Március

"Március mindig úgy érkezik, mintha nem lenne teljesen biztos a dolgában. Nem tél már, de még nem is tavasz. A levegőben ott marad a hideg emléke, de a fény már más szögből esik be az ablakon, és az ember észreveszi, hogy tovább marad világos, mint tegnap.

Március a bizonytalanság hónapja. Kabát kell még, de néha már túl meleg. Fúj a szél, ami nem jeges, csak makacs. Az utcákon a fák még csupaszok, de a rügyek már tudnak valamit, amit mi még nem merünk kimondani.

Van benne valami ígéret, de nem harsány. Nem olyan, mint a május, ami már biztos magában. Március inkább suttog. Azt mondja: talán. Talán most. Talán sikerül. Talán megint el lehet kezdeni.

Az ember ilyenkor kicsit türelmetlen. Elég volt a sötétből, a bezártságból, a hosszú estékből. De a természet nem siet. A föld lassan enged. A fény lassan győz.

És talán bennünk is így történik. Nem egyik napról a másikra. Nem nagy fordulatokkal. Csak apró elmozdulásokkal. Egy séta hosszabb lesz. Egy ablak gyakrabban nyílik ki. Egy gondolat kevésbé nehéz.

Március nem a megérkezés. Március az átmenet.

És néha az átmenet a legfontosabb rész."

( Forrás: Merj élni - Facebook))

Kávézás nárciszokkal

Mutatok egy kis pihentető látványt az egyik kávézásunkról, és leírom mellé még azt, hogy egy soproni cukrászdában tegnap is tavasz volt már.

Rögtön ellenőriztem a nárciszokat, de igaziak voltak, és minden asztalra tettek belőlük.

A Doktor Zsivágó című film megint eszembe jutott, és ezek a kis virágok emlékeztettek engem a benne látott nagy nárciszmezőre.

Az ablakon át beáramlott a napfény, még sárgábbá téve az amúgy is sárgát, és az almáspite is finom volt a kávéval együtt. 

Ezen a szombat délutánon sem történt "semmi" ugyanúgy, mint azon a napon, mikor csak a Nap sütött, és ennek volt hírértéke számomra.

Tavasz az udvarban

Pénteken reggel elmentünk M. szülőfalujába, az Ausztriában lévő Oberloisdorfba, hogy találkozzunk ott az öccsével. 

Miután megérkeztünk, hagytam őket beszélgetni, úgysem sokat értek németül. Hamarosan kimentem a nagy udvarba a tavaszt keresni, mert mikor egy hete az erdőben sétáltunk, nem találtam ott még egy jelét sem az új évszaknak. 

Rájöttem azonnal, hogy a fűben óvatosan kell lépkednem, mert mindenféle színű primulák nyíltak mindenhol.  

Pipitér is volt, melyből sok van a lakótelepem füvében is, és volt hunyor is, amit már elég régen láttam.

A barkák fölött felhők nélküli kék volt az ég, éppen úgy, ahogy a tavasz nagykönyvében meg van írva.

Az erdőben a nekem hiányzó rügyek is meglettek végül az udvar végén ott, ahol az  egymásra rakott, de  még csak kupacba szórt fahasábok is voltak. 

Lesz még munka velük.

Rálátni a barkák mögött lévő templomtorornyra, M.-t abban a templomban keresztelték meg, és gyerekkorában oda járt misékre.

Ha búcsú van augusztusban Oberloisdorfban, mi is megyünk a délelőtti misére, és kijövetelkor M. mindig találkozik régi falubeli ismerősökkel: csodálkozások, kézrázások, beszélgetések és közös emlékezések... 

Végül annak a garázsnak az oldalán, ahol M. öccsének a traktorja van, egy már rozsdásodó sarkú fémtáblát láttam meg egy németül írt szöveggel. 

M. később a kérésemre lefordítta nekem, és  így hangzik magyarul:

Ne hazudj, ne csalj, ne lopj!  A kormány nem tűri a konkurrenciát!

Nem is írok többet már.
Láttam tegnap a tavaszból is, és a fenti mondattal az eddig "hiányzó tudásom" is pótoltam!
Hogy M. öccse mikor és miért kalapálta fel oda azt a táblát nem tudom, de később sem firtattam...

       

      

      

     

     

    

      

      

   

     

      

Napsütésben

 "Más nem történt. Sütött a nap."  (Fekete István)

Egy eseménytelen nap híre. 

Hányan köszönnék meg ezt a rövid híradást, ha a mostani felbolydult világunkban csak ennyi lenne nekik a napi esemény, és nem a túlélésükről is szólna. 

Ami számunkra már egy természetes állapot, azt a megszokásokból kilépve, tudni kell még mindig értékelni is.

Ez már nem annyira természetes.

Nem mindig vesszük észre azt, ami nekünk magától értetődő, mert egyszerűen csak belesimulnak már az életünkbe.  

Egy reggel a nyitott ablakomon át beengedtem a napfényt, és olyan helyre húztam a fotelt, hogy engem is érjen a napsütés.

Csukott szemmel ültem ott, abban a számomra még mindig békés kis világomban, a Nap  egész nap sütött, és ennek hírértéke is volt számomra.

Én pedig mindig értékelem az ilyen, vagy az ehhez hasonló híreket, mert már megtanultam, hogyan lehetek elégedett velük.

Tőzikéket keresve

Nézd, árnyékod hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

(Reményik Sándor:  Csendes csodák-részlet)

Ha kevés lenne számunkra a végtelen ég látványa, nézzünk le a vízre, és ott is  láthatjuk.

Csáfordjánosfán az árteret is elöntő Répce folyó vizén tükröződött az ég és tükröződtek még a fák is.

A  tavaszi tőzikéket mentünk volna nézni, de helyette még mindig csak havat találtunk. 

Az ártéri erdőig, ahol a virágok szoktak nyílni, az áradó folyó vize miatt lehetetlen volt eljutni, és a híd is víz alá került. 

Március elején az ott lévő erdőben ( 20.4 hektár) becslések szerint 8 millió tőzike virágzik akkor, amikor már visszahúzódott a kiöntött folyó vize.

Egyszer volt szerencsénk éppen a megfelelő időben érkezni, hogy láthassuk a fehér "virágtengert". 

Mikor legutóbb ott jártunk, ha  a tőzikéket még nem is, de a hóból kikandigáló egyéb virágok sárga szirmai már megmutatták magukat.

Hírek helyett inkább a napkelte

Egyszer írtam arról, hogy pénteken késő éjjelig a híreket olvastam, és nagyon felzaklattak.

M. szombaton kora reggel elment az erdőbe és a környékére nordic walkingozni. Mikor ő már úton volt, akkor én még mindig aludtam, és mikor megjött, én már a számítógép előtt ültem újra. 

Így volt, sajnos.

Az ő legelső és a legfontosabb híre viszont ez volt számomra:

A harkai domb előtti kis ködben szép volt a napkelte.

Tudtam, hogy az ő hírét kell hallgatnom, és inkább az ilyeneknek helyet teremteni az elmémben.

Azt is mondta még, hogy készített képeket, hogy én is megnézhessem azt a szépet, amit látott.

Csak egyet sajnált mikor megnéztük őket, hogy a Nap nem annyira vörösen izzó gömb rajtuk, mint amilyen  a valóságban volt.

Erdei sétánk

           

 

   

     

 

    

   

    

Azzal a szándékkal indultam el az erdőbe, hogy hozok majd a blogomba néhány rügyről képet, vagy bármilyen más jelét annak, hogy vasárnap már beléptünk a márciusba.  

De semmit nem találtam vagy láttam, pedig kerestem őket a sétánk alatt. 

Ami zöld volt az a fenyők, a moha és a fatörzsekre felfutó borostyán, de ezektől el is vártam, hogy zöldek legyenek ilyenkor is, és emberi döntésként zöldek voltak még az erdei tornapálya eszközeinek fém részei is.

Sokan sétáltak aznap, és a legboldogabbak a gyerekek és a kutyák voltak, de az idősek is elindultak az erdei utakon.

Ha felfelé néztem, a csupasz ágak között az ég kék volt, olyan mint előző nap Kőszegen, és + 13 -14C volt aznap is.

Ha így marad a hőmérséklet, akkor  hamarosan berobban a természet, és a télből hirtelen lesz tavasz úgy, ahogy az előző években is történt. 

Pedig én a fokozatos átmenet híve vagyok.

Kőszegi napsütés

Kőszeg felé vezetett az utunk szombaton, és én készítettem újra az autóból pár képet a fákról is.

Semmi tavaszra utaló jelet nem mutattak még, csupaszok voltak az ágak mindenhol, de a Nap sütött, és +13C volt február 28-án délben.

Öt kilométerenként láttunk egy-egy kis hókupacot, melyek azt mutatták, hogy csak ennyi maradt meg az egy héttel korábbi nagy hóból. 

Megérkeztünk Kőszegre, és azt láttuk, ami a képeken is van.

A tavasz közeledtét érezték az emberek, és még ugyan dzsekikben, de már kint ültek a kávéházak és éttermek előtt, és ráérősen kávézgattak. 

Talán még fagyiztak is, és az arcukat már sokan a Nap felé fordították, a színes házak fölött pedig tiszta volt és kék az ég, ahogy a költő is írja: "béke-kék"*.

* Buda Vladimír

Fázom

Elől vannak a meleg pulóvereim, még nem tettem el őket. 

Március 1-e van, de én két évszak között vagyok, a régitől még nem búcsúztam el, az újat még nem köszöntöttem.

Téli verseket már nem hozok, a tavasziakat már ugyan kerestem, de nem teszek fel belőlük egyelőre a blogomba egyet sem.

Tegnap nem bántam meg, hogy a melegebb sapkám tettem fel, mert így is átfújt rajta a szél.

Inkább írok most arról, hogy félek, hogy megfázom mint arról, hogy valójában melyek az igazi félelmem okai.

Tegnap késő éjjelig olvastam a híreket, amit nem lenne szabad tenni lefekvés előtt, mert nem segítenek elaludni. 

Fáztam tőlük még a meleg lakásban is, mert nagyon hideget árasztott szinte minden olvasott mondat és minden látott kép.

Sem meleg pulóver, sem sál, de még a meleg sapkám sem véd meg tőlük.

Egyes emberek részéről több józan ész melegíthetne csak fel, de az valahol eltűnt a saját országomból és a világ nagy részéből is.