Összehajolva

Szép volt, amit láttam, mert az összetartozásról és a meghittségről beszél ez a  kép. 
Szívesebben veszem észre, mint a széthúzásról és az ellenségeskedésről készítetteket. Az utóbbiak is léteznek, egy más valóságot mutatnak, és el is gondolkodtatnak. Sokszor láthatom őket, és nyomot is hagynak bennem.
Ha egy ilyen vonzó látványt látok meg, akkor annak is örülök, hogy nem velem szemben vannak a szereplői. Ha mégis úgy lennének, akkor nem is kattinthatnék, és így nem hozhatnám el a blogomba sem a képet. 
Megmaradna nekem szép emléknek, de másokkal megoszthatalannak. 
Csak magamnak megtartani valami szépet a hiányérzettel is párosulhat, mert az adás öröme nem lehet az enyém.

Eltérések

Egy kapcsolat főleg a benne lévők egymást jól megismerésére és az összhangjára épül. Erre hoztam példát, amikor a jégkrémes papírról írtam.
Lehetnek egy kapcsolatban az érdeklődési köröket érintő eltérések is. 
M. és az én részemről ezek soha nem akadályt jelentenek, hanem egyszerű tudomásul vételt, és az " Ez van!" kategóriába sorolásukat. 
A nem egyezésünkre példa a következő kis történetünk:

Miközben M. szülőfalujába tartottunk, figyelmeztetett engem, hogy egy Ferrari ment el mellettünk, és megkérdezte, hogy láttam-e. 
Mondtam, hogy nem, mert én a felhőket néztem akkor már percek óta.

Egy más világban jártunk

Írtam már a Krisna-völgyben tett látogatásunkról, a hely a Balaton déli partjától 30-35 kilométerre van. 

Most itt egy új bejegyzés az ott töltött időnkről, mert jó volt közöttük lenni.

Ott álltam Somogyvámoson a Krisna-völgy templomában a vallásuk iránti tiszteletből mezítláb, és ahogy a fény beáramlott, a színek körbevettek, a narancssárga és zöld uralta a helyet.
Puha és lágy volt minden, libbentek a szárik és a Gópi-kendős ruhák a nőkön. Az előttem álló szerzetes férfi narancssárga alsó öltözetet, és felette ingszerű ruhát viselt.
Mezítláb voltak a látogatóikkal együtt a krisnások is. Halkan suhantak végig a fénybarázdálta folyosón és a templomban,  és ahogy jöttek, úgy el is tűntek, hiába néztem volna még tovább őket.
Egy kisgyereket az édesanyja terelgetett, majd együtt elmentek az oltárig, és csendben álltak ott. Egy szerzetes a látogatóknak mesélt, a hangjában nyugalom volt, a mondataiban pedig figyelemfelkeltő  tudás. 
Láttam egy táblán a fénylő betűkkel írt imájukat, a Haré Krisnát. 
A  16 szavas hindu mantra egy kérés Istenhez, és  szanszkrítul így hangzik:

„Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Haré / Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré”

Magyarra fordítva: 

 „Ó, Uram, ó, Isten energiája, kérlek, foglalj le engem a Te szerető szolgálatodban!”

Napsütés és árnyékok

Ahol napsütés van, ott árnyék is van mindig. Vagy fogalmazzam meg a mondatot úgy, hogy ahol árnyék van, ott mindig van napsütés is? 

Látszólag egyforma a két mondat, mind a kettőben benne van a két kulcsszó, csak a tagmondatok cserélődtek fel.

Talán abban rejlik a lényeg, hogy melyik kerül az első helyre életünk mondatában. Az életünk igencsak összetett mondatában...

Azúrkék

 

Dénes György: Évek hatalma
 
 
Évek hatalma, vas idő,
bordámat megtiportad,
riadva koppan szívemen
a szárnyavesztett holnap.
Sodródik fogyó életem
új éveket nevelve,
sűrűbb, sötétebb, lám, a vér,
világosabb az elme.
Mennék, de fáradt vágyaim
ledűlnek már az útra,
s elhalványul fejem felett
a mesék kék azúrja.

A kórházba kellett mennem, de csak egy kontrollra, tehát nem valami éppen kínzó betegség miatt jártam ott. 
Most jól vagyok, de háromhavonta akkor is megkérdeznek arról, hogy érzem magam. Ha semmi bajom, akkor elbeszélgetek kicsit az orvosommal, akivel jó is beszélgetni. Aztán gyógyszerfelírás, és elbúcsúzunk egymástól. Utógondozásnak hívják, és megvan már az új időpontom is.
Mire hazaértem, elfáradtam, pedig arról számoltam be egy órával korábban, hogy jól vagyok. Igaz, hogy ott a lelkem kis zugairól volt szó, és nem a testi nyavalyákról. 
Majd eszembe jutott ez a vers az egyre hanyatló testről, és a közben egyre világosodó elméről. 
Hogy az elme mennyire világosodik miközben az évek hatalma nő, azon éppen  gondolkozhatnék is azzal a korral járó fényesedő elmémmel.:) Mindenesetre van benne igazság. Az egyik le, a másik fel. A test le, az elme pedig fel. Úgy értem, hogy az én esetemben egy "kicsit" fel. Ezt már az önismeretem mondja.
Mennék is még, de nem tudok már, marad inkább az itthonlét, és a titok az elfogadás meglétében rejlik. Nem lázadni a helyzetem miatt, hanem elfogadni. Az idő kereke ugyanis nem fordítható vissza, miért is kellene ellenszegülni neki, ráadásul egy szélmalomharccal.
Hogy a mesék kék azúrjával mi van? A mesékben már nem hiszek, reális dolgokra épül és "szépül" az életem. 
Az azúrkék szín azonban még megvan, helyesebben életben tartom. 
Időnként feltekintek  a kéken fénylő égre. Nem válaszol,  de én mindig nézem  lentről, mintha még onnan is jönne, amire szükségem van: (lelki)békére szeretetre, törődésre, megértésre és elfogadásra. 
Egyszer már írtam pár mondattal korábban az utóbbi  a szóról. Csak abban nekem kellett elfogadnom magam, most pedig még arra is szükségem van, hogy másoktól is meg kapjam ugyanezt.

Melyiket?

Ugyanazon  a helyen voltak ezek a virágok, és csak  pár méterre egymástól. 

Elkezdtem játszani a gondolattal, hogy választanom kell közülük. 

A csokor egy asztalon védve volt egy vázában, a másik virág a járdán feküdt, és lépések veszélyének volt kitéve.

Pár percet  adtam magamnak, hogy eldöntsem, hogy melyik szépet szeretném a kettő közül.  

Talán úgy kellene írnom, hogy a szívemhez melyik a közelebb álló, mert hogy mi a szép, azzal még mindig nem vagyok tisztában. 

Tudok néhány jól megfogalmazott mondatot a szépségről, de nekem mégis kevés csak a jelentés  tudása. Én inkább a szívvel és a lélekkel működöm.

Elmentem végül a rózsák mellett, de még visszanéztem rájuk búcsúzóul. 

Aztán megálltam a kis fehér virág előtt, majd óvatosan kikerültem, hogy nehogy véletletlenül  rálépjek. 

Később újra visszamentem hozzá, és eltettem a rá veszélyt jelentő járdáról.

Ezzel el is árultam, hogy melyiket választottam.

Elfoglaltság

Mikor az Ausztriába történő látogatásainkkor néha már a meg nem értett német mondatok el sem  jutottak a tudatomig,  akkor kerestem magamnak valamilyen elfoglaltságot. 

Sokszor kimentem az udvarra, és megnéztem ott minden virágot a mályvától  a pipitérig. Kóstoltam szilvát és ribizlit nyáron és ősszel, és lekattintottam régi tárgyakat a régi műhelyben és egy kamrában.

Ha mégsem mentem ki az udvarra, akkor bent kerestem magamnak valami olyat, ami lekötött. Egyszer két virágszirmot vettem észre, és nekem elégnek is tűnt akkor annyi.

Játszadoztam velük, ide toltam, és oda toltam őket az ablak előtt. Egy kis kopottság még jót is tett nekik, mert a szirmok sem voltak frissek, és így teljes volt összhang.

A többiek közben nem is tudták, hogy mivel vonultam annyira félre. 

Én pedig csendben voltam, hogy még jobban élvezzem azt, amit csinálok, és lehetőleg ne is zavarjon meg benne senki.

Lehetőségek

 Az adásra és elfogadásra mindig van lehetőség, de a nyugdíjas időszakom előtt még több volt. Néhány példa még "dolgozós" koromból:

- Néha találtam virágot a munkahelyi asztalomon. Sokszor nem is tudtam, hogy ki tette oda, csak akkor sejthettem, ha kis bébiételes üvegben volt a virág, mert egy kolléganőmnek sok unokája volt.

- Egyszer meghúztam a szemüvegének a meglazult csavarját, és a köszönet mellé ez a mondat is járt: "Senki más nem tudta volna jobban megcsinálni, mint te!"  

- Magánéleti válságban lévő kollégámat gyakran meghallgattam, mert remélte, hogy én női szemmel másként látom a helyzetét, mint az ő férfi szemei.

- Mikor haza hozott egy este 10 után autóval a munkahelyünkről, a lábaimhoz tett táskámból kigurult egy délután vett alma. Ő megtalálta másnap, és négyet  adott vissza az előző nap eltűnt egy helyett.

 -Végül az egyik legkedvesebb: Jólesően vettem tudomásul, hogy egy kolléga csak úgy barátságból visszavitte a munkahely ebédlőjében a tányéromat, miután kikanalaztam belőle a fahéjas tejbegrízt.:)

A jégkrém papírja

Sok kis történet bizonyíthatja, hogy már ismerem azt a valakit, aki közel áll hozzám. Ez a folyamatosan alakuló ismeretet jelentheti azt is, hogy ki tudom számítani mit tesz vagy éppen mit nem, és legtöbbször már nem is ér csalódás, mikor a cselekvésre kerül  sor:

"A jégkrém papírját és a fapálcikát hosszan szorongattam, mert nem találtam  egy faluban kukát sétánk közben. 

Mikor végül megláttam egyet, rögtön  jeleztem M.-nak, és néztem a kezét, hogy ő is szorongatja-e még mindig a sajátját. Csalódtam volna, ha nincs nála, de nem is feltételeztem  az ellenkezőjét. 

Bólintott, mikor ő is észrevette a kukát, és együtt beledobtuk a már lassan hozzánk nőtt, a megolvadt csokitól maszatos papírt."

Utóirat: Hogy nem szemetelünk az természetes és a kultúráltság egyik alapja bárhol és bárki részéről.  Ez a kis történetünk a sok közül csak egy volt, mert most éppen eszembe jutott, és akkor sem éltem meg egy csodaként. Egymás fokozatos megismerésről akartam most főleg írni.