Az élet

Andrássy Réka: Sorolás....

A hegyek íve, ahogy rásimulnak a felhők.

A titkos sötét, amit tartanak az erdők.

A hullám hangja a parton, ahogy elfárad,

a tiszta, fehér ruha, ahogy szélben szárad.

A gyerekek kis koszos tenyerében a kavics,

vagy karjuk ölelésében a végtelen, na az is.

A paplan alá bújó hideg, téli este,

a paplan alatt a másik kedves, meleg teste.

Az elmúlás fájdalmas, szorító kínja,

a lélek ereje, mi az egészet kibírja.

Az öreg bögre, a piros komód a sarokban,

az a kedves sor a legkedvesebb dalodban.

Kislányod álomszagú, pöttyös pizsamája,

vékony gyerekhangon szóló, egyszerű imája.

A nevetés, mikor már hangod sincsen,

a másik szemében az ott bújkáló Isten.

A cékla mintája, mikor ketté szeled,

és a pillanat, mikor nem félsz, hanem mered.

A friss hó mikor cipőd alatt ropog,

az eső ujja, ahogy ablakodon kopog.

A kutyád hideg, mindig nedves orra,

ahogy barátkozva fejét a kezedhez tolja.

A hajnal és az alkony, a reggelek, az esték,

ahogy tátognak a fészekben az éhes kölyökfecskék.

Az első ehető főztöd és a rumlis konyha,

nagyanyád receptjei és fehér kicsi kontya.

Mikor bicikliddel feltekersz a hegytetőre,

mikor nem nézel már hátra, csak előre....

Egy tál meleg leves, mikor nagyon fázol,

mikor messze jut a közel és közelít a távol.

Mikor kinyílnak benned lágy és búgó szavak,

mikor nem kell soha többé megjátszanod magad.

Sorolhatnám reggelig és nem is érne véget,

de ajtómon eszelősen dörömböl az ÉLET!

Rózsák

Mikor már eldöntöttem, hogy nem veszek semmit, nem is megyek sehova már semmiért, és mindenből csak a fehér a jó, akkor a sziklaszilárd elhatározásomat  összetörve, elmentem a bolhapiacra, és vettem egy rózsás csészét.
Nem szeretem a rózsaszínt, kivéve az ilyen színű tulipán szirmait, az élő rózsákat, a festetteket, az útszéli fűből alig látszó kis virágokat, az epres pudingot, a puncs vagy a málna fagyit...
Otthon egy fehér Zsolnay csésze (szintén a bolhapiacról) mellé tettem, hogy döntsek, melyik a szebb.
Majd döntöttem arról, hogy mégsem nem döntök, és elindultam a konyha felé az új csészével, hogy megcsináljam kávém. 
Kellett, hogy legyen közös múltom is vele, hogy befogadjam, megszeressem, egyáltalán közöm legyen hozzá. Megnézzem a napfényben, hogy elég vékony-e a porcelán, majd le is fényképezzem, és hogy többé el ne eresszem.
Ha nem veszem meg, gondolatkitöltő megbánás lett volna belőle, de így már az enyém és nézhetem, hogy a már lassan eltűnő napfény hogyan fénylik fel a csészén és az alatta levő tányéron.

Neil Young: Heart Of Gold

Ez a dal van most bennem, márpedig ha valami bekúszik az agyamba, az onnan nehezen jön ki, és dúdolgatva jelen is van egész nap.

Neil Young: Heart Of Gold ( Aranyszív) című dalát hallgatom újra és újra.

Nem fordítom le szó szerint a szövegét, csak összefoglalom a lényegét:

Van  valaki, aki már öregedve is élni és adni akar. Az, aki egy aranyszívet akart mindig megtalálni, és érte akár bányászként is kutatott. 

Sok helyen járt, az óceánon túl is, és soha nem adta fel a keresést. 

Ezeknek a szavaknak, gondolatoknak eddig még nem adott hangot, csak a fejében van róluk egy olyan tiszta sor, amely további keresésre ösztönözi.

A dal 1972-től, a megjelenése  óta a hallgatóit is biztatja az  "aranyszív" keresésére.

Én is keresem éveim múlásával azt a fénylő szívet, bármit is rejt magában. 

Biztosan jó embereket, dolgokat és érzéseket szimbolizál, melyeket egy életen át érdemes kutatni és megtalálni őket. 

Sokat menni érte már nem tudok, de megvan  róla az a  tiszta sor az én fejemben is...

Egyéb dekorációk

Akkor most vissza újra Rustra, és megígérem, hogy utána búcsút mondok annak az osztrák szálloda  kapualjának és udvarának. 

Egyelőre! Majd ha újra megyünk, jelentkezem.:)

Mint írtam, nemcsak virágokat használnak díszítésre, hanem mást is.  Biztosan van ott valaki, akinek ez a dolga, mert csak úgy mellesleg ezt a helyet dekorálni nem lehet. Ha mégsincs rá senki, akkor valaki nagyon jól gazdálkodik az idejével, hogy erre is van.

Kicsit körülnéztem a képeim között, és még mutatok belőlük, melyeken nem díszítésre szánt virágok vannak, hanem egyéb ötletek. 

Mindig sok gyümölcs is, kell náluk szebb és természetesebb?

Kis részletek vannak lent szokás szerint, vagyis az én szokásom szerint.

M. magyarul tanul ( képekkel dokumentálva!)

M. magyarul tanul, vagyis a házi feladatát írja. 

Nem most volt, hanem valamikor a kezdések és a sorozatos  újrakezdések között valahol  félúton. 

Mint egy "jó" diák az utolsó pillantra hagyta a házi feladatának megírását, és nálam csinálta meg, mert bízott abban, hogy akinek anyanyelve a magyar,  majd segít neki. Tudtam is mindig a kérdésére a nyelvtani szabályt, de volt amikor mégis kifogott rajtam ( a magyar nyelv rejtélyei), és csak annyit mondtam arra, hogy  miért úgy kell mondani, hogy: "Csak! ":)

Egyszer csak egy szóval jellemezte a magyar nyelvet, és nem cifrázta vagy válogatott hozzá több szót is, hogy árnyalja a mondanivalóját. 

Így hangzott a véleménye: "Katasztrófa!"

Nem volt  ebben a szóban semmi bántás, csak kibökte, amit érzett a nyelv nehézségéről néhány lecke után.

Egyszer titokban lefényképeztem,  ha mégis észrevette, akkor jól titkolta.

Az első kép csak egy semleges kép, írja a házi feladatot.

A második kép mutatja, hogy fejlődik már a szókincse. Nemcsak ételek neveit mondja kapásból, hanem annál fontosabb szavak is a birtokában vannak már.

A harmadik és egyben a legtöbbet beszélő kép: a gondterheltség, a figyelem és a kétségbeesés összegyúrva.

Aztán hirtelen abbahagyta, letette a tollat, összepakolt és azt mondta, hogy reméli, a többiek sem írják meg.

Csak lassan...

Már megint egy "kávés" téma:

Mindig lassan iszom a kávém, így volt ez mindig. Ha közben dolgom is van, néha belekortyolok, és teszem tovább a dolgom. Ha éppen nem adok magamnak munkát, csak egy blogbejegyzést írok, akkor is itt van mellettem. Most is... 
Ha kávézóban ülünk, akkor is lassan iszom. M. gyorsabban, de mindig vár, hogy én lassú lehessek.
Közben kihűl a kávé, de nem baj, mert már elértem azt a pontot, hogy hidegen is szeretem. Ha valamit sokszor csinálunk, azt vagy jobban megszeretjük vagy ráununk. Nálam az előbbi.
A munkahelyemen mikor kora reggel kezdtünk egy kollégámmal, csináltunk egy kávét, és elmentünk tenni a dolgunkat. Mikor visszatértünk, az én csészémben mindig volt még egy kicsi, mert hagytam magamnak.
Az a bizonyos végső már hideg korty volt a jutalom, de mindig kell a visszatérés reménye is ahhoz, amit szeretünk.

Úton

 

Kozsák Rudolf Árpád: Úton

Azt hittem, soha nem lesz vége az útnak,
és csak a Napot követjük,
hogy aztán nézzük,
ahogy lebukik a víz mögé
aztán újra csak úton legyünk,
hogy közben elsuhanjanak mellettünk városok,
hegyek, emberek, erdők, szántók,
aztán álmainkban gyorsan pergő,
fénylő képekké váljanak, és mosódjanak el,
hogy aztán csak vágyakozva gondoljunk vissza rájuk.

 

Hányszor indultam el, és értem mindig haza. 

Voltam úton otthontalanul kezdőpont és végcél között, a határt átlépve odafelé, majd napok múlva vissza. 

Kora reggel szembe sütő fénnyel, vagy már mögém kerülő alkonyi narancssárgával. 

Fákat néztem hóban, ködben, csupaszon vagy gyorsan elsuhanó lombkoronákkal.

A szélvédőnkre tapadó, majd a ragaszkodását feladó őszi levél után is néztem volna, ha el nem tűnik egy mögöttünk haladó autó kerekéhez tapadva, és később valahol végleg elveszve.

Az összemosódó emlékeimet kis részletekben újra felfedezném, még egyszer átélném, majd hazatérnék.

Még több virág

Tegnap írtam egy Sopronhoz közeli osztrák szálloda (Art Boutiquehotel Bürgerhaus)  kapualjának és udvarának virágokkal   is történő dekorációjáról. 

Felmerült jogos kérdésként, hogyan tartanak ki egy szezonig, ha csak évszakonként szoktak változtatni a díszítésén.

Nem bírnak ki annyi időt, de rendszeresen cserélik a virágokat, és ezért mindig frissek vannak kint.

Ezeket a képeket ugyanazon a helyen készítettem, és nem is ugyanakkor, hanem mindig különböző időpontokban. 

Közel van Rust, az a 20-25 perc nem sok, hogy ott legyünk, és ezért gyakran elindulunk oda még ezekért is: a Fertő tó a város mellett, régi házak utcákat építő sora, finom kávék, szilvalekváros derelye szőlőlugas alatt, magyar pincérek mosolya ( ez persze csak nekem vonzó:)), sok-sok gólyafészek kelepelő gólyákkal és virágok mindenhol.

Ilyen állapotban találtam mindig a virágokat, ha annak a hotelnak a  nyitott ajtaján beléptem. A hervadásnak soha semmi jele nem volt látható rajtuk, mert gondos kezek törődtek és törődnek velük rendszeresen.

Hoztam a tegnapiakat kiegészítve még több képet a virágokról, mert soha nem lehet elég belőlük.

Amit a virágok adhatnak

Miután a Fertő tó partjáról visszajöttünk, megérkeztünk a kedvenc kapualjamhoz és a mögötte lévő udvarhoz. 
Mondhatom, hogy akik felelősek ott  a dekorációkért, mindig jól végzik a dolgukat. Öröm ott lenni, nem szoktam kihagyni azt a helyet.
A tónál lévő színes világ után megkaptam mindössze egy kapualjban azt, amit szerettem is volna, amiért Ruston voltunk: valami könnyed szépséget.
Nem is akartam akkor mást fotózni, csak a kapualjban egy asztalon lévő virágokat. 
Kedvemre kattintgathattam, nem szólt rám, és nem sürgetett senki, csend és nyugalom volt. Nem is vágytam másra. 
Tulajdonképpen, legtöbbször csak erre vágyom.
Abban a kapualjban is úgy éreztem, hogy a szépet nem lehet rosszul fényképezni.