Két óra a Balatonnál

Két órát töltöttünk Balatonfüreden mindössze, mert mikor jöttünk haza Kapolcsról, megálltunk ott. Mindegy is mennyi időnk volt rá, egyszerűen kellett a tó vize. Láttuk a virágokat, a hajók indulásának vagy érkezésének a látványát, a vitorlások rúdjainak erdejét. 

Mégis leginkább a virágok sokasága tűnt fel legelőször.

A kacsák  a köveken pihentek, csak néhány úszkált, az egyik éppen a fejét  víz alá dugva, és a kis fenekét a közönségének mutatva keresgélt. 

Egy olyan pillanatot is elkaptam, amikor egy hajós éppen a kötelet eldobta, és ez a mozdulat került rá  a képre. Nem akartam, de mégis így sikerült. Jó időben voltam jó helyen, és megörökítettem egy lényeges pillanatot a lényegtelenek közül. Egy valahol történő  lehorgonyozást.

Ami leginkább kellett: a víz színe, ez az otthon érzést jelentő zöldes-kék, de  akkor éppen az a halványzöld.

Az "otthon lenni" érzést nem véletlenül írtam le. Néha átsuhan rajtam egy ilyen  pillanat, amely nemcsak egy pillanat ideje, hanem egy mindig bennem lévő érzés kis töredéke, amely éppen akkor és ott  üzent is nekem. 

Hogy ez az üzenetet eljutott hozzám csak a bőrőmömön látszódott meg, mindössze egy  gyorsan  eltűnő libabőr volt a hőségben.

"Csak" egy udvar Sopronban

      

                       

                   

                                        

                                      

                                                                                                                                                                     

                                            

Sopronban sok belsőudvar és kapualj van, de mindegyikbe nem is néz be az ember, mert akkor csak oldalra nézve tudnánk ebben a városban menni.

Most egyet hozok el közülük egy olyat, ahol vannak ívek,  de lépcsők és korlátok egyenes vonalai is, találhatunk egy kis művészetet, színt is adó virágokat, és a legfontosabbat, egy embert.

Egy olyan embert, aki már nem fiatal, napsütésre vágyik, de az sem zavarja, hogy az újságának a fehér lapjaira vakítóan éppen ráesik  a fény.

Sétáltunk ott, nem foglalkozott velünk, de azért ránk is nézett. Egyre csak fogytak az elolvasatlan sorok, és a kiváncsisága bizonyára nem enyhült a hírek tudomásul vételével sem. 

Annak ellenére sem, hogy ő már nagyon sok oldalt elolvasott az "újságjából".

Vasárnap

                           

Tegnapi történések pár pontban és a szokásos hozzájuk tartozó képekkel.

1. Kellett már egy kis gyümölcs, mert kb. egy hete nem voltam boltban, és nem volt itthon semmi. Ma elmentünk vásárolni, került 3 féle gyümölcs a bevásárlókocsiba. Hazajövetel után megmostam őket, 2 tányérra raktam belőlük, és ez az adagom már nincs meg.

2. Nyári kényeztetés Bailey's fagylaltkehellyel. Jól megpakolták tejszínhabbal, de elfogyott róla.

3. A szomszéd utca, az enyém is ilyen, de csak éppen ott jutott eszembe az autóból kattintani. Azért mutatom meg, mert jó dolog, hogy ilyen fák vannak a lakótelepen, és nem is kevés. Mikor építették a lakótelepet az építkezéssel együtt már ültették is őket. Kicsik voltak a költözésemkor, de nagyok lettek tegnapra (is). 

A platánok és a hársfák a győztesek közülük. Ősszel sok ágat levágtak, a város kertészei rendezgették őket. Ezeknél még dúsabbak voltak, és fent jobban összehajoltak alagutat formálva.

4. Egy kis furcsaság, ami nem is annyira furcsa.Tegnap lemosattuk az autót. A kapolcsi por még rajta volt, és nem kis mennyiségben. Mosás közben a szélvédőn át ezt is láttam. 

5. A nyár és a tél együtt. A redőnyön át besütő napfény mintája a fotelra tett pléden.

6. Végül az utolsó, és nem is kell erről a  képről sokat írnom. A tegnapi hőmérséklet 12:30 körül Sopronban.

Egy újabb "Morzsa"

Morzsák a címkéje a blogombaan azoknak az örömöknek, melyek engem értek, és szeretném, ha ti is tudnátok róluk. Kerül közéjük most egy új:

Kapolcson eljött az ebédidő, és mi legalább egyetlen helyen még meglévő két szabad helyet kerestünk magunknak. Egy padon volt is, de ott egy táskát is láttunk. Gondoltuk, hogy ez annak a jele, hogy valaki lefoglalta magának addig, míg végig állja  a sort, és megveszi az ebédjét. 
A helyzet nehéz volt, mert egyik kézzel a rollátorom irányítgattam a tömegben (nem könnyű), másik kezemben egy papírtálcában a kolbász és a kenyér.
Indultunk volna tovább kutatni, de közben megérkeztek a táska tulajdonosai. Megkérdeztük, hogy tényleg foglalt-e az a hely. 
Rám néztek, majd a rollátoromra, és azt mondták üljünk le, majd ők keresnek máshol helyet. 
Köszönetet mondva, és kicsit szégyellve is magam azért, hogy másnak okozunk kellemetlenséget,  elfogadtuk az ajánlatukat.
Azért néha eszembe jutott, hogy vajon nekik sikerült-e végül helyet szerezniük. 
Pásztáztam a terepet, és megláttam őket. Egy közeli padon ülve ebédeltek.
Mit mondjak? Jót tett a kissé kínlódó lelkiismeretemnek a látvány.

SOS

Balogh Zsuzsanna: Segítséget kér a természet

Mosolyogva is lehet sírni,
Úgy befelé, némán.
Csak a jóról szeretnék írni,
De a téma szemlesütve néz rám!
Szomjas a Föld, porba hullt az imánk,
Közösek a gondok, közös a hibánk.
Minden nap lángol valahol az erdő,
Pusztul az élet, veszélyben a jövő!
Amit kaptunk, nem szabadna elfelejtenünk,
De pénz lett a bálvány, az lett az Istenünk.
Kiszárad a Föld, nem fogja sokáig bírni,
Ideje lenne a baj felett végre kezet fogni.
Lelkiismeret nélkül élni biztosan lehet,
Csak annak az árát nem az issza meg.
Eszembe jut Apám, milyen büszkén nézte a kertet,
Nem vágott ki soha fát, hanem ültetett.
A régi emberek úgy tisztelték a természetet,
A földje végén a parasztember keresztet vetett.
Megemelte a kalapját, ha esett az eső,
Nem is hagyta magára soha a Teremtő.
Most haragszunk egymásra, haragszunk a világra,
Elérkezett az idő az összefogásra!
Mentsük meg a fákat, mert nélkülük nincs élet,
Segítségért könyörög a természet!

Növények

    

Néhány növény, amelyek utamba kerültek mostanában.

Van közöttük szép gaz is, mert a gazok nagyon szépek tudnak lenni, és van egy kis a száradó levelek által mutatott őszsugallat is az utcán. 

Az utolsó képen egy kicsi piros bogaracska is látható. Talán bodobács, vagy ki tudja mi. 

Ez még a nyár, de azon a füredi utcán egyre több már az ősz megérkezése előtt,  korán elbúcsúzott faleveleket is láttam. 

Még ki tudtam kerülni őket, de ha majd avarrá vastagodnak, nem tudom ezt  megtenni.

Azt, hogy rajtuk kell majd járnom, kényszerhelyzetnek fogom hívni, és ez soha nem azonos  egy választási  lehetőséggel, melyben  én dönthetek.

Volt ilyen az életemben, és hogy nagyon nehéz feladatként éltem meg az is mutatja, hogy néha még mindig álmodom róla. 

Megtörtént már, hogy sírva ébredtem...

Égünk

 

Petró Árpád: (V)égünk - részlet

Árnyékban negyven, a hőség rettentő,
felforrt fejeken vizes zsebkendő.
Piheg a város, ragad az aszfalt,
édes tölcsérben olvad a fagylalt.

Megírom ezt a bejegyzést, mert péntekig van aktualitása állítólag.

Az előrejelzés arról szól, hogy akkor jön egy kis lehűlés, és ahogy megfogalmazták: 

"A forróságból kánikula lesz". 

Igazi vígasz, köszönjük, de valami ennél is jobbra vágytam!  

Kiadós eső kellene,  de erre utaló szót nem hallottam és nem is olvastam.

Fagyiban nem volt részem mostanában. Ahhoz, hogy legyen a legközelebbi fagyizóba kellene elmennem ( az utcánk közepén), vagy a boltba jégkrémért. Inkább nem, jól megvagyok nélküle. 

A város tényleg piheg, és ha 40 fok nincs is, de majdnem annyi. Az aszfaltban majd a nehéz járművek gumiabroncsainak mintázatát később láthatom. Lehet, hogy kis víz áll majd bennünk ősszel, vagy a redőkbe télen porhavat fúj a szél. 

Nem is a pénteket várom, hanem inkább az őszt és a telet. Tulajdonképpen egész nyáron ezt a két évszakot várom annak ellenére, hogy a jelen megélésének híve vagyok.

Kibírom, mindent kibírok, és nem is akarok nyöszörögni, de most mégis írtam arról, ami kikívánkozott belőlem. 

Mert nemcsak az izzadtság kivánkozik ki belőlem.

Aszály

 

Horváth Edina Anna: Forró nyár

Kiég minden, nincsen eső,
a nap lángolva nevet,
csak vegetálunk, nincsen erőnk,
mindenki árnyékot keres.

A tavak vize inkább meleg,
tényleg megőrült a világ,
ezen már senki sem nevet,
csak elmondjuk este az imát.

Tervezgetünk, de tervünk bedől,
télen jó volna egy kis meleg,
most elbújunk a meleg elől,
hogy lehet e kor ilyen beteg.

Szeretek földúton járni, mikor a por puha, a léptek hangját tompító és lábfejeket is koszoló.
Aztán szintén egy földúton, ha már egy más kép fogad, akkor nem látom ennyire lírainak a látványt. Olyan, mint amikor a föld arca megráncosodik, megsérül, neki szánt hidratáló krémmel nincs simogatva, és esőt is régen látott.
Még játszani sincs kedvem vele, vagyis találgatni, hogy mit láthatok a fantáziámmal a mintázatokban. Mással és máskor inkább meg szoktam tenni: a felhőkkel, a platánfák lemezes törzsével vagy  éppen a kávézaccal. 
Inkább a sajnálat és a féltés van bennem iránta. 
Megérintem a meleg fejtetőmet, és a már hiányzó árnyékra is gondolok. Az égre most nem azt mondom hogy szép, hanem hogy reménytelenül kék.
Az a  néhány fenti bárányfelhő még reményt sem ad arra, hogy esőfelhővé váljon.

Újra egy "Morzsa"

Folytatom a "Morzsák" címkés bejegyzéseimet, melyek kicsi és kedves velem történt esetek. Valaha szerettem írni, és emlékszem, hogy  ti is szerettétek őket olvasni.
Régen voltak a blogomban ilyenek, de most itt van újra egy:

Az ebédet szinte mindig egy közeli étteremből rendelem meg, és elégedett vagyok velük. Időben meghozzák még melegen, persze utána még bekerül a microba, mert jóval később ebédelek.
Fiatalemberek a futárjaik, akik gyorsak és az egyik különösen. 
A lenti bejárati ajtó mellett lévő csengőn csenget nekem. Ajtót fentről kinyitom neki,  és onnan még két emelet vár rá, hogy feljusson hozzám.  Mire én kinyitom neki az ajtóm, ő már addigra ott áll előttem, és nevetünk. 
Ez egy "játék" közöttünk, én megdicsérem, ő ezt élvezettel és köszönettel elfogadja, és legközelebb még gyorsabban szalad fel a lépcsőkön. 
Persze, újra elmondom neki, hogy " imádom" őt, és folytatódik a nevetésünk.
Még az ajtó becsukása után is mosolygok, talán még ő is.