Dr. Gáspárdy Tibor akvarelljei

Az ősz számomra akvarell festészet, az összefolyó meleg színek egyvelege. A sárga és a vörös először fent, majd az idő múlásával egyre inkább már lent folyik össze a szemünk láttára.
A fent és a lent közötti kapcsolat pedig az éppen lehulló levelek egyre sűrűsödő jelenléte.
Később barnulnak, száradnak, pöndörödnek, és zörögve nyomot sem hagyva karistolják az aszfaltot, ha a szél ereje megtalálja őket.
Végül kikerülni már nem lehet a leveleket, szőnyegként puhítják a föld keménységét, és féltve őrzik az új immár avarként hangzó nevüket.

A festményeket Sopronban láttam dr. Gáspárdy Tibor festőművész kiállításán, és a képeket is ott készítettem.

Vártunk, és nem hiába

Az állomáson sokszor várunk, indulás  és érkezés helyszíne, a kezdet és a vég is megtalálható benne.

Nem sorolom fel kikre vártam már, vasárnap éppen Masatora vártunk. Először utazott Sopronba vonattal, megírta mikor érkezik, és mi kimentünk elé az állomásra.

Kicsit álltunk a peronon és nyugtázva láttam, hogy még a nyári virágok vannak kint, és nem a télre frissen ültetett árvácskák kókadoznak ott. Bent is körülnéztünk, a kijelző táblát is újra megnéztük. Igen, akkor érkezik a vonat, amit mi is tudunk.

Francia blogos barátnőmnek küldtem a képekből, és az első mondata az volt a válaszában, hogy milyen tiszta és modern állomás, és összehasonlította a sajátjukkal. 

Tényleg sehol egy elejtett zsebkendő, fecni vagy jegy, és fénylik a tisztaságtól. Mindig ilyen, én így szoktam meg, mert sok-sok éve ugyanez  a látványa.

5-10 percet vártunk csak, és be is mondták, hogy érkezik a vonat. Németül is elhangzott, elvégre Ausztriából érkezett. Azonnal észrevettük Masatot és ő is minket.

A képen felfelé néz, bár ott álltunk előtte, ami bizonyíték arra, hogy tényleg Sopronban van, de biztos, ami biztos. 

Egyébként pedig ki tudja, hogy mi volt oda kiírva.

A magyar olvasóimnak üzenem: Vitézy Dávid is nézegetne itt? :)

Fényes este

       

        

       

                                  

      

      

       

                                             

Lux Elvira: Temetőben

Csend és nyugalom

Léptem zaja avaron

Szellő arcomon

Tegnap megvártuk míg besötétedett, de nem kellett sokat várnunk. November elsején már hamar leszáll az est. 

Hárman mentünk, Masato is jött velünk, és közben mesélt. 

Japánban is van a Halottak napjához hasonló megemlékezés, de nyáron és az három napos, majd következett róla néhány részlet is.

Szélcsend volt tegnap este, azonnal meggyulladtak a mécsesek kanócai, és égtek-égtek mindenhol.

A távolba is néztem hogy kis fénypöttyöket lássak, de közelre is, hogy egy-egy mécsest valamiért külön is észrevegyek. Ahol annyi van, egyet meglátni nem kis teljesítmény.  Az első képen lévő mécses fényének sugarait például megláttam.

Az utolsó képen lévő apu mécsese, és mellette egy kis borostyán is látszik abból a sokból, ami most uralja a sírt!

November 1.

Tóth Enikő Enci: Az avar

Vörösbe hajló sárga lét,

avarban élő bűvölet,

nehéz és fáradt már a lég,

suttogó titka lendület,

rozsda levélen lenge fény,

bágyadva gyújt még kis tüzet,

zizegve zengő halk remény,

november léptével fizet!

Avarágy alján csend honol,

újra teremthet majd a Föld,

lábak tapossák valahol,

s magában hordja meggyötört,

enyészet titkos ajtaját,

hol az ezüst dér integet,

s összezavarja ritmusát,

az első fagyos reggeled...

Tegnap elmentünk M. öccsével halat ebédelni az általunk ismert és kedvelt kocsmánkba a közeli Fertőrákosra. 

Október utolsó napja volt, bent égett már a tűz, és gyertyákat is gyújtottak a pincérek. Az őszit, a közelgő télit,  a másnapi november első napjának érkezését jelezték a fények,  és én mindezt érezhettem és láthattam.

Hazafelé az út mentén még a színek elkaptak minket, és a fehér felhők sűrű redőkben fodrozódtak. 

Percekkel később szürkébbek lettek, és én hosszan azt figyeltem, hogy ezüstben fénylik az út előttünk.

Újra a barát verse

 Faller Endi( 1974): Levélhullató

Ősz, szülőföldem,
Te sárguló süvegű nyárfa:
megint itt vagy.

Pasztell színekbe öltözött dombokkal,
füstfátylú felhőkkel jöttél.

A keskeny-nyelvű levélruhát
levedlett füzek
csupasz karjukkal intenek feléd.

A vert csipkéjű lombok közt
remeg a levegő
- elmosódott, halvány-szín
krétarajz a táj.

A föld, s az ég végtelen szögét
bezáró ék-alakja befogad,
hisz'
négerbarna, porhanyós szántók illatával,
kukoricaszárak széltől vert hadával jöttél,

Ősz, születésem ideje,
Te október-sugarú,
napmeleg avarba búvó ösvény:
de jó hogy újra itt vagy!

Már írtam, hogy egy blogos jó baráttól kaptam az őszi és a téli verseiből. Hoztam is már belőlük, fogok is, mert tetszenek. Nagyon szeretem a nem megszokott jelzőket, és ha valaki ilyeneket alkot, nagyon értékelem:  

" sárguló süvegű nyárfa, füstfátylú felhőkkel, vert csipkéjű lombok, keskeny-nyelvű levélruhát,  széltől vert hadával, október-sugarú napmeleg, napmeleg avar."

De sok! Most látom hogy mennyi, miután kigyűjtöttem őket a verséből. Ilyen jelzőkre gondoltam, és aki ilyeneket tud írni, annak költői vénája van.

Újra köszönöm neked E., hogy feltehetem az őszi gondolataidat és érzéseidet a blogomba.

Ahogy szoktam

A Halottak Napjára mindenki előre készül, vagyis a sírokat rendbeteszi.

M. segített, én már vastag borostyánszárakat talán átvágni nem is tudnék. Két sír közé is alig tudok bottal beállni, a gazt kiszedni onnan ráadásul még billegve is, jobb ha el sem kezdem.

M.-nál előbb végeztem a régi mécsesek szemétbe vitelével, és az akkor vett művirágok elhelyezésével. Nem szeretem őket, de nem tudok gyakran friss virágot vinni.

Elindultunk a temetőbe, és míg M. elhordta a levágott, rakoncátlanul egy másik sírra is áttévedt borostyánokat, mad kikapálta a gazt, én  szétnéztem a sírok környékén is, ahogy szoktam. 

Meg is örökítettem néhány dolgot és azokat is úgy, ahogy szoktam.

Szeretem, nem szeretem

"Szeretem a fekete kávét, az irodalmat, a könyveimet, a magyar költőket, a magányt, a hosszú estéket és az őszi színeket. Szeretem, ahogy a kávé illata reggelente megtölti a lakást, és ahogy a lapok susogása visszhangzik a csendben. Kedvelem az esős délutánokat, amikor a világ csak árnyékok és fények játéka, és az érzést, amikor egy vers sorai mintha velem együtt lélegeznének. Szeretem a pillanatot, amikor a nap már alábukik, a levegő érezhetően hűvösebb, és minden megszínesedik a késő őszi fényekben.

Nem szeretem a zajt, a butaságot, az unalmat, a modern világot, a lélektelenséget és a felesleges beszédet. Nem szeretem, amikor a dolgok felszínesek, vagy amikor elvész a jelentés az üres szavak mögött. Idegesít a rohanás, a túlzott technológia, ami elveszi a pillanatokat, és amikor a csend helyett csak véget nem érő zajt kapok. Szívesebben választom az elmélyülést egy jó könyv lapjain vagy egy pohár bor mellett, amikor a világ lelassul, és végre minden lényeges dolog visszatér a maga egyszerűségében." 

(Szerző: Ismeretlen)

             

 

   

    

  

  

 

Kőszegi ősz

Kostyal Kendra Valéria

halkan lép az ősz

rozsdás levelek vállán

megpihen a csend

Az ősz már mindenhol ősz, és sokan keressük a látható jeleit. 

Én is megtaláltam őket főleg  a még fentlévő, de már a sok földön lévő levélben is. A lent és a fent között a levegőben billegtek, vitorláztak majd lehullottak.

Mikor Kőszegen jártunk legutóbb a színes levelek évszakát így is láttam.

Csatangolás

Zsille Gábor: Csatangolás

„a program legkellemesebb része következik: a csatangolás”

(Zbigniew Herbert)

Most pedig következhet a csatangolás,
vagyis
– csatangolás idő és bármiféle cél nélkül, mintha átutazó
idegen lennék, ki először és utoljára sétál most itt;
– az elejtett, reménytelen részletek hosszú megfigyelése;
– kukucskálás egy lépcsőházba, a fal repedéseinek
tanulmányozása a kapu törött tejüvegén át;
– egy eltévedt suszterbogár felemelése a járdáról, majd
kilométernyi szállítása a legközelebbi parkig;
– az esőcsatornákra ragasztott albérleti hirdetések,
elmosódott reklámcetlik, az elveszett kutyákat kereső,
kockás noteszlapokra írt szavak gondos elolvasása;
– a templomi hirdetőtáblára gombostűzött gyászjelentések
böngészése, különös tekintettel az elhunytak életkorára
és arcképére, majd életútjuk és szokásaik találgatása;
– a főtér egyik palotájának homlokzatán, a párkányokon és
a szoborfülkékben gubbasztó galambok megszámolása;
– álldogálás egy trafikban, a szivarok és az újságok és
a csokoládék illatának letüdőzése;
– az üvegajtón át megbámulni egy miniszoknyás lányt,
aki keresztbe tett lábbal várakozik a fodrászüzletben;
– elképzelés nélküli terepszemle a mellékutcák
áttekinthetetlenül zsúfolt antikváriumaiban;
– lődörgés a nyüzsgő piacon, ellenőrizni az aszalt körte és
a naspolya árát, miközben egyetlen fillér sincs nálam;
– a legnagyobb könyvesboltban beleolvasni verseskötetekbe,
melyek teljesen ismeretlen nyelven íródtak.
Valahol megkondul egy harang.
A fények játéka egy kerítésen.