Úton

 

Kozsák Rudolf Árpád: Úton

Azt hittem, soha nem lesz vége az útnak,
és csak a Napot követjük,
hogy aztán nézzük,
ahogy lebukik a víz mögé
aztán újra csak úton legyünk,
hogy közben elsuhanjanak mellettünk városok,
hegyek, emberek, erdők, szántók,
aztán álmainkban gyorsan pergő,
fénylő képekké váljanak, és mosódjanak el,
hogy aztán csak vágyakozva gondoljunk vissza rájuk.

 

Hányszor indultam el, és értem mindig haza. 

Voltam úton otthontalanul kezdőpont és végcél között, a határt átlépve odafelé, majd napok múlva vissza. 

Kora reggel szembe sütő fénnyel, vagy már mögém kerülő alkonyi narancssárgával. 

Fákat néztem hóban, ködben, csupaszon vagy gyorsan elsuhanó lombkoronákkal.

A szélvédőnkre tapadó, majd a ragaszkodását feladó őszi levél után is néztem volna, ha el nem tűnik egy mögöttünk haladó autó kerekéhez tapadva, és később valahol végleg elveszve.

Az összemosódó emlékeimet kis részletekben újra felfedezném, még egyszer átélném, majd hazatérnék.

Még több virág

Tegnap írtam egy Sopronhoz közeli osztrák szálloda (Art Boutiquehotel Bürgerhaus)  kapualjának és udvarának virágokkal   is történő dekorációjáról. 

Felmerült jogos kérdésként, hogyan tartanak ki egy szezonig, ha csak évszakonként szoktak változtatni a díszítésén.

Nem bírnak ki annyi időt, de rendszeresen cserélik a virágokat, és ezért mindig frissek vannak kint.

Ezeket a képeket ugyanazon a helyen készítettem, és nem is ugyanakkor, hanem mindig különböző időpontokban. 

Közel van Rust, az a 20-25 perc nem sok, hogy ott legyünk, és ezért gyakran elindulunk oda még ezekért is: a Fertő tó a város mellett, régi házak utcákat építő sora, finom kávék, szilvalekváros derelye szőlőlugas alatt, magyar pincérek mosolya ( ez persze csak nekem vonzó:)), sok-sok gólyafészek kelepelő gólyákkal és virágok mindenhol.

Ilyen állapotban találtam mindig a virágokat, ha annak a hotelnak a  nyitott ajtaján beléptem. A hervadásnak soha semmi jele nem volt látható rajtuk, mert gondos kezek törődtek és törődnek velük rendszeresen.

Hoztam a tegnapiakat kiegészítve még több képet a virágokról, mert soha nem lehet elég belőlük.

Amit a virágok adhatnak

Miután a Fertő tó partjáról visszajöttünk, megérkeztünk a kedvenc kapualjamhoz és a mögötte lévő udvarhoz. 
Mondhatom, hogy akik felelősek ott  a dekorációkért, mindig jól végzik a dolgukat. Öröm ott lenni, nem szoktam kihagyni azt a helyet.
A tónál lévő színes világ után megkaptam mindössze egy kapualjban azt, amit szerettem is volna, amiért Ruston voltunk: valami könnyed szépséget.
Nem is akartam akkor mást fotózni, csak a kapualjban egy asztalon lévő virágokat. 
Kedvemre kattintgathattam, nem szólt rám, és nem sürgetett senki, csend és nyugalom volt. Nem is vágytam másra. 
Tulajdonképpen, legtöbbször csak erre vágyom.
Abban a kapualjban is úgy éreztem, hogy a szépet nem lehet rosszul fényképezni.

Egy vég és egy kezdet

"Május, egyúttal a meteorológiai tavasz utolsó hétvégéje jön, újra melegszik az idő, de nem lesz zavartalan a napsütés." 

(Idézet az idokep.hu egyik csütörtöki előrejelzéséből)

Én főleg az első szavakra figyeltem fel. Eljött a meteorológiai tavasz vége, és itt van a nyári időszak kezdete. A homlokot törölgetős korai ízelítőt már meg is kaptunk az új évszakból.

A szerda éjjelre ígért lehűlés megtörtént, de csak éppenhogy, és a már várt eső továbbra sem esett. Az a kis lehűlés pedig arról szólt, hogy valamivel 30C alatt volt a tegnapi a hőmérséklet.

Hogy újra melegszik az idő, az nekem nem jó hír, mert ilyenkor nem érzem jól magam. Panaszkodni sem akarok most, majd csak egy kicsit a későbbi nagy hőségekben.

Nem lesz hűvösebb a nyár az én várható morgásomtól sem. Együttérző társakat viszont kaphatok, és közösen könnyebb lesz elviselni az izzadtságcseppektől fénylő helyzetünket.

Ahogy korábban már máskor is megtettem, előveszem a "beletörődöm" szót, és a gyakorlatban fogom használni.

Hogy a tavasz mit hozott nekem? Főleg virágokat...

Összehajolva

Szép volt, amit láttam, mert az összetartozásról és a meghittségről beszél ez a  kép. 
Szívesebben veszem észre, mint a széthúzásról és az ellenségeskedésről készítetteket. Az utóbbiak is léteznek, egy más valóságot mutatnak, és el is gondolkodtatnak. Sokszor láthatom őket, és nyomot is hagynak bennem.
Ha egy ilyen vonzó látványt látok meg, akkor annak is örülök, hogy nem velem szemben vannak a szereplői. Ha mégis úgy lennének, akkor nem is kattinthatnék, és így nem hozhatnám el a blogomba sem a képet. 
Megmaradna nekem szép emléknek, de másokkal megoszthatalannak. 
Csak magamnak megtartani valami szépet a hiányérzettel is párosulhat, mert az adás öröme nem lehet az enyém.

Eltérések

Egy kapcsolat főleg a benne lévők egymást jól megismerésére és az összhangjára épül. Erre hoztam példát, amikor a jégkrémes papírról írtam.
Lehetnek egy kapcsolatban az érdeklődési köröket érintő eltérések is. 
M. és az én részemről ezek soha nem akadályt jelentenek, hanem egyszerű tudomásul vételt, és az " Ez van!" kategóriába sorolásukat. 
A nem egyezésünkre példa a következő kis történetünk:

Miközben M. szülőfalujába tartottunk, figyelmeztetett engem, hogy egy Ferrari ment el mellettünk, és megkérdezte, hogy láttam-e. 
Mondtam, hogy nem, mert én a felhőket néztem akkor már percek óta.

Egy más világban jártunk

Írtam már a Krisna-völgyben tett látogatásunkról, a hely a Balaton déli partjától 30-35 kilométerre van. 

Most itt egy új bejegyzés az ott töltött időnkről, mert jó volt közöttük lenni.

Ott álltam Somogyvámoson a Krisna-völgy templomában a vallásuk iránti tiszteletből mezítláb, és ahogy a fény beáramlott, a színek körbevettek, a narancssárga és zöld uralta a helyet.
Puha és lágy volt minden, libbentek a szárik és a Gópi-kendős ruhák a nőkön. Az előttem álló szerzetes férfi narancssárga alsó öltözetet, és felette ingszerű ruhát viselt.
Mezítláb voltak a látogatóikkal együtt a krisnások is. Halkan suhantak végig a fénybarázdálta folyosón és a templomban,  és ahogy jöttek, úgy el is tűntek, hiába néztem volna még tovább őket.
Egy kisgyereket az édesanyja terelgetett, majd együtt elmentek az oltárig, és csendben álltak ott. Egy szerzetes a látogatóknak mesélt, a hangjában nyugalom volt, a mondataiban pedig figyelemfelkeltő  tudás. 
Láttam egy táblán a fénylő betűkkel írt imájukat, a Haré Krisnát. 
A  16 szavas hindu mantra egy kérés Istenhez, és  szanszkrítul így hangzik:

„Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Haré / Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré”

Magyarra fordítva: 

 „Ó, Uram, ó, Isten energiája, kérlek, foglalj le engem a Te szerető szolgálatodban!”

Napsütés és árnyékok

Ahol napsütés van, ott árnyék is van mindig. Vagy fogalmazzam meg a mondatot úgy, hogy ahol árnyék van, ott mindig van napsütés is? 

Látszólag egyforma a két mondat, mind a kettőben benne van a két kulcsszó, csak a tagmondatok cserélődtek fel.

Talán abban rejlik a lényeg, hogy melyik kerül az első helyre életünk mondatában. Az életünk igencsak összetett mondatában...

Azúrkék

 

Dénes György: Évek hatalma
 
 
Évek hatalma, vas idő,
bordámat megtiportad,
riadva koppan szívemen
a szárnyavesztett holnap.
Sodródik fogyó életem
új éveket nevelve,
sűrűbb, sötétebb, lám, a vér,
világosabb az elme.
Mennék, de fáradt vágyaim
ledűlnek már az útra,
s elhalványul fejem felett
a mesék kék azúrja.

A kórházba kellett mennem, de csak egy kontrollra, tehát nem valami éppen kínzó betegség miatt jártam ott. 
Most jól vagyok, de háromhavonta akkor is megkérdeznek arról, hogy érzem magam. Ha semmi bajom, akkor elbeszélgetek kicsit az orvosommal, akivel jó is beszélgetni. Aztán gyógyszerfelírás, és elbúcsúzunk egymástól. Utógondozásnak hívják, és megvan már az új időpontom is.
Mire hazaértem, elfáradtam, pedig arról számoltam be egy órával korábban, hogy jól vagyok. Igaz, hogy ott a lelkem kis zugairól volt szó, és nem a testi nyavalyákról. 
Majd eszembe jutott ez a vers az egyre hanyatló testről, és a közben egyre világosodó elméről. 
Hogy az elme mennyire világosodik miközben az évek hatalma nő, azon éppen  gondolkozhatnék is azzal a korral járó fényesedő elmémmel.:) Mindenesetre van benne igazság. Az egyik le, a másik fel. A test le, az elme pedig fel. Úgy értem, hogy az én esetemben egy "kicsit" fel. Ezt már az önismeretem mondja.
Mennék is még, de nem tudok már, marad inkább az itthonlét, és a titok az elfogadás meglétében rejlik. Nem lázadni a helyzetem miatt, hanem elfogadni. Az idő kereke ugyanis nem fordítható vissza, miért is kellene ellenszegülni neki, ráadásul egy szélmalomharccal.
Hogy a mesék kék azúrjával mi van? A mesékben már nem hiszek, reális dolgokra épül és "szépül" az életem. 
Az azúrkék szín azonban még megvan, helyesebben életben tartom. 
Időnként feltekintek  a kéken fénylő égre. Nem válaszol,  de én mindig nézem  lentről, mintha még onnan is jönne, amire szükségem van: (lelki)békére szeretetre, törődésre, megértésre és elfogadásra. 
Egyszer már írtam pár mondattal korábban az utóbbi  a szóról. Csak abban nekem kellett elfogadnom magam, most pedig még arra is szükségem van, hogy másoktól is meg kapjam ugyanezt.