Hadd csörögjenek!

Nem régen egy általam  szeretett blogban olvastam, hogy írója szépen felöltözött, és karkötőt is tett a csuklójára.

Eszembe jutottak a sajátjaim is, melyek egy virágokkal festett zöld üvegtartóban vannak, és a fedelét már évek óta nem emeltem fel.

Mióta nyugdíjban vagyok nincs is igazán alkalmam, hogy használjam őket. 

A boltba menéshez mégsem teszek fel karkötőt, a csuklóm díszítésének vágya is bizonyára valahol elveszett, ha az órámon kívül nincs más rajta semmi.

Írtam is erről abban a blogban kommentként, hogy legalább a szobámban meg kellene egyszer csörgetnem őket. Hozzátettem azt is, hogy az a rossz, hogy már nem is gondolom komolyan ezt a lehetőséget.

Jött rá a biztatás, és nem is egy, hanem kettő, hogy: 

"Hadd csörögjenek azok a karkötők!" 

Ebben az egy mondatban annyi minden benne van:

Még több örömöt adhatnánk saját magunknak, és még indokok sem kellenének hozzá.

Lehetőségekre sem érdemes várni akkor, ha valamit megtehetünk azonnal is.

Kerestem egy régi képet a csuklómról, mert mostanában készült természetesen nincs  róla.

A vasárnap délelőttünk

Tegnap  újra a Múzeumnegyedben voltunk, és az ottani 10 kiállításból számunkra a negyediket néztünk meg. 

Mielőtt elindultunk, beszéltem még kicsit M.-nak a Szent Koronáról. Bíztam abban, hogy a kiállításon majd látja a korona, a jogar és az országalma másolatát, mert a kiállítás címe "Sopron és a korona" volt. 

Láttuk az eredetieket is egyszer a Parlament épületében, tehát nem voltak számára már ismeretlenek.

Úton a Múzeumnegyed felé még megmutattam neki újra a Hűségkút tetején látható országalmát, ami mellett  már máskor is sokszor elmentünk.

Az első teremben rögtön gregorián énekek szóltak halkan a háttérben, és  ez meg is alapozta a hangulatom a folytatáshoz. Mennyi régi bakelit lemezem van, és milyen sokat hallgattam régen őket! 

Legtöbbet az ott lévő koronázási jelképek előtt álldogáltam, meglepetés ez nem is volt számomra, hiszen tudtam,  hogy így  lesz.

A kiállítás utolsó helyszíne az a rekonstruált vasúti kocsi eredeti használati tárgyakkal, melyben IV. Károly utolsó magyar király és felesége, Zita királyné utazott Sopronból a főváros felé 1921 októberében. Címeres zsebkendő, meisseni porcelán és a falon ünneplőbe öltözött,  a királyi párt fogadó nők képei is.

Tetszett ez a kiállítás is, mint  ahogy az eddig látottak is tetszettek, és jól döntöttem.

Ez utóbbit azért írtam most le, mert nekem kellett eldöntenem, hogy délelőtt sétáljunk-e a belvárosban, vagy inkább erre a  kiállításra menjünk. 

Én a kiállítást választottam, de volt még egy kis sétánk is utána, így mindkettőből jutott végül nekünk.

  

 

Temetőben

M.-nak vannak eltemetve rokonai Sopronban. 

Tegnap elmentünk a Szent Mihály temetőbe egy sírt megkeresni, de végül nem találtuk meg. A temető nagy, és a sír helyét csak nagyjából mondták el egyszer neki.

Én nem leszek lehangolt a temetőben és akkor sem, ha már eljövök onnan. 

Míg ott vagyok egy kicsit művészetnek és egy kicsit történelemnek is tekintem a helyet. Persze, ilyen szándékkal kell odamenni, és úgy is sétálni ott. 

Az enyéimhez nem tudtam most elmenni, mert egy másik temetőben vannak eltemetve.

Sok olyan sír van, melyekben Trianon előtt születettek, sőt még 1920 előtt elhunytak nyugszanak. Ezeket a sírokat nevezem én "történelemnek" is.

Ha lehet azt mondani ( már pedig lehet!), hogy ezek a sírok szépek, akkor bátran kijelenthetem, hogy azok.

Kevés síron ugyan, de még karácsonyra vitt koszorúk vagy kis karácsonyfák is voltak. 

Az egyiken egy kis sárga gömb fénylett, azt vettem észre legelőször, és  közelebb is mentem hozzá, hogy jobban megnézzem. Nem tudom, hogy miért volt annyira feltűnő számomra, pedig tényleg csak egy nagyon kicsi dísz volt.

A galamb megvárta, míg odaérek hozzá, hogy lefényképezzem.  Azt gondoltam, hogy majd közben elszáll, de csak türelmesen nézegett ide-oda, és még azután is ott maradt, hogy én eljöttem onnan.

"Nem, nem tűntem el.

Ne halott emberként gondolj rám!

Csak nézz az égre fel,

Felvettem csillagruhám."

 (Gyenge Ildikó: Nem haltam meg - részlet)

    

Halleluja (Kulka János)

 

Az én fülemben is Leonard Cohentől szól a Halleluja és angolul, de a szívemhez mégis közelebb áll magyarul Kulka János hangjával, mely 2011. november 13-án a Dohány utcai Zsinagógában szólt. A jótékonysági koncertet az Élet Menete Alapítvány javára rendezték.

Kulka János 2016-ban kapott sztrókot, azóta nehezen beszél, ennek ellenére továbbra is rendszeresen szerepel, zenél, írt egy színdarabot, filmekben játszik, valamint egy önéletrajzi kötetet adott ki.

Így emlékszik vissza a sztrókjára:

"Majdnem meghaltam. Az annyira jó volt. Kék ég, csodálatos volt. Minden könnyű volt, lebegtem. Amikor felébredtem, az szörnyű volt. Üvöltöztem, ordítottam."

2025. szeptember 12-én újra elénekelte Falusi Mariannal a dalt a Zsinagóbában 2700 ember jelenlétében.

"És volt idő, hogy elmondtad még,
Hogy ott, belül milyen a helyzet épp,
De ezt már sose hallom tőled újra.
Pedig úgy költöztem én beléd,
Hogy galambot hoztam, hogy: Nézd, de szép.
És együtt lélegeztük: Halleluja.
Halleluja, Halleluja, 

Halleluja, Halleluja."

( Szövegíró: Zöldi Gergely -részlet a dalból)

"There was a time you let me know
What's real and going on below
but now you never show it to me, do you?
And remember when I moved in you
the holy dove was moving too
And every breath we drew was Hallelujah,
Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah"

(Lyrics: Leonard Cohen - excerpt from the song)

Szerdán történt apróságok

Láttam a házunk előtti járdán egy egészen kis fenyőágat és egy ázott falevelet, és együtt is volt kettő azok közül, amit szeretek: valami kis egyszerű és az eső.

Az a kis ág biztosan egy korábban kivitt fenyőfáról tört le, és mikor visszajöttem, még mindig ott volt. Hazafelé tartva arra is gondoltam hogy vajon ott lesz-e még. 

Még az ilyen jelentéktelen dolgok is gyakoriak a gondolataimban, mert számomra a nem jelentős is jelentős. Vagy inkább úgy mondanám, hogy a nem jelentős a jelentős, vagyis a kis dolgok nagy élvezete.

Később jobb híján a múló időt is néztem: a fodrásznőm a pultra tett telefonjának az óráján, mellette egy határidőnaplón és a tükörben látott saját arcomon is. 

Beszélgetések foszlányainak is tanúja voltam:

1. Az egyik hajmosó hölgy: "... Franzi keveset tud magyarul, éppen csak annyit, amennyi az udvarláshoz kell."

A másik válasza: "Ennyi bőven elég, egy férfinak nem is kell ennél több!"

2. Egy hölgy: "...azonnal tudják, hogy magyar vagyok."

Később hallottam, hogy németül beszélt a telefonon, és mivel kíváncsi voltam rá a korábbi mondata miatt, megnéztem magamnak. Semmi látható nem árulta el róla, hogy hol született. Később sem tudtam meg többet annál a fél mondatnál, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy miből is látható a "magyarság".:)

Egy meglévő földrajzi tényről azonban megbizonyosodhattam újra a mondatfoszlányokból is: nagyon közel van Sopronhoz az országhatár.

Soha nem történhetett volna meg

A soproni Múzeumnegyed Helytörténeti kiállításán egy vitrin üvege mögött láttuk......, amiről hoztam ezt  a képet. Kipontoztam egy lehetséges szó helyét, mert nem emlék, nem dokumentum, nem kiállítási tárgy, nem csak egy ruha és más egyéb sem. 

Bármely szó kevés, és nem is lenne megfelelő.

A csillogó üveg sem illik elé, de egy múzeum már csak ilyen.

1944. májusában gettót jelöltek ki Sopronban, júniusban a környékbeli települések zsidóságát is a városba hurcolták, majd július 5-én megkezdték a közel 1600-1800 ember bevagonírozását az Auschwitzba induló vonatokhoz.  

Az elhurcoltaknak csupán 10%-a érte meg a felszabadulást.

A soproni Becht Rezső (1893-1976) magyar-német író, költő, műfordító és helytörténész három évvel később így írt a látottakról:

     "...Ijesztően elváltozott arcú ismerősök imbolyogtak el előttem, aki bénultan, megdermedt vérrel meredtem a menetre és éreztem, hogy most tenni kellene valamit: kiáltani, felordítani vagy odaállni közéjük, segíteni a batyut cipelni annak az anyának, akinek szoknyájába három gyerek kapaszkodik vagy karon fogni a hetvenéves Hernfeld-nénit, ezt a finom kis dámát, aki mérhetetlen csodálkozással tipeg a sorban és nincs más poggyásza, csak az elegáns kis kézitáskája. Nem tettem semmit, csak a ruha alatt elpirultam a talpamig..."

Becht Rezső: Levelek Európából (Soproni Szemle 1995)   

Endre László fajvédő magyar politikus, belügyi államtitkár és a magyarországi deportálások egyik fő felelőse volt.  A Népbíróság  mint egyik háborús főbűnöst kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet 1946. március 19-én végrehajották. 

1944. július 4-én, a deportálás előtti napon a belügyminiszternek írt táviratában azt üzente, hogy:  

"A zsidókkal való bánásmód mindenütt emberséges, sőt udvarias“. 

   

                              

Egy kicsi ebből, egy kicsi abból...

Ha én különböző anyagokból léteznék, akkor a sérülékeny csipkéből és a többet is kibíró farmeranyagból lennék létrehozva.

Az erős farmeranyagot a szüleim tulajdonságaiból örököltem, a finomságra, szépre vágyást és az aprólékosságot is igénylő csipkét már én magam adtam hozzá a meglévőhöz.

Csak a kettő együtt segít élni, a szépet is látni és közben átvészelni a nehezebb időket is.

Valahogy úgy, ahogy egyszer a mama diktálta nekem egy sós kiflije receptjét: 

"Egy kicsit ebből, egy kicsit abból..."

Így soha nem tudhattam meg a receptet, csak azt tudom, hogy a végeredmény jó, és így van ez az én életemben is.

Leonard Cohen: A híres kék esőkabát

 

Egy kolléganőm, akivel sokat dolgoztam együtt ugyanabban a munkaidőben egyszer elmesélte, hogy egy éjjel nem tudott aludni és rádiót hallgatott. Már éjfél után 2 óra volt, mikor megszólalt egy akkor számára ismeretlen dal, és azóta sem megy ki a fejéből és sajnálja, hogy talán soha többé nem hallhatja. 

Alig tudott angolul és csak annyit értett meg belőle, hogy: New York, 4 óra és december.

Ha ő nem is, én elfelejtettem a történetet. 

Évek múlva egyszer egy háromhetes nyelvtanfolyamon voltam, és ott sokat hallgattuk Leonard Cohen: A híres kék esőkabát ( Famous Blue Raincoat) című dalát.

Miután a tanfolyamról hazajöttem elmeséltem neki, hogy van egy dal, amit sokszor  hallgattunk és tetszik nekem.

Mivel megosztottuk egymással a zenei élményeinket is, meghallgattuk közösen a Híres kék esőkabát című dalt, hogy ő is tudja, hogy miről beszéltem.

Az első  dallamoknál a felismerés örömével csak ennyit mondott: 

"Ez az!"

Szavak és tettek

Óra nélkül is mérhetem az időt, és már a születésnapi tulipánok szirmainak fakulása, ráncosodása és szárainak meghajlása is a múló időt mutatja.

Teljesítették a feladatukat, adták a szépségüket és azt üzenték szavak nélkül is, hogy valaki gondolt rám.  Erre születtek és nekem mindig fontos volt, hogy minden és mindenki önmagát adja!

Eddigi életükért nemcsak szavak, hanem tettek is járnak nekik úgy, ahogy az embereknek is.

Megköszönöm a tulipánoknak amit adtak, mert erre valók a szavak.

Majd  frissre cserélem a régi vizet, hogy adjak is valamit nekik, mert erre valók a tettek.

Hogy melyik a fontosabb, abba már nem is megyek bele, pedig lenne aktualitása így a kampányidőszak idején.