Tegnap

A képeken egy októberi vasárnap délelőtt csendéletei. 

Az almás süti elkészült, éppen hűl és illatozik. A nyitott ablakon át már látni, hogy az erkélyen barnulnak a szőlő levelei.

Mellettem gyümölcsök, a szilvából már csak egy maradt, de pótolható a hiány.

Egyébként pedig teljes a csend, és én a vasárnappal együtt járó "elhalkulós" csendnek hívom ezt.

A folyamat péntek délután indul egy megkönnyebbült sóhajjal. 

Szombaton éjjel fejeződik be, hogy a vasárnap reggel már ezzel a csenddel kezdődhessen.

Együtt

Ezeket a fákat sokszor lefényképezem a hátterükben egy soproni parkolóházzal. Rendszerint itt parkolunk, ha a belvárosba akarunk menni, mert nagyon közel van hozzá. 

Múltkor is itt hagytuk az autót, és kiérve onnan láttuk, hogy egyre szebbek már az előtte lévő fák.

Együtt van az építészet a természettel, és hogyan másképp, mint az ellentétek harmóniájában.

Bizony van olyan is, amikor a kettő nem üti egymást...

Akkor most nehéz vagy könnyű?

Ez a kép Masato WhatsAppos profilképe. Mi ketten ott tartjuk a kapcsolatot.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hol készült a kép, és ő el is mondta a hely japán nevét. Miért is emlékeznék még rá? :) 

Osakában lakik, ott van ez a szikla is, lent pedig  a város. 

Azt  mondtam neki, hogy nem lehetett könnyű a szikla tetejére felmászni. A válasza erre az volt, hogy nem volt nehéz. A fantáziátokra bízom, hogy én erre milyen képet vágtam, mikor meghallottam.

Azért bizonygattam neki, hogy mégsem lehetett az olyan egyszerű, mert sima a kő, és így  nincs mibe kapaszkodni. A kezét így hogyan használta?

Válasz: "Nem is a kéz kell, hanem a láb"!

Hát, ezt én nem tudtaaaam, így már egészen mááás!:)))

Egy balatonfüredi naplemente

Asbóth Anna

Tejutat vázol
alvadó alkonyarany
pasztelles pora.

Hány naplementét láttunk már, és hány róluk készült képet? 
Van rikító és képeslapokra is tehető balatoni vöröses-narancssárga vagy a szürkületbe simuló halvány őszi és téli. Az első engem vakít, és gyakran rácsukom a szemem, a másodikat viszont az emlékezetembe vésve megőrzöm.
Van néha a kettő közötti átmenet is, mely szintén a megőrzésére vár.
A fenti képek is alkonyatkor készültek, és olyan finomak, mintha vízzel jól felhígított festéket használt volna az éppen eltűnő Nap. 
Talán akvarellt szeretett volna készíteni, és meg is volt hozzá az igyekezete. Én szeretem a lágy átmeneteket, de vannak éles kontúrú akvarellek is.
Nem használt sok színt az égi piktor, de ha mégis használt volna, talán ezek a képek sem lennének most itt.

Jó a csend

 

"...jó a csend most

s gondolataimban járok

s illanok éveket-évtizedeket

bejárom a messze végtelent..."

( Jószay Magdolna)

Van amikor az ember néhány emléke és ajándéka halkan megzörren a csuklóján, majd egy újabb mozdulattal a kávéskanál és a porcelán koccanásával vegyül el. 

A kinti forgatag, a dobok ütemes hangja után a kávéház egy hátsó, még  üres termében  ez a halk zajkeltés az összes történés.

Még beszélni sincs kedvünk akkor, mert így jó! 

Így volt jó!

U.i.: Ezt régebben írtam, de most aktuálisnak érzem újra.

Lehuppan a fűbe...

 

Zsille Gábor: Újra

Szilva sötétlik az esti homályban,
az ízek, a régiek, újra megérnek
e kései nyárban, e tétova, hallgatag
alkonyatokban, a bokrok alól mikor
eltünedeznek az árnyak, a mély-lila
csokrok, a lóhere méhei, s már csak
a szilva sötétlik a hirtelen estben,
az illatok úsznak, a fák sutyorognak,
a tört cserepekre telepszik a gerle,
a pára a könyvlapot ívbe csavarja vagy
átvonalazza, az ízek, a régiek,
újra megérnek e lusta melegben,
a szilva, az alma lehuppan a fűbe,
a csöndbe, az őszbe – e tétova, hallgatag
alkonyatokban a szilva sötétlik,
a zsarnoki ujjak a még-üde lombokon
átfurakodnak. 

Zsille Gábor továbbra is az egyik kedvenc költőm marad, és a verséből a "a pára a könyvlapot ívbe csavarja" sort el is viszem magammal a gondolataimba csomagolva.

Még egyszer a "Haza"

"Azt hiszem, ilyennek születtem, vagy már a születésem előtt is ilyen lehettem. Mindenesetre az első gyerekkori emlékeimet már ezen a láthatatlan, finoman szőtt, de minden pillanatban jelenvaló függönyön át látom. Kiszáradt, üres csigaházak, derekamig érő páfránylevelek, a kút kövén vastag moha. Nézek egy bogarat, ahogy megpróbál bemászni egy kavics alá. Nagyanyám lassú léptei a veteményeskertben. Határozottan érzem, hogy idegen vagyok itt, de az egész mégis szívfájdítóan otthonos. A növények között leülni. Beülni az egyik öreg, Máltáról való leander alá. Megszólal a harang. Hároméves lehetek, csillog egy keskeny ösvény a leander korhadt ládájának falán, egy meztelencsiga hagyta maga után. Levelek árnyai, harangszó, és az a néhány centi hosszú, csillogó út."

Győrffy Ákos: Haza (részlet) 

Két napppal ezelőtt elkezdtem írni Győrffy Ákos könyvéről, és részleteket is hoztam belőle a blogomba. 

Ha valamit elkezdünk, és még örülünk is neki, azt nehéz abbahagyni. 

Ezért  van fenn most még egy részlet a könyvből, hátha valakinek ezek a sorok is megtetszenek.

Talán valakinek már az egész könyv is tetszene azután, hogy olvashatta az ízelítőket belőle.

Tudom, ízlés dolga.

Régimódi öröm

Képeslap érkezett Görögországból M. fiatalabbik fiától mindhármuk aláírásával. Persze, Yanonak az apukája besegített, de egyszer ő is megtanul majd írni.

Azt is írhatnám, hogy ez nem nagy újság, de úgy gondolom, hogy azért mégis elég figyelemre méltó. Valaki fáradságot vett a  mai üzenetküldős világban hogy vegyen, megírjon, bélyeget ragasszon egy képeslapra és még postát is keressen. Postaláda talán nem is volt már sehol.

A képeslapon bélyeg, azt is régen láttam már és a posta bélyegzője. Ahogy látom, kézzel ütötték a képeslapra.

Szerintem a postás is felfigyelt a lapra a sok számla és egyéb hivatalos levél között.

Végül odakerült a lap a M.-nál az általam használt számítógép monitora mellé.

Saját fotókat is küldtek Kosról, azok WhatsAppon érkeztek.

Szerencsére volt közöttük olyan is, ahol háttal áll az apa és a fia, vagyis a blogomba is feltehető a kép.

Haza

"(Holtág) Akkoriban mindig ősz volt. Tavaszra, nyárra, télre nem emlékszem. Csak egyetlen hosszú, végtelennek tűnő őszre, amelyben nem volt idő, nem kezdődött és nem múlt el semmi. A kertek végében rakott tüzek füstje lebegett a folyó fölött. Ez a hosszan elnyúló, mozdulatlan füstcsík keretez be minden képet abból az időből. Az őszi, fanyar füstök illatára ma is összerándul a gyomrom, és a szívemben valami megremeg, mintha gyenge áramot vezettek volna belé.

A mezőkön rothadó körték illata. Valamivel lejjebb, közelebb a folyóhoz pedig az ártér hűvös iszapszaga. És mintha mindig alkonyodott volna, nem volt reggel és nem volt délután, csak egy folyamatos félhomály."

 Győrffy Ákos: Haza (részlet) 

Mikor a könyvtárban megláttam a polcon Győrffy Ákos: Haza c. könyvét, a borítója tetszett meg. Ez a ködös erdőrészlet a színeivel, a színek összhangjával, melyeknek látványa személyes erdei séták emléke is volt.

Megnéztem, hogyan kezdődik a könyv és tetszett, amit olvastam. 

Valahol kinyitottam a könyvet találomra, és ott is tetszett.

Hazahoztam, és sajnáltam mikor a végére értem, mert nagyon nekem való a könyv. Olyan szomorkásan igaz, érzékeny, leíró, hangulatátadó, de elgondolkodtató is. 

Érzem a könyvet, mert valószínű nem is érteni kell. Az a kis melankólia benne különösen tetszik. Aki már egy kicsit ismer tudja is ezt rólam, hogy én így érzek.

Megvettem saját példányban is, hogy ha bármikor szeretném újra elolvasni- vagy csak úgy beleolvasni-, meglegyen a polcomon.

Nem ott van most, hanem a fotelom mellett...