Újra a lakótelepi tavaszról

Nagyon úgy néz ki, hogy csak akkor nézem a lakótelepi tavaszt, amikor gyalog a postára megyek. Hétfőn még egy bankba is el kellett mennem, és vittem az útra a fényképezőgépem, ahogy már máskor is tettem.

A tavasz idősebb lett a múltkori híradásom óta. Az orgonák rügyeiből virágok lettek, sokkal több a levél is a fákon, és a földön lévő virágszirmokon már járni lehet. Rájuk kellett lépni,  mert annyit nem lehet kikerülni. 

Még mindig nem sötétült be a levelek zöld színe, majd csak nyárra teszik meg, még egyelőre a fiatalságukat élik sok világos árnyalattal.

Mindenhol pipitérmezők, az öreg fák megviselt törzséból gyenge hajtások igyekeznek nőni, és a fű is szebb színű még most, mint máskor.

Egy elárvult tollat is találtam, amely nem kereshette már az egykor ott elrepült szárnyas gazdáját, csak emlékeket őriz.

A platánfák még egyhelyben toporognak, nehezen adják meg magukat a tavasznak. Az ágaikon és a leveleiken át még mindig látni lehet az eget, míg a többi fa már tetőként zárja el a szemem elől a kék látványt, amikor felfelé tekintek.

Úgy gondoltam induláskor, hogy a természet nézegetésével kárpótolom majd magam a postán és a bankban elvesztegetett időmért, de a postán 2 perc, a bankban pedig 4 perc kellett mindössze, hogy elintézzem az ügyeim. 

Tehát örömökből állt az a nap, és  ezt még ez a néhány képem is bizonyítja.

 

Virágszirmokon lépkedve

 

 

Az Ausztriában lévő Mattersurgban, ahol M. nyolc évig járt gimnáziumba, elmentünk a temetőbe, hogy megkeressük egy volt tanárja sírját.

A parkolóból egy út vezetett a vaskapuig, és figyeltem, hogy mit látok az életből, ráadásul  a tavaszi életből, a végső nyughelyek helyszínéig. 

Azt már tudtam, hogy minden zöld lesz, és áprilisi zöld, hiszen még nagyon friss volt minden. 

Felettünk fehér és rózsaszínű virágos fák ágai találkoztak, az egyik szín átnyúlt a másikba, és alig kibogozhatóan keveredtek össze. Hogy minden ideális legyen, nem volt felettünk felhő sem a kék égen.

Így már tökéletes volt amit láttam, de nem hiszek a tökéletességben.

Voltak a járda és a fű találkozásánál egy hosszú csíkban összeálló, lehullott virágszirmok is, és ez már szerencsére egy kicsit rombolta az ál-illúziót. 

Fennakadtak, és éppen ott, mert  korábban a szél tette a dolgát.

Majd megláttam egy hölgyet, aki lehullott virágszirmokon tolta egy  kerekesszékben a már nagyon idős anyukáját, akit gondos kezek egy pléddel takartak be. 

Ha csak ennyit láttam volna egész nap, akkor is azt mondanám arról a napról, hogy érdemes volt elkezdenem, és nem is felejtem majd el.

Volt ebben az anya-lánya párosban egy megjegyzendő, és később emlékként előhívható történés az egyébként mozdulatlan látványban. 

Nem volt már ál-tökéletesnek látszó minden már körülöttem, és éppen emiatt volt szép az a rövid út számomra. Az igazi életet mutatta a hulló szirmokkal és öregkorral.

Végül feltűnt a temető kápolnájának fehér tornya, és ez azt jelezte, hogy megérkeztünk oda, ahol végül megtaláltuk a keresett  sírt is. 

Tanulás

 

Múlt szombaton falujáráson voltunk Ausztriában. Én így hívom, mert négy faluban voltunk. 

Egy lakótelepinek ez egy jó program. A nap sütött, az ég kék volt, és a virágok csak annyira voltak rózsaszínűek, mint ami még számomra elviselhető.

A virágok elfogadják azt, ha a másiknak másmilyen színű szirmuk vagy formájuk van. Ha tudnának viselkedni, azt mondanám kultúráltan, méltósággal és elfogadással teszik mindezt, mert a közös céljuk az, hogy a tavasz szebb legyen velük.

M-nak intéznivalója volt, hagytam, hogy tegye a dolgát, és én addig egy fa virágjait nézegettem és fényképeztem.

Aznap eléggé összejöttek a gondolkodni valóim, de még egy plusz feladatot adtam  magamnak a már meglévőkhöz. 

Azon is gondolkoztam (egy kicsit), hogy vajon a virágoknak jobb-e, vagy nekem.

Végül nem döntöttem ott el, hogy melyik lenne nekem a kedvezőbb élet.

Pár nappal később már mégis azt mondom, hogy inkább továbbra is ember szeretnék maradni. 

Természetesen nem nagybetűvel írva, csak egy kisbetűs ember a maga bonyolultságával együtt, és nagyon sokat tanulnék a virágoktól.

Szeretni és szeretve lenni

Míg vártunk az ebédünkre, egy családot figyeltem a mellettünk lévő asztalnál. Hogy pontosabb legyek, ezt a lánykát. 

Körülbelül 10-en ülték körül az asztalt, és ők is a közös ebédjükre vártak. Beszélgettek közben, de a lány soha nem ült egyhelyben. 

Járkált az asztal körül, ölelgetett mindenkit, és akiket megölelt, rögtön vissza is ölelték őt.

Végül lehorgonyzott a nagypapájánál. 

Elkaptam egy pillanatot róluk, mert egyszerűen kihagyhatatlan volt. Sikerült a kép, mert sokáig álldogállt ott, és ha néha meg is mozdult, a karja mindig így maradt.

Láthatóan  szeretik őt, és ő is tud már szeretni.

Séta az erdőben

Vasárnap délután volt magunkra szánt szabadidőnk, és sütött a Nap is. 

Erdőben is régen sétáltunk, tehát elindultunk, mert látni akartuk, hogy mennyire lett zöld a zöld. Jelentem, éppen eléggé, vagyis már minden ebbe a színbe borult, és még friss is a napfénytől fényes levelekkel.

Más is látni akarta az erdő fáit és virágait, így nem voltunk egyedül sem a sétánk közben. A virágok szerényen húzódtak meg, de mégis észrevehetően, és éppen ebben van a titkuk: Alig láthatóan is jól látszani.

Megálltam több tábla előtt is, melyeken gyerekek által krétával rajzolt szívek és évszakokról szóló sorok voltak.

Az egyik még az októberről szólt, a másik már a tavaszról. Az időjárás megkegyelmezett a rajzoknak és írásoknak annak ellenére, hogy a krétával való írás nem éppen arról híres, hogy hosszú ideig megmarad.

A tavaszról szóló sorok még mindig olvashatók, de az írója neve nélkül. 

Beírtam őket a Google-ba, és kiderült, hogy ezek Lackfi János szavai:

"Szívkamrám megtelt

friss sziromsziruppal és

kék-ég-befőttel."

Ha én...

Másról akartam írni eredetileg, és el is készültem vele, de mégsem az a bejegyzésem van most itt, majd máskor lesz. 
A "Ha én rózsa volnék"-ban azt is szeretem, hogy várhatom az utolsó két versszakát is. Tudom, hogy mikor és miért lesz hangosabb a közönség éneke, ami egyébként végig hallható Bródy János hangja mellett is. 
Aztán jöhet a taps, ami mindig több, mint csak egy tetszésnyilvánító és megköszönő taps... 
Az egészhez pedig kell egy gitár, a szöveg, sok-sok érzés, megértés és persze Bródy hitelessége. 
Nincs csillogás sem, vakító fények, táncos lányok, playback..., és így is hatni tud. Csak így!
Meg kell jegyeznem egy tényként, hogy ő nem kapott  Kossuth-díjat.
Annyi év után is, még mindig úgyanúgy szól a dal, és ugyanolyan vevő rá a közönség a választás napja előtti napon lévő koncertjén is, és persze máskor is.
Biztosan véletlen egybeesés, de a 80. születésnapi koncertje a Budapest Sportrarénában április 11-én volt. A születésnapi koncert elnevezés mellett a hirdetésekor még ott volt, hogy "korszakzáró koncert". Ezt lehet így is, és úgy is érteni.  Még meg kell említenem, hogy ez a dátum a Magyar költészet napja is. 
Ezeket is csak tényként írom le, mert azok, de elgondolkoztató tények.
Múlik az idő, és ezért a gyertyák helyett már a telefonok fényei világítanak, de még most is világítanak.
A Facebookról nem tudok másképp feltenni csak úgy, ahogy egy mondattal lejjebb látható. 
Tehát, ha valaki ezt (a Budapest Sportarénából) is akarja még hallgatni, akkor katt! :)

Ha én rózsa volnék

Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék

Minden évben négyszer virágba borulnék

Nyílnék a gyereknek, nyílnék én a lánynak

Az igaz szerelemnek és az elmúlásnak

Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék

Akárhonnan jönne, bárkit beengednék

Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött

Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött

Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék

Hogy az egész világ láthatóvá váljék

Megértő szemekkel átnéznének rajtam

Akkor lennék boldog, ha mindent megmutattam

Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék

Minden áldott este fényben megfürödnék

És ha egyszer rajtam lánckerék taposna

Alattam a föld is sírva beomolna

Ha én zászló volnék, soha sem lobognék

Mindenféle szélnek haragosa volnék

Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének

S nem lennék játéka mindenféle szélnek

( Zeneszerző, szövegíró, előadó: Bródy János)

Egy ellentmondás feloldása

Az állampolgár első kötelessége a nyugalom. Az elgondolkodás lenne a második, de akkor nem tudna eleget tenni az elsőnek.

Harald R. Sattler

Nyugodt vagyok, tehát az első állampolgári kötelességem teljesítettem. 

El is szoktam gondolkodni,  de már azt is nyugodtan teszem, így a fenti mondatok rám nézve csak félig érvényesek. Mégis teljes állampolgának érzem magam, mert ez az ellentmondás bennem kiegyenlítődik, és ráadásul sikeresen, ha az elgondolkodás utáni eredmény is már a  nyugalom számomra.

Van mindig miről gondolkodnom, különösen mostanában, de önvédelemből megtanultam már, hogyan kell ezt jól csinálni.

Tudni kell az országunkról és a világról is, a szűkebb környezetünkről, az emberekről, de nem kell "belebetegedni", csak szelektálni. Korábban belebetegedtem, és jött is három hónap kórház, és nem is egyszer, de  helyrehoztak, és velük együtt helyrehoztam én is magam. 

A tanulság pedig azóta leszűrve!

Fentről is lehet nézni dolgokat, és kell is. Tanulom mindig, próbálok felfelé mászni a  jobb rálátásért, és nem mondom, hogy nagyon egyszerű, de egyre feljebb vagyok.

Persze, hogy van, ami zavar, és már azt is annyiszor leírtam, hogy nem vagyok érzelem nélküli gép, és ahogy látom, nagyon sokan nem azok. Nagyon sok érzelmem van nekem is.

Lehet fejlődni a belső béke irányába. Az útja a kezdetektől a jelenig nem rövid, nem is sima, és soha nem is lesz tökéletes, de én sem vagyok, és nem is leszek az.

Ezeket mind bele kell kalkulálni, betenni a hátizsákunkba, és időnként harapni belőlük az úton úgy, mintha szendvicsek lennének, mert  erőt adnak. 

Lehetőleg egyet mindig előre lépni, és nem kettőt hátra, hátha egyszer látható lesz így  a cél is.

Közben a kikapcsolódás magamra szabott lehetőségeivel is élek, és ha nem is ennyire tudatosan, de ezek is már ösztönös segítőszándékkal működnek.

Itt tartok most...

Utóirat: Tegnap késő éjjel a "Kontroll" interjú után a felháborodás érzése volt bennem. A nagyon lassan érkező nyugalmam viszont mégis az adta, hogy a bűnösök megbűnhődnek, és most tudatosan azt sem írtam le itt, hogy: talán és remélem. 

Így "kell" történnie! Már nincs többé, ami eddig védte őket. 

Az ablakkeretben látható világom

 

Van egy keretben lévő világom is, amit akkor látok, ha az ablakomból kinézek.
Néztem  már onnan esőt, ködöt, lehullott levelekkel borított járdát, havat és most a kizöldülést a virágzó fákkal és a lehullott szirmokkal együtt. 
Emberek állnak a buszmegállóban, ahol valaha én is sokat álltam, de akkor még nem voltam nyugdíjas, és a munkahelyemre busszal jártam.
Hamarosan még kevésbé láthatom azt a megállót, mert a falevelek egyre sűrűsödnek és tovább nőnek. Eltakarják majd a látványt, de a "képernyőm" majd újra többet mutat  akkor, ha eljön az ősz és a tél.
Az utolsó képeken látható a  legújabb műsor a házi ablak-csatornámon.
Az a nagy rózsaszínű folt sok-sok virágsziromból áll, melyek szőnyegként borítják be a füvet, és mindössze három fáról hullottak le.

A szépség

     

        

        

 

Ez a tulipánom már nem úgy tündökölt, mint amikor megkaptam, de egyre szebbé vált még így is. 

Olyan, mint amikor az idősödő hölgyek felett úgy telnek az évek, hogy csak használ nekik az idő múlása. 

Soha nem veszítik el a szépségüket, hanem csak érnek és érnek, majd végül megérnek.

"Megesik velem, hogy úgy látom: a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban. Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál, szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít, és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. (...) Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá."

Hermann Hesse