Újra Kőszegen

Szombathelyről Kőszegre mentünk, és talán úgy tűnik hogy aznap délután csak utaztunk és utaztunk, de mivel nagyon közel vannak ezek a helyek egymáshoz, egyáltalán nem volt probléma. Szombathelyről Kőszegre például csak 18 perc az út, és közben lehet fákat és felhőket nézni, a  tájat is, és hogy mi zárt be, és mi nyított ki a falvakban mióta legutóbb átsuhantunk rajtuk.

Nagyon sokszor voltunk már Kőszegen.

Nem jártunk volna annyit ott, ha M. szülőfaluja az osztrák oldalon nemcsak 10 percnyire lenne innen. Leírtam többször, hogy a kőszegi magyar-osztrák határátkelőn megyünk át mindig Ausztriába. Erre mondják, hogy összekötjük a kellemeset a hasznossal.

Megállhatunk mindig még a magyar oldalon ebben a városkában sétálni. Sétáltunk is itt  szombaton, ittunk kávét is egy boltíves étteremben, és ezek a boltívek nem újonnan építettek, hanem valóban régiek voltak egy régi házban.

Én fényképeztem is az ottlétünk alatt, mert nem lehetett nem megtenni. Közben találkoztam barátságos és segítőkész emberekkel, akik 1-2 percre még ismeretlen beszélgetőpartnerekké is váltak.

Sétálás közben M. azt mondta, hogy: "Kőszeg egyre szebb". 

Nádas Péter (Budapest, 1942. október 14. – Gombosszeg, 2026. augusztus 26.)

"Saját magamat, mint tünetet tárgyalom. Nem mulatságosan, ez kétségtelen, mert akkor az megint csak hazug, cinikus és olcsó lenne. Ilyesmit nem csinálok. Nem azért, mert jól nevelt vagyok, hanem mert rendelkezem az empátia képességével, bizonyos történelmi tapasztalattal, és úgy vélem, mindennek megvan a maga helye. A saját életemet például már csak szakmai okokból is képtelen vagyok tragikusként felfogni. Ez nem is lenne arányos, miután annyi tragédiát végignéztem. Sok minden történt velem, ez kétségtelen, de mindezt alapanyagként használom. Példatárként. Jellemzem a század, a családom, egy társadalmi osztály, vagy egy társadalmi utópia történetét. Én magam vagyok az egyetlen és legkézenfekvőbb anyag, amit fel tudok használni a munkámhoz." 

Nádas Péter: Világló részletek

"A Természetes ellenfény kétrészes portré-dokumentumfilm Nádas Péterről.

Az első rész belép Nádas Péter szerzetesi elvonultságába: megmutatja szent-profán hétköznapjait kerti tevékenység, kapálás, babfejtés, vagy éppen főzés közben, mialatt meséivel végigkalauzol írói pályájának alakulástörténetén; mesél a nehézségekről, a szükséges elvonulásról és a szereplés gyötrelmeiről.

A második rész reflexiós keretet hoz létre az író körül, a klasszikus, beszélő fejes dokumentumfilm zsánerének segítségével. Szakmabeliek és ismerősök beszélnek, vitáznak Nádas Péter egykori barátságairól, pályájának négy fő állomásáról, publicisztikai és közéleti szerepvállalásáról, esszéisztikájának problematikusságáról.

A portré így, a kétféle fókusz együttes érvényesülésével válik teljessé."

( Forrás: Port.hu)

Végül egy saját vélemény a filmről: 

Nekem nagyon tetszik. Ha csak az elejébe belenéztek, úgysem hagyjátok abba. Egyébként pedig angol feliratos is.

A csárda

 

Ahogy írtam, Szombathelyen megérkeztünk a Pásztor Csárdába, és eddig ahány csárdában jártunk, mind olyan igazi csárda kinézetű volt. Nem mintha tudnám milyennek kell lenniük, mert ez inkább egyfajta megérzés. 

Nem régies volt, hanem valóban régi, voltak fehér oszlopok és muskátlik is. A készülődő kovászos uborkák csak ráadások voltak, és ahogy beléptem az udvarra a legelső látványok a fénylő üvegek voltak, melyeken azonnal megakadt szemem. Nagyon szeretem a kovászos uborkát.

Sok-sok fa is volt rozsdásodó levélszélekkel, és néha felnéztem rájuk, miközben vártunk. 

A limonádé kellett, mert bár már egészen elviselhető volt a meleg, de az ajánlatuk között volt bodzás is, és nem hagytam ki. Egyébként is mindig szomjas vagyok.

M. krumplistésztája valóban le volt pirítva, és mikor kihozták nagy adagnak tűnt, de mind elfogyott.

Mikor végeztünk a csárda fehér fala mellett az ott parkoló autóhoz mentünk, és a kivágott ablakszerűségeken kikandikáló növényeket is néztem.

Kicsit még utánunk intettek búcsúzóul...

Oberloisdorf és Szombathely között

 

Szombaton M. szülőfaluja után (szőlő+körte lelőhely) átjöttünk újra Magyarországra, és Szombathelyre mentünk. 

A cél egy ottani csárda volt.  M. nagyon szereti az ottani krumplistésztát, mert jól lepirítják, és már máskor is kipróbálta a tojásos nokedlijükön kívül ezt is. 

Az odavezető félórás útról hoztam képeket, mindet az autóból készítettem.

Az elsőn egy valaha szép májusfa látható még az osztrák faluban. Tavasszal palackok és szalagok voltak rajta, most csak a csupasz ágak, de nekem így is tetszett.

A másodikon M. öccsének a cseresznyefái láthatók az útról, a harmadikat pedig azért tettem fel, mert a jobb oldalán ott  van a fű jelenlegi állapota. 

Ezek a facsemeték nem bírták ki az idei nyarat, a motoros kép bal oldalán már némi  őszi szín is látható, de egy kicsit elkeserednék, ha ez is csak a szárazság barnája lenne. A motoros kép már Magyarországon készült, és utána az összes többi is. 

A napraforgók lehajtott fejjel álltak hosszan az út mellett, és a kukoricák színe sem éppen zöld volt. Zörögtek volna, ha bementem volna közéjük, és talán a levelek szélei vágtak is volna.

A felhők viszont egyre szebbek lettek és fodrózódtak.

Az utolsó előtti képen egy nyírfa van, mert szeretem őket. Németül: "Birke" a neve, és erről eszünkbe jutott Birkenau, és addig beszélgettünk az autóban, de mikor kimondtuk ezt a szót, elhallgattunk.

Az utolsó képen a célállomásunk Szombathelyen, és mindössze egy percnyire voltunk akkor már csak tőle. 

Meg is éheztünk addigra.

Az ajándékom

"Szerdára virradóra már-már kissé őszies hangulatot árasztó reggelre ébredhetünk, a Dunántúlon ugyanis pára, köd, rétegfelhőzet képződhet..."

Ezt olvastam az idokep.hu  oldalon. Valami  jó és talán nem is hiába várt hír.
Láttam igazi sárga leveleket újra, és ezek nem a szárazságtól kínlódva összezsugorodott barnák voltak. 
Pár hete még az őszt ígérőkhöz alig volt szerencsém,  most pedig már a székem mellett is  ott volt egy, és a tőlem messzebbre ülők mellett még több. Ehhez le sem kellett hajolnom, csak éppen egy kis kézmozdulattal lekattintanom.
Elhoztam ajándékba azoknak az olvasóimnak, akik velem együtt várják az őszt. Ajándék részemről azoknak a látogatóimnak is, akik még nem várják az új évszakot. Nekik hozzáteszem még nagyon jó szándékkal azt is, hogy: 

Ajándék lónak ne nézd  a fogát!:)

"Morzsa"( egy fagyizós)

"Morzsák" a címkéje a blogomban azoknak a kis örömöknek, melyek engem értek, és szeretném, ha ti is tudnátok róluk. 
Kerül közéjük most egy új:
Tegnap egy soproni fagyizó tetőteraszát fényképeztem éppen. Természetesen alulról, mert ami fent van, oda lépcsők vezetnek..:) 
Nem tudhattam, de megéreztem egy kis neszből, hogy megállt valaki mögöttem. Mikor elkészült a kép megfordultam és láttam, hogy valaki tényleg ott áll. Azért állt meg, hogy nehogy megzavarjon, míg fényképezek. 
Egy magasan lévőbe nem tudott volna belelépni, de nem tudhatta, hogy éppen akkor mit akarok megörökíteni.
Megköszöntem neki, és szinte önkéntelenül megkérdeztem: Ön rám várt? 
A válasza a legkedvesebb férfi mosolyával ez volt: CSAKIS önre!
A humort is értékeltem!:)

Kiegészítés: 

Szépek voltak a kitett fagyik, és nekem ránézésre legjobban a gránátalmás tetszett. 

Végül nem ebből kértem, hanem puncsosat, mert azt nagyon régen ettem. Kértem még egy gombóc Dubai csokisat, mert csak hallottam arról a csokiról, de még soha nem kóstoltam. Amit gyakran emlegetnek, azt én kerülni szoktam. Finom volt a fagyi, és az a kis pisztácia benne jót tett neki.

A fagyit áruló hölgyek kitettek az arra járó kutyusoknak vizet is, és egy kis borzas bele is lefetyelt míg ott voltunk.

A szülői ház udvarán

 

   

 

       

     

     

    

   

   

   

   

   

  

   

Elindultunk a tőlem félórányira található Raidingba ( Ausztria), amelyet még Trianon előtt Doborjánnak hívtak. Nem tudom, hogy ki tudja, és ki nem, de leírom, hogy a falu Liszt Ferenc szülőhelye. Voltunk már egyszer a szülőházában, ahol ma egy szép múzeum van. El kellene mennünk újra, és ősszel majd elmegyünk, már meg is beszéltük.

Amiért odamentünk nem sikerült elintézne M.-nak, mert Raiding temploma renoválás miatt zárva volt.

Szintén egy közel lévő szülőfaluba mentünk onnan, vagyis M. szülőfalujába. Ott is egy szülőházba, ahol most M. öccse lakik. 

M. bement hozzá, én pedig rászabadítottam magam az ottani udvarra. Máskor is megtettem ezt, nagyon sokszor voltunk már itt minden évszakban, időjárásban, ünnepen, hétköznapokon, a falu búcsújában, egy már elhunyt baráttal találkozni, rokonokkal, szomszédokkal is, és a már szintén nem élő Martin anyukáját is gyakran  meglátogatni.

A képeken láthatjátok, hogy mit láttam az udvaron. 

Annyit még megemlítek, hogy a szőlőtöveket még egészen fiatal korukban láttam először, amikor még a kis cédulácskájuk is rajtuk volt. Azt tudtam, hogy M. öccse Szombathelyen ( fél óra) vette őket, de amit a cédulán olvastam azon az a név volt, hogy: Szeged. Utazott eleget, és gyorsan ilyen szép termést hozott!

A gyümölcsökből kaptunk, Rudolf kezei gondoskodtak arról, hogy egy táskába kerüljenek, és pár óra múlva Sopronba érkezzenek.