Régi képek

     

      

       

   

       

       

            

     

      

Pár nappal ezelőtt kerestem egy bizonyos képet, és megtaláltam egy mappát, ahova M. sok régi képem gyűjtötte össze. Nézegettem, emlékeztem, mert  a képek mindig segítenek emlékezni. 

Szinte minden képet M. készítette. Volt ahol észrevettem a kattintását, volt  ahol nem, de van olyan is, ahol még pózolok is neki. 

Hoztam belőlük. Időrendi sorrend nincs, témák vagy helyek szerint csoportosítva sincsenek a képek. Ahogy éppen jöttek, úgy kerültek a bejegyzésembe. 

Jöjjön hát, aminek jönnie kell:

1. Ha víz közelében vagyok, és megtehetem, belegázolok. De bele ám! Itt Salzkammergut egyik tava ( összesen 76!), Ausztriában. A víz hideg volt, de nem számított. A szandálom és a biciklim valahol a parton.

2. Mert közel kell menni a témához, még egy tavaszi rügyhöz is.

3. A Schönbrunni kastélyban koncertre készültek. Csak egy kis része látható  a képen a kirakott székeknek. Gyönyörű volt a napfényben az a sok fém szék csillogása. Hadseregnyi  szék sorakozott!

4. Éva elfáradt, elnyúlt egy szalmakazal tövében. :) M. már mászik fel a szalmára, és közben engem is kattint. M. szeret felfelé mászni, én alföldi lány vagyok.

5. Ajjaj, mögöttem besorakozott egy kis csapat, és nem túl gyorsan én vezetem az ismeretleneket. Jó magasan vagyunk az Alpokban, és  június van. A fejemen M. piros Ferrari sapkája, nem tudom miért. Két variáció van: Nap ellen vagy hideg ellen kaptam kölcsön.

6. Nemcsak mindig csoporttal a hátam mögött, hanem egyedül is bandukolok a nyári hóban. Integetni is volt kedvem, tehát volt remény, hogy még kilométereket ki fogok bírni.

7. Thomasnak, M. fiatalabbik fiának a katonai eskütételén voltunk. Emlékszem, hogy február volt, és nagyon-nagyon hideg. Akkor ismertem meg, és tudom a német szót: "Ich gelobe..." vagyis: "Fogadom (Esküszöm)...".

8. Itt már nincs hideg, bizonyári jó nyári hőség van. Belegázoltam egy búzatáblába, lehajoltam a témához és mi máshoz, mint a sok közül egy szál kalászhoz. 

Újra az IKEA-ban

M-tól 7 percnyire van a Shopping City Süd és abban az IKEA. Régi érzések kötődnek hozzá, és azóta természetes már, hogy el tudok oda menni, és mondok egy üdvözlő "Hej"-t is neki csakis svédül.

Így változik az élet, és néha tényleg nem várt módon rendezi a főrendező.

M.-nak minössze három villanyégőre volt szüksége, és ott vettük meg. A fő ok inkább az volt, hogy ott is ebédeljünk, és főleg miattam egy kicsit kóboroljunk  még az áruházban. 

A svéd húsgolyókat (Kötbullar) szeretjük, mentünk már oda máskor is miattuk.

Mikor beléptünk az éttermükbe, rögtön velem szemben egy karácsonyfa állt, alatta becsomagolt dobozok dekorációként. Néhány gyerek odament, és bontogatni kezdték volna őket, ha a szülők másfelé nem irányítják a kicsinyeiket.

Korai még a karácsony várása jól tudom, és azt is tudom, hogy az üzlet az üzlet. Persze, mindent megnézegettem, mert a karácsonyi látványokat soha nem hagyom ki. Hozok ide néhány képet a látottakból, hátha valaki nem kezd el azonnal tiltakozni, hogy októberben ez még nem kell.:)

Mikor hazaértünk émelyegtem, káprázott a szemem, és folyt rólam a víz még egy nyári blúzban is. 

A következtetésem: Nem való már nekem az ilyen nagy tömeg és a labirintusok sem.

     

  

 

   

Vasárnap délután

 

A vasárnap folytatódott, ebéd után sor került a kávéra és a délelőtt sütött almás süteményre, a Tarte Tatin-re.
Csend volt továbbra is, csak néha hangzott el a desszertünk dicsérete. 
A fém és a porcelán koccanásának hangja is hallható volt a szavak mellett, de ez csak jót tett a korábban elveszített békénk megtalálásának érzéséhez.
Októberi nap sütötte meg közben az asztalunkat, és még a megbékélésnek is sütemény illata volt.

Tegnap

A képeken egy októberi vasárnap délelőtt csendéletei. 

Az almás süti elkészült, éppen hűl és illatozik. A nyitott ablakon át már látni, hogy az erkélyen barnulnak a szőlő levelei.

Mellettem gyümölcsök, a szilvából már csak egy maradt, de pótolható a hiány.

Egyébként pedig teljes a csend, és én a vasárnappal együtt járó "elhalkulós" csendnek hívom ezt.

A folyamat péntek délután indul egy megkönnyebbült sóhajjal. 

Szombaton éjjel fejeződik be, hogy a vasárnap reggel már ezzel a csenddel kezdődhessen.

Együtt

Ezeket a fákat sokszor lefényképezem a hátterükben egy soproni parkolóházzal. Rendszerint itt parkolunk, ha a belvárosba akarunk menni, mert nagyon közel van hozzá. 

Múltkor is itt hagytuk az autót, és kiérve onnan láttuk, hogy egyre szebbek már az előtte lévő fák.

Együtt van az építészet a természettel, és hogyan másképp, mint az ellentétek harmóniájában.

Bizony van olyan is, amikor a kettő nem üti egymást...

Akkor most nehéz vagy könnyű?

Ez a kép Masato WhatsAppos profilképe. Mi ketten ott tartjuk a kapcsolatot.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hol készült a kép, és ő el is mondta a hely japán nevét. Miért is emlékeznék még rá? :) 

Osakában lakik, ott van ez a szikla is, lent pedig  a város. 

Azt  mondtam neki, hogy nem lehetett könnyű a szikla tetejére felmászni. A válasza erre az volt, hogy nem volt nehéz. A fantáziátokra bízom, hogy én erre milyen képet vágtam, mikor meghallottam.

Azért bizonygattam neki, hogy mégsem lehetett az olyan egyszerű, mert sima a kő, és így  nincs mibe kapaszkodni. A kezét így hogyan használta?

Válasz: "Nem is a kéz kell, hanem a láb"!

Hát, ezt én nem tudtaaaam, így már egészen mááás!:)))

Egy balatonfüredi naplemente

Asbóth Anna

Tejutat vázol
alvadó alkonyarany
pasztelles pora.

Hány naplementét láttunk már, és hány róluk készült képet? 
Van rikító és képeslapokra is tehető balatoni vöröses-narancssárga vagy a szürkületbe simuló halvány őszi és téli. Az első engem vakít, és gyakran rácsukom a szemem, a másodikat viszont az emlékezetembe vésve megőrzöm.
Van néha a kettő közötti átmenet is, mely szintén a megőrzésére vár.
A fenti képek is alkonyatkor készültek, és olyan finomak, mintha vízzel jól felhígított festéket használt volna az éppen eltűnő Nap. 
Talán akvarellt szeretett volna készíteni, és meg is volt hozzá az igyekezete. Én szeretem a lágy átmeneteket, de vannak éles kontúrú akvarellek is.
Nem használt sok színt az égi piktor, de ha mégis használt volna, talán ezek a képek sem lennének most itt.

Jó a csend

 

"...jó a csend most

s gondolataimban járok

s illanok éveket-évtizedeket

bejárom a messze végtelent..."

( Jószay Magdolna)

Van amikor az ember néhány emléke és ajándéka halkan megzörren a csuklóján, majd egy újabb mozdulattal a kávéskanál és a porcelán koccanásával vegyül el. 

A kinti forgatag, a dobok ütemes hangja után a kávéház egy hátsó, még  üres termében  ez a halk zajkeltés az összes történés.

Még beszélni sincs kedvünk akkor, mert így jó! 

Így volt jó!

U.i.: Ezt régebben írtam, de most aktuálisnak érzem újra.

Lehuppan a fűbe...

 

Zsille Gábor: Újra

Szilva sötétlik az esti homályban,
az ízek, a régiek, újra megérnek
e kései nyárban, e tétova, hallgatag
alkonyatokban, a bokrok alól mikor
eltünedeznek az árnyak, a mély-lila
csokrok, a lóhere méhei, s már csak
a szilva sötétlik a hirtelen estben,
az illatok úsznak, a fák sutyorognak,
a tört cserepekre telepszik a gerle,
a pára a könyvlapot ívbe csavarja vagy
átvonalazza, az ízek, a régiek,
újra megérnek e lusta melegben,
a szilva, az alma lehuppan a fűbe,
a csöndbe, az őszbe – e tétova, hallgatag
alkonyatokban a szilva sötétlik,
a zsarnoki ujjak a még-üde lombokon
átfurakodnak. 

Zsille Gábor továbbra is az egyik kedvenc költőm marad, és a verséből a "a pára a könyvlapot ívbe csavarja" sort el is viszem magammal a gondolataimba csomagolva.