásokból kilépve, tudni kell még mindig értékelni is.

Ez már nem annyira természetes.

Nem mindig vesszük észre azt, ami nekünk magától értetődő, mert egyszerűen csak belesimulnak már az életünkbe.  

Egy reggel a nyitott ablakomon át beengedtem a napfényt, és olyan helyre húztam a fotelt, hogy engem is érjen a napsütés.

Csukott szemmel ültem ott, abban a számomra még mindig békés kis világomban, a Nap  egész nap sütött, és ennek hírértéke is volt számomra.

Én pedig mindig értékelem az ilyen, vagy az ehhez hasonló híreket, mert már megtanultam, hogyan lehetek elégedett velük.

Aki télen él

Az előző bejegyzésemben felmerült az, hogy vannak, akik " téli emberek", mert ebben az évszakban érzik igazán jól magukat. 

PDL örült, hogy társra lelt bennem, és így ő sem a többiektől eltérő "csodabogár". Aliz-Julinak pedig megígértem egy kommenetemben, hogy elhozom Krasznahorkai László pár mondatát, melyeknek örültem, mikor megtaláltam őket.

Különböző emberek vannak, és én is bőven beleférek ebbe a tél szeretetemmel, ellentétben a többség tavasz várásával.

Kis dolog ez a világ nagy problémái között, említésre sem méltó, de én mégis  egy bejegyzést is szánok rá, és  főleg az idézet miatt.

Egyébként pedig úgy látom, hogy "így" is elfogadható vagyok!:)

Mikor olvastam ezeket a sorokat, igazolva láttam magam, mert vannak még olyanok, "akik szinte feltámadnak, ha végre beáll a fagy."

Ahogy Eszterné is kilépett a hidegbe miután meglátogatta Pflaumnét, és megtudhatjuk, hogy hova is tartozik az évszakok élhetőségét illetően: 

"...a hideg nem forró kályhák oltalmából szemlélt tűrhetetlen Rossz, hanem az élet természetes közege, akik szinte feltámadnak, ha végre beáll a fagy, s északról megjön a sarki szél, hiszen bennük csupán a tél tisztíthatja meg a látást, hűtheti le a szabályozhatatlan indulatokat, s szervezheti meg újra  a nyári verejtékezésben szétesett gondolatok zavaros tömegét..."

(Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája-részlet)

Még tart a tél

Itt van még az ablakomból készült néhány tegnapi kép, mert az aktualitásuk nem múlt el továbbra sem.

Képzeljetek el engem, amint ott állok a nyitott ablak előtt, és még hálóingben (semmi túlöltözöttség!) szorgalmasan kattintgatok. Kicsit  várok is néha közben, hogy lehetőleg legyen ember vagy autó  is képen, hátha a sok fehér szín túl egyhangú lesz, pedig a hó volt a lényeg!:)

Igyekeztem nem nagyon kudarcot vallani a fotókkal, de  közben zúdult be rám a hideg levegő is, olyan igazi a bőrt is karcoló és csontig hatoló.

El is jöttem onnan elég gyorsan, mert  nem volt szükségem egy megfázásra, és egy kis idő eltelte után mentem csak vissza folytatni.

Közben az ablakkeretre tapadt elég sok hóból behullott az ott lévő fotelemre, mire észrevettem, már elkezdett olvadni. Összekapartam, és kidobtam a többi közé.:)

Tegnap nem voltam kint, de ma elmegyünk a városba sétálni, és remélem, hogy  még szép a hó. 

Tegnap volt a legszebb a fehérségével és az  érintetlenségével, de akkor elmaradt a séta.

Vasárnap délután várost hódítani gyere el,

mert végre itt a hóesés

Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett,

a szemünk nem tudjuk nyitva tartani

( Bereményi Géza: Hóesés-részlet)

Ez is én vagyok

A Nap január 21. és február 20. között halad át a Vízöntő jegyén. 

(Itt írom le, hogy a Vízöntőknek szóló napi horoszkópokat néha elolvasom, hogy utána rögtön el is felejtsem őket. Nem számítanak.)

Ez is az én körmöm. 

Nem a jelenből való a kép, hanem amikor még dolgoztam, és akkor is, mikor nyári szüneten voltam. 

A "flower-power" erőszakmentessége, a szeretetet és a béke kívánása a körmömön is volt  egészen kicsiben. 

Szeretem a jelképeket.

Volt ennél több virágom is, mert van egy olyan képem, melyen 20 évesen egy magam készítette koszorúval a fejemen mosolygok.

Vízöntő vagyok hatalmas szabadság és függetlenség vággyal, és nehezen viselem el azt is, ha meg akarnak változtatni, mert úgy könnyebb az életük, ha nem nekik kell megváltozniuk. 

Hitték, hogy egyszerűbb és kényelmesebb formálni, mint formálódni.

A Hair-ből Berger asztalon táncolós jelenetének  a végén én is kieresztettem a hangom vele együtt, és mikor Scott Mckenzie meghalt, akkor még többet  hallgattam a San Francisco című dalát.  ("Ha elmész San Franciscoba a hajadba tűzz néhány szál virágot...").

A nyári melegben a poros földutakon legszívesebben mezítláb járnék. 

Mikor ezt meg is tettem Somogyvámoson, a Krisna-völgy békés világában, az elégedettségnek egy olyan érzése volt bennem, mint amikor egy vágy teljesül.

„Harmony and understanding

Sympathy and trust abounding

No more falsehoods or derisions

Golden living dreams of visions

Mystic crystal revelation

And the mind's true liberation

Aquarius

Aquarius”

( From the musical Hair: Aquarius- excerpt)

"Összhang lesz és megértés
rokonszenv és bizalom
soha többé rossz akarat
győz az álom és kívánság
ragyogó szabadság

lelkünk megtisztul

Akvariusz

Akvariusz"

( a Hair című musicalből: A Vízöntő jegyében- részlet)

Temetőben

M.-nak vannak eltemetve rokonai Sopronban. 

Tegnap elmentünk a Szent Mihály temetőbe egy sírt megkeresni, de végül nem találtuk meg. A temető nagy, és a sír helyét csak nagyjából mondták el egyszer neki.

Én nem leszek lehangolt a temetőben és akkor sem, ha már eljövök onnan. 

Míg ott vagyok egy kicsit művészetnek és egy kicsit történelemnek is tekintem a helyet. Persze, ilyen szándékkal kell odamenni, és úgy is sétálni ott. 

Az enyéimhez nem tudtam most elmenni, mert egy másik temetőben vannak eltemetve.

Sok olyan sír van, melyekben Trianon előtt születettek, sőt még 1920 előtt elhunytak nyugszanak. Ezeket a sírokat nevezem én "történelemnek" is.

Ha lehet azt mondani ( már pedig lehet!), hogy ezek a sírok szépek, akkor bátran kijelenthetem, hogy azok.

Kevés síron ugyan, de még karácsonyra vitt koszorúk vagy kis karácsonyfák is voltak. 

Az egyiken egy kis sárga gömb fénylett, azt vettem észre legelőször, és  közelebb is mentem hozzá, hogy jobban megnézzem. Nem tudom, hogy miért volt annyira feltűnő számomra, pedig tényleg csak egy nagyon kicsi dísz volt.

A galamb megvárta, míg odaérek hozzá, hogy lefényképezzem.  Azt gondoltam, hogy majd közben elszáll, de csak türelmesen nézegett ide-oda, és még azután is ott maradt, hogy én eljöttem onnan.

"Nem, nem tűntem el.

Ne halott emberként gondolj rám!

Csak nézz az égre fel,

Felvettem csillagruhám."

 (Gyenge Ildikó: Nem haltam meg - részlet)

    

Soha nem történhetett volna meg

A soproni Múzeumnegyed Helytörténeti kiállításán egy vitrin üvege mögött láttuk......, amiről hoztam ezt  a képet. Kipontoztam egy lehetséges szó helyét, mert nem emlék, nem dokumentum, nem kiállítási tárgy, nem csak egy ruha és más egyéb sem. 

Bármely szó kevés, és nem is lenne megfelelő.

A csillogó üveg sem illik elé, de egy múzeum már csak ilyen.

1944. májusában gettót jelöltek ki Sopronban, júniusban a környékbeli települések zsidóságát is a városba hurcolták, majd július 5-én megkezdték a közel 1600-1800 ember bevagonírozását az Auschwitzba induló vonatokhoz.  

Az elhurcoltaknak csupán 10%-a érte meg a felszabadulást.

A soproni Becht Rezső (1893-1976) magyar-német író, költő, műfordító és helytörténész három évvel később így írt a látottakról:

     "...Ijesztően elváltozott arcú ismerősök imbolyogtak el előttem, aki bénultan, megdermedt vérrel meredtem a menetre és éreztem, hogy most tenni kellene valamit: kiáltani, felordítani vagy odaállni közéjük, segíteni a batyut cipelni annak az anyának, akinek szoknyájába három gyerek kapaszkodik vagy karon fogni a hetvenéves Hernfeld-nénit, ezt a finom kis dámát, aki mérhetetlen csodálkozással tipeg a sorban és nincs más poggyásza, csak az elegáns kis kézitáskája. Nem tettem semmit, csak a ruha alatt elpirultam a talpamig..."

Becht Rezső: Levelek Európából (Soproni Szemle 1995)   

Endre László fajvédő magyar politikus, belügyi államtitkár és a magyarországi deportálások egyik fő felelőse volt.  A Népbíróság  mint egyik háborús főbűnöst kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet 1946. március 19-én végrehajották. 

1944. július 4-én, a deportálás előtti napon a belügyminiszternek írt táviratában azt üzente, hogy:  

"A zsidókkal való bánásmód mindenütt emberséges, sőt udvarias“. 

   

                              

Így végzed hát te is...

"Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra..."

( Radnóti Miklós: Töredék-részlet 1944. május 19.)

Írtam már bejegyzést Radnóti Miklósról és írtam már Gyarmati Fanni naplójáról is a blogomban. A költő életének tragikus vége azonban még hiányzik, mindenképpen írnom kell még.

Radnóti Miklós 1944. májusában kapta meg utolsó munkaszolgálatra való behívóját. 

A bori táborból  2 levelezőlapot írt feleségének, ezeket a cenzúra miatt Gyarmati Fanni már csak késve kaphatta meg. 

Az elsőt 1944. július 23-án a házasságkötésük évfordulójára, a másodikat mely egyben utolsó levele is volt augusztus 16-án, és ebben azt is írta:„…köszönöm, Édes, az együtt töltött kilenc évet…"

Közben Fanninak is menekülnie kellett. A háború alatt álnéven apácaként bujdosott és többször megerőszakolták az orosz katonák. 

Amikor Radnótit 35 éves korában  a végsőkig kimerülve, hidegvérrel  megölték 1944. november 9-én, Gyarmati Fanni 32 éves volt és sokáig nem akarta elfogadni, hogy meghalt az ő szeretett Mikje.

1945. január 28.

"Olyan elmondhatatlan, húsomba, csontomba, velőmbe ható fájdalom az, hogy nincs mellettem, egyedül vagyok, nélküle vagyok, hogy ezt nem lehet leírni, kifejezni."

Amikor az agyonlőtt költőt a háború után 1946. június 23-án exhumálták, a feleségének javasolták, hogy ne nézze meg a testét. 

Fanni 1946. augusztus 12-én mégis felkereste Abdánál a Rábca árterét, ahol a tömegsírt feltárták és megtekintette őt. Nem idegenkedett a látványtól, nyugodt maradt, mert ami ott volt az" övé" volt akkor is, ha csak egy nadrággomb maradt a ruhából épen és változatlanul.

Egy száraz kórót tépett le, melyet megszárítva egész életében őrzött. 

„Egy kórót téptem a gödörről, ami összevissza hányt földdel ott árulkodott előttünk. Miklós sokkal hitelesebb sírjának éreztem, mint azt, ami majd itt adódik Pesten.”

Radnóti Miklós kihantolása (és még 22 társáé) után megtaláltak egy ceruzával írt noteszt a zsebében, mely a költő utolsó verseit tartalmazta és Razglednicák néven váltak ismertté. Az  első lapon öt nyelven a következő sorok álltak:

„Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére, Budapest VII., Horánszky u. 1.

A tisztiorvos megjegyzése a notesz megtalálásáról: 

"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja farzsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk."

Akár egy film helyszínei is

Hópelyhek az én álmaim,

Fehérek, halaványak,

Néha eltűnnek-foszlanak,

Alighogy földreszálltak.

Hópelyhek az én álmaim,

Fenn zizegve zenélnek,

Szelíden, árván, félszegül -

Meg ne lássa az élet!

(Reményik Sándor: Hópelyhek-részlet)

Vannak helyek, melyek akár egy történetet éppen csak képekkel sejtető és befejezetlenül maradó film helyszínei is lehetnének a sárgán fénylő ablakokkal, egy apró teaházzal és hópelyhektől fehéredő esernyőkkel... 

Vagy inkább könyvek helyszínei lehetnének, mert a könyvekben a képzelet nagyobb szerepet kap mint a filmekben.

A valóságban is láthatók voltak, és néztem is őket egyszer egy még első havazáskor, mert éppen ott voltam és közben rám is hullottak azok a pelyhek.

Aztán beraktam a látványt a saját életem apróságai közé, és ott jobban megmaradnak mint bármilyen tettek.

Kis fények

Már később sötétedik, de még mindig elég korán hiszen január van, vagyis egy vérszegényen fényszegény hónapban élünk. 

Ruston voltunk még, amikor már láthattuk a kinti és az ablakok mögötti fényeket is és az én figyelmem, hogy lássam őket széles skálán mozgott. Az ott található talán legkisebb ablaktól egészen a templom tornyának tetejéig. 

A kis ablak üvegén egy kinti lámpa is tükröződött, a torony tetejét pedig még adventről és karácsonyról ott maradt fenyőfák vették körül.

Ha nem tudtuk volna, hogy hol kávéztunk előtte később megtudhatnánk, mert a hely nevét már késő délután is egy lámpa világította.

Olyan jól tudjuk, hogy ablakokon át benézni nem illik, de azért az üveg mögötti fényeket észrevenni még szabad az idegeneknek is, és a parkolóból a falon túli lámpáknak is jár még egy búcsúpillantás.

Utána már az sincs, lehet indulni és a rövid út után még mindig világosban hazaérni.

 

Magamnak

 

"Hetvenkét izom kell a duzzogáshoz, de csak tizenkettő a mosolygáshoz."

(Mordecai Richler)

Nem adhatok többet magamnak a születésnapomra, mint annak a tizenkét izomnak a megmozgatását.:)