Halleluja (Kulka János)

 

Az én fülemben is Leonard Cohentől szól a Halleluja és angolul, de a szívemhez mégis közelebb áll magyarul Kulka János hangjával, mely 2011. november 13-án a Dohány utcai Zsinagógában szólt. A jótékonysági koncertet az Élet Menete Alapítvány javára rendezték.

Kulka János 2016-ban kapott sztrókot, azóta nehezen beszél, ennek ellenére továbbra is rendszeresen szerepel, zenél, írt egy színdarabot, filmekben játszik, valamint egy önéletrajzi kötetet adott ki.

Így emlékszik vissza a sztrókjára:

"Majdnem meghaltam. Az annyira jó volt. Kék ég, csodálatos volt. Minden könnyű volt, lebegtem. Amikor felébredtem, az szörnyű volt. Üvöltöztem, ordítottam."

2025. szeptember 12-én újra elénekelte Falusi Mariannal a dalt a Zsinagóbában 2700 ember jelenlétében.

"És volt idő, hogy elmondtad még,
Hogy ott, belül milyen a helyzet épp,
De ezt már sose hallom tőled újra.
Pedig úgy költöztem én beléd,
Hogy galambot hoztam, hogy: Nézd, de szép.
És együtt lélegeztük: Halleluja.
Halleluja, Halleluja, 

Halleluja, Halleluja."

( Szövegíró: Zöldi Gergely -részlet a dalból)

"There was a time you let me know
What's real and going on below
but now you never show it to me, do you?
And remember when I moved in you
the holy dove was moving too
And every breath we drew was Hallelujah,
Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah"

(Lyrics: Leonard Cohen - excerpt from the song)

Szerdán történt apróságok

Láttam a házunk előtti járdán egy egészen kis fenyőágat és egy ázott falevelet, és együtt is volt kettő azok közül, amit szeretek: valami kis egyszerű és az eső.

Az a kis ág biztosan egy korábban kivitt fenyőfáról tört le, és mikor visszajöttem, még mindig ott volt. Hazafelé tartva arra is gondoltam hogy vajon ott lesz-e még. 

Még az ilyen jelentéktelen dolgok is gyakoriak a gondolataimban, mert számomra a nem jelentős is jelentős. Vagy inkább úgy mondanám, hogy a nem jelentős a jelentős, vagyis a kis dolgok nagy élvezete.

Később jobb híján a múló időt is néztem: a fodrásznőm a pultra tett telefonjának az óráján, mellette egy határidőnaplón és a tükörben látott saját arcomon is. 

Beszélgetések foszlányainak is tanúja voltam:

1. Az egyik hajmosó hölgy: "... Franzi keveset tud magyarul, éppen csak annyit, amennyi az udvarláshoz kell."

A másik válasza: "Ennyi bőven elég, egy férfinak nem is kell ennél több!"

2. Egy hölgy: "...azonnal tudják, hogy magyar vagyok."

Később hallottam, hogy németül beszélt a telefonon, és mivel kíváncsi voltam rá a korábbi mondata miatt, megnéztem magamnak. Semmi látható nem árulta el róla, hogy hol született. Később sem tudtam meg többet annál a fél mondatnál, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy miből is látható a "magyarság".:)

Egy meglévő földrajzi tényről azonban megbizonyosodhattam újra a mondatfoszlányokból is: nagyon közel van Sopronhoz az országhatár.

Soha nem történhetett volna meg

A soproni Múzeumnegyed Helytörténeti kiállításán egy vitrin üvege mögött láttuk......, amiről hoztam ezt  a képet. Kipontoztam egy lehetséges szó helyét, mert nem emlék, nem dokumentum, nem kiállítási tárgy, nem csak egy ruha és más egyéb sem. 

Bármely szó kevés, és nem is lenne megfelelő.

A csillogó üveg sem illik elé, de egy múzeum már csak ilyen.

1944. májusában gettót jelöltek ki Sopronban, júniusban a környékbeli települések zsidóságát is a városba hurcolták, majd július 5-én megkezdték a közel 1600-1800 ember bevagonírozását az Auschwitzba induló vonatokhoz.  

Az elhurcoltaknak csupán 10%-a érte meg a felszabadulást.

A soproni Becht Rezső (1893-1976) magyar-német író, költő, műfordító és helytörténész három évvel később így írt a látottakról:

     "...Ijesztően elváltozott arcú ismerősök imbolyogtak el előttem, aki bénultan, megdermedt vérrel meredtem a menetre és éreztem, hogy most tenni kellene valamit: kiáltani, felordítani vagy odaállni közéjük, segíteni a batyut cipelni annak az anyának, akinek szoknyájába három gyerek kapaszkodik vagy karon fogni a hetvenéves Hernfeld-nénit, ezt a finom kis dámát, aki mérhetetlen csodálkozással tipeg a sorban és nincs más poggyásza, csak az elegáns kis kézitáskája. Nem tettem semmit, csak a ruha alatt elpirultam a talpamig..."

Becht Rezső: Levelek Európából (Soproni Szemle 1995)   

Endre László fajvédő magyar politikus, belügyi államtitkár és a magyarországi deportálások egyik fő felelőse volt.  A Népbíróság  mint egyik háborús főbűnöst kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet 1946. március 19-én végrehajották. 

1944. július 4-én, a deportálás előtti napon a belügyminiszternek írt táviratában azt üzente, hogy:  

"A zsidókkal való bánásmód mindenütt emberséges, sőt udvarias“. 

   

                              

Egy kicsi ebből, egy kicsi abból...

Ha én különböző anyagokból léteznék, akkor a sérülékeny csipkéből és a többet is kibíró farmeranyagból lennék létrehozva.

Az erős farmeranyagot a szüleim tulajdonságaiból örököltem, a finomságra, szépre vágyást és az aprólékosságot is igénylő csipkét már én magam adtam hozzá a meglévőhöz.

Csak a kettő együtt segít élni, a szépet is látni és közben átvészelni a nehezebb időket is.

Valahogy úgy, ahogy egyszer a mama diktálta nekem egy sós kiflije receptjét: 

"Egy kicsit ebből, egy kicsit abból..."

Így soha nem tudhattam meg a receptet, csak azt tudom, hogy a végeredmény jó, és így van ez az én életemben is.

Leonard Cohen: A híres kék esőkabát

 

Egy kolléganőm, akivel sokat dolgoztam együtt ugyanabban a munkaidőben egyszer elmesélte, hogy egy éjjel nem tudott aludni és rádiót hallgatott. Már éjfél után 2 óra volt, mikor megszólalt egy akkor számára ismeretlen dal, és azóta sem megy ki a fejéből és sajnálja, hogy talán soha többé nem hallhatja. 

Alig tudott angolul és csak annyit értett meg belőle, hogy: New York, 4 óra és december.

Ha ő nem is, én elfelejtettem a történetet. 

Évek múlva egyszer egy háromhetes nyelvtanfolyamon voltam, és ott sokat hallgattuk Leonard Cohen: A híres kék esőkabát ( Famous Blue Raincoat) című dalát.

Miután a tanfolyamról hazajöttem elmeséltem neki, hogy van egy dal, amit sokszor  hallgattunk és tetszik nekem.

Mivel megosztottuk egymással a zenei élményeinket is, meghallgattuk közösen a Híres kék esőkabát című dalt, hogy ő is tudja, hogy miről beszéltem.

Az első  dallamoknál a felismerés örömével csak ennyit mondott: 

"Ez az!"

Szavak és tettek

Óra nélkül is mérhetem az időt, és már a születésnapi tulipánok szirmainak fakulása, ráncosodása és szárainak meghajlása is a múló időt mutatja.

Teljesítették a feladatukat, adták a szépségüket és azt üzenték szavak nélkül is, hogy valaki gondolt rám.  Erre születtek és nekem mindig fontos volt, hogy minden és mindenki önmagát adja!

Eddigi életükért nemcsak szavak, hanem tettek is járnak nekik úgy, ahogy az embereknek is.

Megköszönöm a tulipánoknak amit adtak, mert erre valók a szavak.

Majd  frissre cserélem a régi vizet, hogy adjak is valamit nekik, mert erre valók a tettek.

Hogy melyik a fontosabb, abba már nem is megyek bele, pedig lenne aktualitása így a kampányidőszak idején.

Így végzed hát te is...

"Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra..."

( Radnóti Miklós: Töredék-részlet 1944. május 19.)

Írtam már bejegyzést Radnóti Miklósról és írtam már Gyarmati Fanni naplójáról is a blogomban. A költő életének tragikus vége azonban még hiányzik, mindenképpen írnom kell még.

Radnóti Miklós 1944. májusában kapta meg utolsó munkaszolgálatra való behívóját. 

A bori táborból  2 levelezőlapot írt feleségének, ezeket a cenzúra miatt Gyarmati Fanni már csak késve kaphatta meg. 

Az elsőt 1944. július 23-án a házasságkötésük évfordulójára, a másodikat mely egyben utolsó levele is volt augusztus 16-án, és ebben azt is írta:„…köszönöm, Édes, az együtt töltött kilenc évet…"

Közben Fanninak is menekülnie kellett. A háború alatt álnéven apácaként bujdosott és többször megerőszakolták az orosz katonák. 

Amikor Radnótit 35 éves korában  a végsőkig kimerülve, hidegvérrel  megölték 1944. november 9-én, Gyarmati Fanni 32 éves volt és sokáig nem akarta elfogadni, hogy meghalt az ő szeretett Mikje.

1945. január 28.

"Olyan elmondhatatlan, húsomba, csontomba, velőmbe ható fájdalom az, hogy nincs mellettem, egyedül vagyok, nélküle vagyok, hogy ezt nem lehet leírni, kifejezni."

Amikor az agyonlőtt költőt a háború után 1946. június 23-án exhumálták, a feleségének javasolták, hogy ne nézze meg a testét. 

Fanni 1946. augusztus 12-én mégis felkereste Abdánál a Rábca árterét, ahol a tömegsírt feltárták és megtekintette őt. Nem idegenkedett a látványtól, nyugodt maradt, mert ami ott volt az" övé" volt akkor is, ha csak egy nadrággomb maradt a ruhából épen és változatlanul.

Egy száraz kórót tépett le, melyet megszárítva egész életében őrzött. 

„Egy kórót téptem a gödörről, ami összevissza hányt földdel ott árulkodott előttünk. Miklós sokkal hitelesebb sírjának éreztem, mint azt, ami majd itt adódik Pesten.”

Radnóti Miklós kihantolása (és még 22 társáé) után megtaláltak egy ceruzával írt noteszt a zsebében, mely a költő utolsó verseit tartalmazta és Razglednicák néven váltak ismertté. Az  első lapon öt nyelven a következő sorok álltak:

„Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére, Budapest VII., Horánszky u. 1.

A tisztiorvos megjegyzése a notesz megtalálásáról: 

"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja farzsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk."

Akár egy film helyszínei is

Hópelyhek az én álmaim,

Fehérek, halaványak,

Néha eltűnnek-foszlanak,

Alighogy földreszálltak.

Hópelyhek az én álmaim,

Fenn zizegve zenélnek,

Szelíden, árván, félszegül -

Meg ne lássa az élet!

(Reményik Sándor: Hópelyhek-részlet)

Vannak helyek, melyek akár egy történetet éppen csak képekkel sejtető és befejezetlenül maradó film helyszínei is lehetnének a sárgán fénylő ablakokkal, egy apró teaházzal és hópelyhektől fehéredő esernyőkkel... 

Vagy inkább könyvek helyszínei lehetnének, mert a könyvekben a képzelet nagyobb szerepet kap mint a filmekben.

A valóságban is láthatók voltak, és néztem is őket egyszer egy még első havazáskor, mert éppen ott voltam és közben rám is hullottak azok a pelyhek.

Aztán beraktam a látványt a saját életem apróságai közé, és ott jobban megmaradnak mint bármilyen tettek.

A közeledő február

 Csukás István: Január lekocog a lépcsőn

Január lekocog a lépcsőn,

hóval teríti a vedlett falakat,

itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,

ahol a kabátja elszakadt.

.

Vigyázva lépkedek a hóesésben,

meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,

fehér lett üstököm, s a hátamon

habzó angyalszárny világít.

.

Lábammal írom most a verset,

e séta lesz most a költemény,

bár összevissza ritmusban lépeget,

de azért van benne zene és remény,

.

hogy lábtörés nélkül elérek a célig,

s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,

válluk vonogatva elmaradnak a fák,

sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.

.

Kisandítok a hó alól, a tél alól,

sirály sípol, beérkező vonat dudál,

kemény sarokkal hersegve csúszkál

s a jégbe monogramokat vés február!

Megváltozik egy hónap neve hamarosan, de a tél tart még, és én is téli verseket keresek és olvasok.

Hallgatom M.-t is, aki arról beszél, hogy míg ő itt van nálam, addig otthon a rögzítője egy filmet vesz fel.

Aztán elkezd mesélni Tolsztojról, a Háború és béké-ről, majd hozzáteszi, hogy még télen megnézi a felvett filmet, mert azt csak télen lehet, és a havas jelenetei is csak ebben az évszakban az igaziak.

Aztán Zsivágó doktorról is beszél, hogy az is egy téli film számára, én pedig folytatom azzal, hogy Sztrelnyikov, a forradalmár is téli tájon és hóban futó síneken "száguld" rettegett páncélvonatán, miközben az ott álló emberek felismerve őt félelemmel mondják ki a nevét.

M. bólint, mert már elmondta korábban nekem, hogy mikor először látta egy moziban Omar Shariffal a filmet még gimnazista korában, ez a jelenet erősen rögzült benne.

Én már nem is ismétlem meg, hogy bennem pedig a nárciszmezős táj maradt meg mélyen, mert ő is tudja ezt már.