Napsütés és árnyékok

Ahol napsütés van, ott árnyék is van mindig. Vagy fogalmazzam meg a mondatot úgy, hogy ahol árnyék van, ott mindig van napsütés is? 

Látszólag egyforma a két mondat, mind a kettőben benne van a két kulcsszó, csak a tagmondatok cserélődtek fel.

Talán abban rejlik a lényeg, hogy melyik kerül az első helyre életünk mondatában. Az életünk igencsak összetett mondatában...

Azúrkék

 

Dénes György: Évek hatalma
 
 
Évek hatalma, vas idő,
bordámat megtiportad,
riadva koppan szívemen
a szárnyavesztett holnap.
Sodródik fogyó életem
új éveket nevelve,
sűrűbb, sötétebb, lám, a vér,
világosabb az elme.
Mennék, de fáradt vágyaim
ledűlnek már az útra,
s elhalványul fejem felett
a mesék kék azúrja.

A kórházba kellett mennem, de csak egy kontrollra, tehát nem valami éppen kínzó betegség miatt jártam ott. 
Most jól vagyok, de háromhavonta akkor is megkérdeznek arról, hogy érzem magam. Ha semmi bajom, akkor elbeszélgetek kicsit az orvosommal, akivel jó is beszélgetni. Aztán gyógyszerfelírás, és elbúcsúzunk egymástól. Utógondozásnak hívják, és megvan már az új időpontom is.
Mire hazaértem, elfáradtam, pedig arról számoltam be egy órával korábban, hogy jól vagyok. Igaz, hogy ott a lelkem kis zugairól volt szó, és nem a testi nyavalyákról. 
Majd eszembe jutott ez a vers az egyre hanyatló testről, és a közben egyre világosodó elméről. 
Hogy az elme mennyire világosodik miközben az évek hatalma nő, azon éppen  gondolkozhatnék is azzal a korral járó fényesedő elmémmel.:) Mindenesetre van benne igazság. Az egyik le, a másik fel. A test le, az elme pedig fel. Úgy értem, hogy az én esetemben egy "kicsit" fel. Ezt már az önismeretem mondja.
Mennék is még, de nem tudok már, marad inkább az itthonlét, és a titok az elfogadás meglétében rejlik. Nem lázadni a helyzetem miatt, hanem elfogadni. Az idő kereke ugyanis nem fordítható vissza, miért is kellene ellenszegülni neki, ráadásul egy szélmalomharccal.
Hogy a mesék kék azúrjával mi van? A mesékben már nem hiszek, reális dolgokra épül és "szépül" az életem. 
Az azúrkék szín azonban még megvan, helyesebben életben tartom. 
Időnként feltekintek  a kéken fénylő égre. Nem válaszol,  de én mindig nézem  lentről, mintha még onnan is jönne, amire szükségem van: (lelki)békére szeretetre, törődésre, megértésre és elfogadásra. 
Egyszer már írtam pár mondattal korábban az utóbbi  a szóról. Csak abban nekem kellett elfogadnom magam, most pedig még arra is szükségem van, hogy másoktól is meg kapjam ugyanezt.

Melyiket?

Ugyanazon  a helyen voltak ezek a virágok, és csak  pár méterre egymástól. 

Elkezdtem játszani a gondolattal, hogy választanom kell közülük. 

A csokor egy asztalon védve volt egy vázában, a másik virág a járdán feküdt, és lépések veszélyének volt kitéve.

Pár percet  adtam magamnak, hogy eldöntsem, hogy melyik szépet szeretném a kettő közül.  

Talán úgy kellene írnom, hogy a szívemhez melyik a közelebb álló, mert hogy mi a szép, azzal még mindig nem vagyok tisztában. 

Tudok néhány jól megfogalmazott mondatot a szépségről, de nekem mégis kevés csak a jelentés  tudása. Én inkább a szívvel és a lélekkel működöm.

Elmentem végül a rózsák mellett, de még visszanéztem rájuk búcsúzóul. 

Aztán megálltam a kis fehér virág előtt, majd óvatosan kikerültem, hogy nehogy véletletlenül  rálépjek. 

Később újra visszamentem hozzá, és eltettem a rá veszélyt jelentő járdáról.

Ezzel el is árultam, hogy melyiket választottam.

Elfoglaltság

Mikor az Ausztriába történő látogatásainkkor néha már a meg nem értett német mondatok el sem  jutottak a tudatomig,  akkor kerestem magamnak valamilyen elfoglaltságot. 

Sokszor kimentem az udvarra, és megnéztem ott minden virágot a mályvától  a pipitérig. Kóstoltam szilvát és ribizlit nyáron és ősszel, és lekattintottam régi tárgyakat a régi műhelyben és egy kamrában.

Ha mégsem mentem ki az udvarra, akkor bent kerestem magamnak valami olyat, ami lekötött. Egyszer két virágszirmot vettem észre, és nekem elégnek is tűnt akkor annyi.

Játszadoztam velük, ide toltam, és oda toltam őket az ablak előtt. Egy kis kopottság még jót is tett nekik, mert a szirmok sem voltak frissek, és így teljes volt összhang.

A többiek közben nem is tudták, hogy mivel vonultam annyira félre. 

Én pedig csendben voltam, hogy még jobban élvezzem azt, amit csinálok, és lehetőleg ne is zavarjon meg benne senki.

Lehetőségek

 Az adásra és elfogadásra mindig van lehetőség, de a nyugdíjas időszakom előtt még több volt. Néhány példa még "dolgozós" koromból:

- Néha találtam virágot a munkahelyi asztalomon. Sokszor nem is tudtam, hogy ki tette oda, csak akkor sejthettem, ha kis bébiételes üvegben volt a virág, mert egy kolléganőmnek sok unokája volt.

- Egyszer meghúztam a szemüvegének a meglazult csavarját, és a köszönet mellé ez a mondat is járt: "Senki más nem tudta volna jobban megcsinálni, mint te!"  

- Magánéleti válságban lévő kollégámat gyakran meghallgattam, mert remélte, hogy én női szemmel másként látom a helyzetét, mint az ő férfi szemei.

- Mikor haza hozott egy este 10 után autóval a munkahelyünkről, a lábaimhoz tett táskámból kigurult egy délután vett alma. Ő megtalálta másnap, és négyet  adott vissza az előző nap eltűnt egy helyett.

 -Végül az egyik legkedvesebb: Jólesően vettem tudomásul, hogy egy kolléga csak úgy barátságból visszavitte a munkahely ebédlőjében a tányéromat, miután kikanalaztam belőle a fahéjas tejbegrízt.:)

A jégkrém papírja

Sok kis történet bizonyíthatja, hogy már ismerem azt a valakit, aki közel áll hozzám. Ez a folyamatosan alakuló ismeretet jelentheti azt is, hogy ki tudom számítani mit tesz vagy éppen mit nem, és legtöbbször már nem is ér csalódás, mikor a cselekvésre kerül  sor:

"A jégkrém papírját és a fapálcikát hosszan szorongattam, mert nem találtam  egy faluban kukát sétánk közben. 

Mikor végül megláttam egyet, rögtön  jeleztem M.-nak, és néztem a kezét, hogy ő is szorongatja-e még mindig a sajátját. Csalódtam volna, ha nincs nála, de nem is feltételeztem  az ellenkezőjét. 

Bólintott, mikor ő is észrevette a kukát, és együtt beledobtuk a már lassan hozzánk nőtt, a megolvadt csokitól maszatos papírt."

Utóirat: Hogy nem szemetelünk az természetes és a kultúráltság egyik alapja bárhol és bárki részéről.  Ez a kis történetünk a sok közül csak egy volt, mert most éppen eszembe jutott, és akkor sem éltem meg egy csodaként. Egymás fokozatos megismerésről akartam most főleg írni.

A Wiener Zentralfriedhof - A Bécsi Központi Temető

Európa második legnagyobb temetőjét, a Bécsi Központi Temetőt látogatni olyan, mintha egy városban, a soha véget nem érő utcákon és közökön át mennénk  (2,5 millió m²), de legalább van idő beszélgetni közben, hacsak meg nem állít egy-egy borzongatóan szép hangulat, a sok márványba vésett csoda, vagy a nagyon ismert nevek, ott ahol keresztények, zsidók, protestánsok, iszlámok... együtt nyugszanak.

Zsebünkben mécsest szorongatva akkor is megálltunk Mozart, Beethoven, Schubert, Strauss, Brahms egymáshoz közeli sírjánál is.

Az első képen lévő fátyol márványba vésésének csodáját nem lehet megunni, csak gondolkozni rajta, hogy hogyan is lehet ezt így megcsinálni. Vannak szobrászok, akik tudták és tudják a titkát. Meg is alkotják, mert több ilyen szobrot is láttam már. 

Csak az a fátyol ne lenne abból a kemény anyagból olyan finoman áttetsző, hogy megfejthetetlen legyen számomra a márvány faragásának ilyen szépséget is adó titka.

Gyufát nem vittünk, de találunk égő gyertyákat. Megköszönve kölcsönvettünk lángot máshonnan, és letettük a mécsest P. sírjára.

Azúrkék és vanília sárga

 

Pethes Mária: Esküt pecsételtek a rímek

Hirtelen kifeslett minden 

A föld zöld az ég hasa azúrkék 

Minden vanília sárga 

fényben ragyogott 

Ezer virággal érkezett a tavasz 

és mindenki alulöltözött 

és mindenki szívébe szerelem költözött 

Mint velencei bárkák 

ringtak az őszi vetésű búzatáblák 

és esküt pecsételtek a rímek 

egy szomorú szemű költő ajkára. 

 

A tavasz a szavak nélküli költészet.

Ha még versek is megmutatják a mostani évszakot, azok csak ráadások lehetnek. 

Nem is kellenek hozzá már más szavak.

Alul és felül

Amikor azt írtam, hogy farmeranyagból és csipkéből is vagyok összegyúrva, az arra is vonatkozott, hogy mit veszek észre, és mit tartok fényképezésre is alkalmasnak.

Ha a tulajdonságaim közül a "csipke" részem jön a felszínre, akkor a finomak, a főleg fehérek, és a könnyedségük miatt általam szépnek tartottakat fényképezem.

Ha a "farmeranyagból" készült oldalam kerül előtérbe, akkor viszont az enyészetet örökítem meg, a méltósággal megöregedett, a szolgálattól megkopott szép tárgyakat. Legtöbbször a sokat  kibíró, az erősebb anyagokból készülteket, hiszen nem hiába maradtak meg sokáig.

Egyszer a csipke énem kerekedett felül, mert megláttam egy terítőt, ami bizonyára azért lehetett ott, hogy rátegyenek valamit.

Biztosan szép volt ami rákerült, de arra már  nem is emlékszem. 

Én az alatta lévő terítőt néztem és fényképeztem...