Sopron, augusztus 23. vasárnap

Még ezen a hétvégén is augusztus van, és még mindig nem lépünk át a  szeptemberbe. Akkor lesz majd  vége az igazi forró nyárnak, tompábbak lesznek a fények, de a szép szeptemberi kék ég még megmarad, de majd egyszer az is beszürkül.

Tettünk egy sétát vasárnap a városomban, égtek a színek, sokan voltak az utcákon, és feltűnt, hogy mennyi kisbaba volt kinn a szülők  karján vagy babakocsikban. Pici rózsaszín lábacskák és borsónyi ujjak kandikáltak ki kalimpálva a kocsikból.

A falak Sopronban színesek, a fák megnőttek, és már sok árnyékot is adnak. A régi szobrok talapzatán latin mondatokat lehet betűzni, és az ablakok üvegében tükröződéseket nézni.

Ívek, árkádok, virágok, oszlopok, zászlók, múzeumok, tornyok, fotókkal tűzdelt ősi várfal és a leanderek takarásában kávézó emberek. 

Hozzájuk jönnek még a  magukat egyre gyakrabban megmutató, de még  mindig inkább elbújó barna levelek is.

Újra Kőszegen

Szombathelyről Kőszegre mentünk, és talán úgy tűnik hogy aznap délután csak utaztunk és utaztunk, de mivel nagyon közel vannak ezek a helyek egymáshoz, egyáltalán nem volt probléma. Szombathelyről Kőszegre például csak 18 perc az út, és közben lehet fákat és felhőket nézni, a  tájat is, és hogy mi zárt be, és mi nyított ki a falvakban mióta legutóbb átsuhantunk rajtuk.

Nagyon sokszor voltunk már Kőszegen.

Nem jártunk volna annyit ott, ha M. szülőfaluja az osztrák oldalon nemcsak 10 percnyire lenne innen. Leírtam többször, hogy a kőszegi magyar-osztrák határátkelőn megyünk át mindig Ausztriába. Erre mondják, hogy összekötjük a kellemeset a hasznossal.

Megállhatunk mindig még a magyar oldalon ebben a városkában sétálni. Sétáltunk is itt  szombaton, ittunk kávét is egy boltíves étteremben, és ezek a boltívek nem újonnan építettek, hanem valóban régiek voltak egy régi házban.

Én fényképeztem is az ottlétünk alatt, mert nem lehetett nem megtenni. Közben találkoztam barátságos és segítőkész emberekkel, akik 1-2 percre még ismeretlen beszélgetőpartnerekké is váltak.

Sétálás közben M. azt mondta, hogy: "Kőszeg egyre szebb". 

Nádas Péter (Budapest, 1942. október 14. – Gombosszeg, 2026. augusztus 26.)

"Saját magamat, mint tünetet tárgyalom. Nem mulatságosan, ez kétségtelen, mert akkor az megint csak hazug, cinikus és olcsó lenne. Ilyesmit nem csinálok. Nem azért, mert jól nevelt vagyok, hanem mert rendelkezem az empátia képességével, bizonyos történelmi tapasztalattal, és úgy vélem, mindennek megvan a maga helye. A saját életemet például már csak szakmai okokból is képtelen vagyok tragikusként felfogni. Ez nem is lenne arányos, miután annyi tragédiát végignéztem. Sok minden történt velem, ez kétségtelen, de mindezt alapanyagként használom. Példatárként. Jellemzem a század, a családom, egy társadalmi osztály, vagy egy társadalmi utópia történetét. Én magam vagyok az egyetlen és legkézenfekvőbb anyag, amit fel tudok használni a munkámhoz." 

Nádas Péter: Világló részletek

"A Természetes ellenfény kétrészes portré-dokumentumfilm Nádas Péterről.

Az első rész belép Nádas Péter szerzetesi elvonultságába: megmutatja szent-profán hétköznapjait kerti tevékenység, kapálás, babfejtés, vagy éppen főzés közben, mialatt meséivel végigkalauzol írói pályájának alakulástörténetén; mesél a nehézségekről, a szükséges elvonulásról és a szereplés gyötrelmeiről.

A második rész reflexiós keretet hoz létre az író körül, a klasszikus, beszélő fejes dokumentumfilm zsánerének segítségével. Szakmabeliek és ismerősök beszélnek, vitáznak Nádas Péter egykori barátságairól, pályájának négy fő állomásáról, publicisztikai és közéleti szerepvállalásáról, esszéisztikájának problematikusságáról.

A portré így, a kétféle fókusz együttes érvényesülésével válik teljessé."

( Forrás: Port.hu)

Végül egy saját vélemény a filmről: 

Nekem nagyon tetszik. Ha csak az elejébe belenéztek, úgysem hagyjátok abba. Egyébként pedig angol feliratos is.

A csárda

 

Ahogy írtam, Szombathelyen megérkeztünk a Pásztor Csárdába, és eddig ahány csárdában jártunk, mind olyan igazi csárda kinézetű volt. Nem mintha tudnám milyennek kell lenniük, mert ez inkább egyfajta megérzés. 

Nem régies volt, hanem valóban régi, voltak fehér oszlopok és muskátlik is. A készülődő kovászos uborkák csak ráadások voltak, és ahogy beléptem az udvarra a legelső látványok a fénylő üvegek voltak, melyeken azonnal megakadt szemem. Nagyon szeretem a kovászos uborkát.

Sok-sok fa is volt rozsdásodó levélszélekkel, és néha felnéztem rájuk, miközben vártunk. 

A limonádé kellett, mert bár már egészen elviselhető volt a meleg, de az ajánlatuk között volt bodzás is, és nem hagytam ki. Egyébként is mindig szomjas vagyok.

M. krumplistésztája valóban le volt pirítva, és mikor kihozták nagy adagnak tűnt, de mind elfogyott.

Mikor végeztünk a csárda fehér fala mellett az ott parkoló autóhoz mentünk, és a kivágott ablakszerűségeken kikandikáló növényeket is néztem.

Kicsit még utánunk intettek búcsúzóul...

Oberloisdorf és Szombathely között

 

Szombaton M. szülőfaluja után (szőlő+körte lelőhely) átjöttünk újra Magyarországra, és Szombathelyre mentünk. 

A cél egy ottani csárda volt.  M. nagyon szereti az ottani krumplistésztát, mert jól lepirítják, és már máskor is kipróbálta a tojásos nokedlijükön kívül ezt is. 

Az odavezető félórás útról hoztam képeket, mindet az autóból készítettem.

Az elsőn egy valaha szép májusfa látható még az osztrák faluban. Tavasszal palackok és szalagok voltak rajta, most csak a csupasz ágak, de nekem így is tetszett.

A másodikon M. öccsének a cseresznyefái láthatók az útról, a harmadikat pedig azért tettem fel, mert a jobb oldalán ott  van a fű jelenlegi állapota. 

Ezek a facsemeték nem bírták ki az idei nyarat, a motoros kép bal oldalán már némi  őszi szín is látható, de egy kicsit elkeserednék, ha ez is csak a szárazság barnája lenne. A motoros kép már Magyarországon készült, és utána az összes többi is. 

A napraforgók lehajtott fejjel álltak hosszan az út mellett, és a kukoricák színe sem éppen zöld volt. Zörögtek volna, ha bementem volna közéjük, és talán a levelek szélei vágtak is volna.

A felhők viszont egyre szebbek lettek és fodrózódtak.

Az utolsó előtti képen egy nyírfa van, mert szeretem őket. Németül: "Birke" a neve, és erről eszünkbe jutott Birkenau, és addig beszélgettünk az autóban, de mikor kimondtuk ezt a szót, elhallgattunk.

Az utolsó képen a célállomásunk Szombathelyen, és mindössze egy percnyire voltunk akkor már csak tőle. 

Meg is éheztünk addigra.