A Wiener Zentralfriedhof - A Bécsi Központi Temető

Európa második legnagyobb temetőjét, a Bécsi Központi Temetőt látogatni olyan, mintha egy városban, a soha véget nem érő utcákon és közökön át mennénk  (2,5 millió m²), de legalább van idő beszélgetni közben, hacsak meg nem állít egy-egy borzongatóan szép hangulat, a sok márványba vésett csoda, vagy a nagyon ismert nevek, ott ahol keresztények, zsidók, protestánsok, iszlámok... együtt nyugszanak.

Zsebünkben mécsest szorongatva akkor is megálltunk Mozart, Beethoven, Schubert, Strauss, Brahms egymáshoz közeli sírjánál is.

Az első képen lévő fátyol márványba vésésének csodáját nem lehet megunni, csak gondolkozni rajta, hogy hogyan is lehet ezt így megcsinálni. Vannak szobrászok, akik tudták és tudják a titkát. Meg is alkotják, mert több ilyen szobrot is láttam már. 

Csak az a fátyol ne lenne abból a kemény anyagból olyan finoman áttetsző, hogy megfejthetetlen legyen számomra a márvány faragásának ilyen szépséget is adó titka.

Gyufát nem vittünk, de találunk égő gyertyákat. Megköszönve kölcsönvettünk lángot máshonnan, és letettük a mécsest P. sírjára.

Azúrkék és vanília sárga

 

Pethes Mária: Esküt pecsételtek a rímek

Hirtelen kifeslett minden 

A föld zöld az ég hasa azúrkék 

Minden vanília sárga 

fényben ragyogott 

Ezer virággal érkezett a tavasz 

és mindenki alulöltözött 

és mindenki szívébe szerelem költözött 

Mint velencei bárkák 

ringtak az őszi vetésű búzatáblák 

és esküt pecsételtek a rímek 

egy szomorú szemű költő ajkára. 

 

A tavasz a szavak nélküli költészet.

Ha még versek is megmutatják a mostani évszakot, azok csak ráadások lehetnek. 

Nem is kellenek hozzá már más szavak.

Alul és felül

Amikor azt írtam, hogy farmeranyagból és csipkéből is vagyok összegyúrva, az arra is vonatkozott, hogy mit veszek észre, és mit tartok fényképezésre is alkalmasnak.

Ha a tulajdonságaim közül a "csipke" részem jön a felszínre, akkor a finomak, a főleg fehérek, és a könnyedségük miatt általam szépnek tartottakat fényképezem.

Ha a "farmeranyagból" készült oldalam kerül előtérbe, akkor viszont az enyészetet örökítem meg, a méltósággal megöregedett, a szolgálattól megkopott szép tárgyakat. Legtöbbször a sokat  kibíró, az erősebb anyagokból készülteket, hiszen nem hiába maradtak meg sokáig.

Egyszer a csipke énem kerekedett felül, mert megláttam egy terítőt, ami bizonyára azért lehetett ott, hogy rátegyenek valamit.

Biztosan szép volt ami rákerült, de arra már  nem is emlékszem. 

Én az alatta lévő terítőt néztem és fényképeztem...

A Teaházban

Hoztam egyszer a blogomban egy ebben a kőszegi Teaházban készült képet az összetartozásról. Akkor egy mondatban tettem egy ígéret-félét, hogy hozok a helyről is képeket.
Szép hely volt narancssárga falakkal ( ott nekem nem volt túlzás), az ablakokon át bejövő napfénnyel, mely a falak meleg színét csak még melegebbé tette.  
Múlt időben írok róla, mert azóta már sajnos bezárt.
A polcokon megvásárolható különböző szálas teák voltak fémdobozokban, és teáskannák is csészékkel, melyeket meg is vehettünk volna, ha éppen megtetszenek.
Vérnarancs ízű teát ittunk akkor, mert szeretjük, és otthon is van mindig belőle. Igaz, hogy filteres, tehát lehet a forró vízbe lógatni reggelenként egyszerű megoldásként. :)
A szálas tea elkészítéséhez idő kell, megfelelő eszközök is, és az elkészítés szertartása után a lassú ivására is időt kell szánni.
A Teaházban természetesen soha nem filteres teát kaptunk, azért ennyire nem egyszerűsítették le szerencsére számunkra a teázást.
Én persze azt is néztem közben, hogyan fénylik az asztal üvege, és hogyan sokszorozódik meg  rajta minden, még a függöny fehér színe és a bejövő fény is.
Nem is én lettem volna, ha nem így történik.:)

Változások

 

Dénes György: Egyedül

 

Erdei tisztás. Fény. Gyűszűvirág.

Frissen lakkozva ringanak a fák.

Fekszem a fűben boldogan hanyatt,

harmatként hull rám minden pillanat.

 

Már nem fekszem a fűben, hanem inkább egy fotelben ülök. A harmat helyett a zuhanyrózsából hull rám a víz. Mérném a pillanatokat, de helyette a nap órái múlnak.  Az erdei tisztás helyett látványként sokszor az ablakomon át látható kis füves zöld tér jut nekem.

Akkor azzal a helyzetemmel próbáltam elégedett lenni, most a mostanival. Akkor azt az életem éltem, most már a mostanit. Akkor több problémám volt, ahhoz képest most éppen kevesebb van.

Azóta a helyzetem is változott, és én is. Ez így van jól, ez az élet természetes rendje.

Nem is olyan régen leírtam, hogy az új soha nem lehet a régi, és ne is várjuk el tőle. Sok csalódástól menthetjük így meg magunkat.

Bár hozzuk és hordozzuk magunkkal a múltat, de nyújthat az valami jót, ha azt már intenzíven nem kutatjuk. Pontosabban, én már nem kutatom a valaha volt "miértjeimet",  és az azokra  adott akkori válaszaimat. 

A jól vagy rosszul megélt múlt évei helyett most itt vannak már számomra a jelen napjai.

Így állt össze mindez bennem, és nem is lehet teljes a kép, mert sok minden hiányzik belőle, de egészen  jól vagyok. 

Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, ahogy most leírtam, mert nem is az. A jelenemben ez mégis egy olyan alap, amelyre építkezhetem.

El is indulok élni a mai napot.

Végre májusi esőcseppek

Úgy kezdődött, hogy a villámlás fénye hirtelen meglepett akkor, mikor éppen a számítógép előtt ültem. Tudtam, hogy ha jön majd a mennydörgés is, akkor nemcsak valami csalóka és megtévesztő fény volt az a villanás, hanem tényleg eső közeledik. 

Meg is hallottam egy lélegzetvételnyi idő után a dörgést, és így már csak a cseppek kopogására kellett várnom. 

Megvárattak, nem jöttek azonnal, de egyszer csak mégis elindultak, és szinte rázendítettek. 

Felálltam, mert a fény, a dörgés és a kopogás után azt is akartam látni, hogyan csorog le csíkokban az ablakon az eső. 

Amikor  kimentem, megállapítottam újra, hogy a  természet nagyon tud alkotni. 

Szerintem a tél tudja a legszebbet a zúzmarával, a jégvirággal és a hópelyhekkel. 

Utána jön a többi évszakban az esőcseppek szépsége, ahogy kis gömbökként ülnek, és ezüstös átláthatóságukkal ragyognak minden kis fűszálon és levélen.

Ékezetek nélkül

 

"Az ember, ha elhagyja a hazáját, elsőként az ékezeteket veszíti el a nevéről."

Mörk Leonóra

Nem, nem  hagytam el Magyarországot, csak elég gyakran megyek a szomszédos országba, és van lehetőségem arra is, hogy onnan ajándékot kapjak. 

Ez örömöt jelent számomra még akkor is, ha a fadobozon a keresztnevem gravírozott első betűjére nem került ékezet. 

A magyar nyelv szavai ékezetekkel vannak megáldva, és nincs más országbeli erre jól felkészülve, a bécsi gravírozó készletében sem volt "é" betű.

Persze, hogy furcsa a hiány, de kezdem megszokni, ha ezt teljesen nem is lehet. A jószándékkal és szeretettel adott karácsonyi ajándékot viszont hálával elfogadtam, és használom is.

Kinyitom a tetejét, és tudom, hogy a régi karpereceimet rejti. Régóta jó helyük van ott, de a nyugdíjba menetelem óta  nem használom már őket. 

Miért is nem? Erről írtam már a blogomban.

A nyitott fedél engedi, hogy emlékezzem egy régi karácsonyra, a volt munkahelyemre, és a fémek halkan koccanó zörejeire.

 

Andrássy Réka: Ékezet

Nem mindegy, hogy part vagy párt

és az se mindegy hat vagy hát.

Mást jelent, hogy vele halt

és mást az is, hogy vele hált.

Nem mindegy, hogy vérebek

vagy vessző nélkül verebek.

Mást jelent a hal és hál

és megint mást a szar és szár.

Nem mindegy, hogy vetkezett

vagy vesszővel, hogy vétkezett.

A jelentése megvezet

ha lemarad az ékezet!

Hazafelé

Ott fejeztem be a még hétfőn történteket, hogy  a szervízből  elindultunk Sopronba. Mi más lett volna a programom az úton mint  a fák, vagy a minden más rajtuk kívül láthatók nézegetése is.

A szélvédőn át és az oldalablakon, hol erre néztem, hol arra. A fák teljesen kilevelesedetek, a virágzó fák már nem voltak sehol. 

Abba a sárga templomba vajon kik járhatnak, és mi a falu neve? 

A magányos fának nem is lesz társa, a szélturbinák is újra feltűntek, és végigkísértek minket az úton, mig a bal oldalunkon sokáig a Fertő tó csíkja is látszott.

A határon a Magyarország kezdetét jelző táblát sokszor le akartam már kattintani sikertelenül. Vagy rásütött a Nap, vagy ellenfény volt, vagy visszatükrözött valamit, vagy nagyon közel voltam hozzá, vagy éppen hogy túl távol.

Ez a kép sem lett jó, de mégis felteszem utolsóként, mert így értünk végül haza.

Mikor végül a házhoz is eljutottunk, a mögötte lévő parkolóban egy orgonabokorhoz közel parkoltunk le, és még néhány elnyíló virágot is láthattam rajta, miután kiszálltam az autóból.

 

 

                                                                                                                 

A remény keresése

Vannak helyek, melyek embereket önszántukból kényszerítenek térdre, és ott a kis fény is elég ahhoz, hogy szavakká váljanak a kérhető vágyak. 

Reményeket élesztünk újra akkor is, amikor már elfogytak, jót akarunk, ha rossz vesz körül minket, és akkor, amikor az már fáj is.

Most éppen a fájdalom keveredik bennem az örömmel. 

Nem éppen egyszerű keverék, de majd megoldom ezt is, még a kevés gyakorlat is elegendő lesz hozzá. 

Keresem továbbra a reményt is, és már sokszor megtalál, ha éppen én nem akadok rá korábban...

Az ima nem csupán kérés,

hanem a lélek tiszta szava,

amikor az ember megnyílik,

és a jóság felé nyújt kezet,

hogy szeretni tudjon, hinni tudjon,

még akkor is, ha a világ súlya

néha elnyomja a reményt.

( Pap Zoltán: A lélek írása - ima a jóságért,  részlet)