Régi képek

 

1. Ma ezzel a képpen indítok és nem véletlenül.

2. Mit csinálhatok a szalma tövében? A lényeg lemaradt. Talán a hátitáskám?

(Utólag leírom: A napszemüvegem veszem ki vagy teszem vissza a hátitáskámba.)

3. Régi ház, a nagymamámék azóta már eladásra került háza előtt állok Békéscsabán. M-nal mentünk vissza a szülővárosomba, mikor már másé volt az egykori otthonom és emlékekké váltak az ott történtek. Az ajtó kilincsét már nem nyomhattam le. A két ablak mögötti szobában már nem tudtam pihenni, és az akkori akácfák alatt sem játszhattam már gyerekként.

4. Hegyet és sziklát mászom. Az arcomon ott van, hogy: Nem bírom tovább, segítség! Majd folytatnom kellett tovább.

5. Volt idő, hogy még bicikliztünk is, de én soha nem szerettem. Már a biciklim sincs meg, de ha lenne sem ülnék rá. A kép a Wachauban (Ausztria) készült. Nem régen írtam Kremsről es Dürnsteinről. Visszajáró lélek vagyok!

6. A Fertő tó partján egykor üldögélhettem, most már nem lehet. "Köszi" Ráhel és Lölö. :(

7. A Balaton az a Balaton, és ráadásul Györökön. A mólóról  a vulkáni hegyek innen tetszenek a legjobban.

8. Nem volt melegem!:)

9. Nem tudnám már megcsinálni, vagyis campingben és sátorban aludni. 2x volt benne részem, Egerben és Almádiban.  

Almádiban M. két fia  is velünk volt, és még folyik a háttérben a sátrak bütykölése.

Gyász

 Zsille Gábor: Ne sírj

Krakkó, mondja valaki,

és eszembe jut, milyen jó volt sírni

a domonkosok miséjén, az oltár

sarkához közel, a tömegbe veszve,

térdepelve énekelni elcsukló hangon,

crucem tuam adoramus Domine,

ne sírj, érintetted meg a kezem, talán

kimondtad, talán csak jelezted,

át kellett volna ölelni téged

és kicsit sem engedni a szorításból,

ne sírj, súgta az érintésed,

és csupa könny volt az arcod.

A képeket a veszprémi Gizella-kápolna  altemplomában készítettem.

 

A Duna és a parkoló között ( a nap vége)

   

    

      

 

        

                                                                                                                                             

         

         

         

          

         

Elhagytuk a Duna partot, és visszaindultunk a parkoló felé. 

M. szokás szerint megelőzött, de most annyira, hogy el is tűnt. Lassú vagyok, sokszor megállok fényképezni, és közben nő közöttünk a távolság. 

Egy meredek utcán mentünk felfelé, és megláttunk egy sárgán fénylő ablakot. Pince volt vagyis egy borozó, és nem lehetett nem benézni. Hangulatos hely volt régi fabútorokkal, és gyertyák égtek bent a mesterséges fény mellett.

Én egy kicsit elkezdtem aggódni, hogy találunk vissza az autóhoz, mert nem jó a tájékozódó képességem. Masato viszont ezt mondta: "M. nincs itt, de én itt vagyok". Kell mást hallani egy kicsit elbátortalanodott embernek? Majd feltoltam a rollátorom az emelkedőn  a következő utcáig.

Aztán ismerős volt már a sárga fa a sárga falú templommal, és tudtam hol vagyok, hogyan jutnék el egyedül is a célomhoz.  

A szőlősorok mindenhol egyformák, de mikor elindultunk  befelé a városkába, nem láttam azt a szép  szürke gazt, amit akkor már észrevettem. A fiú is megtudhatta tőlem, hogy az ilyen szinte "semmi" növény nekem jobban tetszik, mint egy hosszúszárú eladásra növesztett rózsa.

Ha már rózsáról van szó, akkor végül még leírom, hogy a parkoló mellett rózsák voltak. Október végi megroggyanásukban láttam őket, és végül nem az autónál, hanem a rózsák mellett vártam meg M.-t és Masatot.

Közben ők elintézték a parkolójegyet, és nekem tetszett a rózsa is, mert nem tökéletes állapotában találkoztam vele.

Sötétben értünk végül haza, de mivel korán sötétedik már, nem is volt nagyon  késő. 

Szerintem 6 óra lehetett.

A Duna parton

Dürnstein (Ausztria)  a Duna mellett fekszik, és nem hagyhattuk ki a folyót sem az utcák és a cukrászda után. Az egyik út a Dunához egy fedett lépcsősoron vezet le, amely olyan mint egy barlang, égnek a lámpák is. Mikor a végére érünk pár méterre ott a víz. Aki nem tudja, hogy mi vár rá, meglepődik.

Közel mentünk a partjához, ahol szép felhőket, az ég által szürkére festett, fémre hasonlító vizet, színesedő levelű fákat és egy nagyon lassan haladó, hosszú hajót is láthattunk.

A kék templom annyira hozzátarozik a városhoz, hogy már vártam is a látványát.

Masatoval sokat beszélgettem, és ő néha leegyensúlyozott a billegő köveken egészen a partig és a vízig. Majd kavicsokat dobált a vízbe, és nézte a kis és a nagy fodrokat vagy a hullámokat. Én megvártam fent, majd visszajött hozzám, és folytattuk tovább  a beszélgetésünket.

Beszéltem  neki a nyírfákról, de igazán akkor volt eredményes a "tanításom", mikor meg is mutathattam neki fákat. 

Hogy miért a nyírfákról? Mert mikor legutóbb Dürnsteinben jártunk olyan szépek voltak, hogy ezúttal is kerestem őket a parton.

Sok van belőlük a sétányon, és vöröslő vadszőlő futja be a falakat.

Dürnsteinben

 

       

      

     

     

   

  

  

   

  

  

  

  

  

  

  

   

Krems után elmentünk Dürnsteinbe.

Én kértem, mert az én egyik kedvenc helyem az osztrák Wachauban, amely egy 30-40 km hosszú völgyszoros a Duna mentén. A kb. 15 perces út a két város között a folyó mellett vezetett. Balra a Duna csíkja látszott, jobbra szőlősorok egyenes vonalai, várromok, templomok, apátságok  (Melk, Göttweig, Dürnstein).

Szomorú emlék is kapcsolódik  a városhoz. Apuval itt voltam utoljára egy egynapos kiránduláson. Három hónappal később meghalt.

Mivel Masato szeret hegyet mászni, M. javasolta, hogy menjen fel valahol magasra, mi addig lent sétálunk, és majd valahol újra találkozunk. A fiú nem akarta, majd M. újra ajánlotta  neki a lehetőséget, de Masato újra nemet mondott. Megsúgtam neki, hogy én is jobban örülnék, ha velünk maradna. Plusz tudattam a kis sütirajongóval, hogy az is lesz.:) Meggyőzés nem volt, csak információk, miután Masato M. első mondata után is  döntött már.

A sárga levelek együtt voltak a sokszínű virágokkal, a Mikulások és a karácsonyi ez-meg-azok is már mutatták magukat a kis kirakatokban. Megtaláltuk  a környék híres sárbabarack likőrjét a Bailonit is, de hol nem akadunk rá, ha bárhol járunk Wachauban.

Volt  a  sétánk végén egy cukrászdában sütemény és kávé is nekünk, a legfiatalabbanak pedig forró csoki és szintén édesség még mielőtt lementünk a Duna partra.

Kremsben

 

Múlt héten elmentünk Kremsbe (Ausztria) M. feleségének a sírjához. Nagyon sok éve nyugszik már ott, és mi minden évben meglátogatjuk a temetőben Évát.

Igen, Évának hívták.

A temető után a városban sétáltunk. Hoztam képeket, hogy láthassátok érdemes ott sétálni, mert ilyen szép a hely.

A környék és maga Krems is a sárgabarackjáról híres, sok minden erről  a gyümölcsről szól ott: likőrök (Bailoni), csokik, cukorkák, gombócok, befőttek, lekvárok...

Találkoztunk már néhány karácsonyra készülő kirakattal, és természetesen az ősz is megmutatta magát.

Aztán megebédeltünk, ott meg is melegedtünk, mert forró volt a leves is. Kint 8 fok volt.

A pincér rövid osztrák bőrnadrágban serénykedett, és az utcán is kirakták megvételre a népviseletüket nőknek és férfiaknak is.

Kihagytuk a lehetőséget. :)