Hírek helyett inkább a napkelte

Egyszer írtam arról, hogy pénteken késő éjjelig a híreket olvastam, és nagyon felzaklattak.

M. szombaton kora reggel elment az erdőbe és a környékére nordic walkingozni. Mikor ő már úton volt, akkor én még mindig aludtam, és mikor megjött, én már a számítógép előtt ültem újra. 

Így volt, sajnos.

Az ő legelső és a legfontosabb híre viszont ez volt számomra:

A harkai domb előtti kis ködben szép volt a napkelte.

Tudtam, hogy az ő hírét kell hallgatnom, és inkább az ilyeneknek helyet teremteni az elmémben.

Azt is mondta még, hogy készített képeket, hogy én is megnézhessem azt a szépet, amit látott.

Csak egyet sajnált mikor megnéztük őket, hogy a napkorong nem annyira vörösen izzó gömb rajtuk, mint amilyen  a valóságban volt.

Erdei sétánk

           

 

   

     

 

    

   

    

Azzal a szándékkal indultam el az erdőbe, hogy hozok majd a blogomba néhány rügyről képet, vagy bármilyen más jelét annak, hogy vasárnap már beléptünk a márciusba.  

De semmit nem találtam vagy láttam, pedig kerestem őket a sétánk alatt. 

Ami zöld volt az a fenyők, a moha és a fatörzsekre felfutó borostyán, de ezektől el is vártam, hogy zöldek legyenek ilyenkor is, és emberi döntésként zöldek voltak még az erdei tornapálya eszközeinek fém részei is.

Sokan sétáltak aznap, és a legboldogabbak a gyerekek és a kutyák voltak, de az idősek is elindultak az erdei utakon.

Ha felfelé néztem, a csupasz ágak között az ég kék volt, olyan mint előző nap Kőszegen, és + 13 -14C volt aznap is.

Ha így marad a hőmérséklet, akkor  hamarosan berobban a természet, és a télből hirtelen lesz tavasz úgy, ahogy az előző években is történt. 

Pedig én a fokozatos átmenet híve vagyok.

Kőszegi napsütés

Kőszeg felé vezetett az utunk szombaton, és én készítettem újra az autóból pár képet a fákról is.

Semmi tavaszra utaló jelet nem mutattak még, csupaszok voltak az ágak mindenhol, de a Nap sütött, és +13C volt február 28-án délben.

Öt kilométerenként láttunk egy-egy kis hókupacot, melyek azt mutatták, hogy csak ennyi maradt meg az egy héttel korábbi nagy hóból. 

Megérkeztünk Kőszegre, és azt láttuk, ami a képeken is van.

A tavasz közeledtét érezték az emberek, és még ugyan dzsekikben, de már kint ültek a kávéházak és éttermek előtt, és ráérősen kávézgattak. 

Talán még fagyiztak is, és az arcukat már sokan a Nap felé fordították, a színes házak fölött pedig tiszta volt és kék az ég, ahogy a költő is írja: "béke-kék"*.

* Buda Vladimír

Fázom

Elől vannak a meleg pulóvereim, még nem tettem el őket. 

Március 1-e van, de én két évszak között vagyok, a régitől még nem búcsúztam el, az újat még nem köszöntöttem.

Téli verseket már nem hozok, a tavasziakat már ugyan kerestem, de nem teszek fel belőlük egyelőre a blogomba egyet sem.

Tegnap nem bántam meg, hogy a melegebb sapkám tettem fel, mert így is átfújt rajta a szél.

Inkább írok most arról, hogy félek, hogy megfázom mint arról, hogy valójában melyek az igazi félelmem okai.

Tegnap késő éjjelig olvastam a híreket, amit nem lenne szabad tenni lefekvés előtt, mert nem segítenek elaludni. 

Fáztam tőlük még a meleg lakásban is, mert nagyon hideget árasztott szinte minden olvasott mondat és minden látott kép.

Sem meleg pulóver, sem sál, de még a meleg sapkám sem véd meg tőlük.

Egyes emberek részéről több józan ész melegíthetne csak fel, de az valahol eltűnt a saját országomból és a világ nagy részéből is.

A stressz helyett...

Az autóból való fényképezés előnye, hogy közben mindig sokat láthatunk, a hátránya pedig, hogy sok az elmosódott kép. 

Folyamatosan jönnek a fák, és a látványuk egy letekert filmszalag egymást követő képeihez hasonlítanak.

Ha tudnának, akkor a sorban állók fák a harmonikus együttélésre taníthatnának, a szántóföld magányos őrzői pedig az egyedüllét kihívásaira. 

Én ott és akkor már nem akarok tanulni, el is teszem a fényképezőgépemet, és csak a szememmel kattintgatok. Elfogadom, hogy  ami megmarad, az megmarad, ami elvész, az menjen is. 

Igyekszem a belső békém keresni, ha nem is én foglalkozom a külső "útjavításokkal". 

Nagyon rögös és kátyús mostanában az út, és én csak egy kis aszfaltmunkás vagyok,  majd  43 nap múlva tudok résztvenni  a javításban.

A belső utam pedig már csak az én dolgom...

Egy februári napon

Mikor a lenti képeket készítettem, találtam pár madártollat is a vízparton, ami azt jelentette, hogy korábban madarak is repültek ott. 

Akkor viszont annyira magányos volt minden, hogy ez szinte hihetetlennek tűnt.

A hangjuk sem hallatszott még távolról sem, teljes volt a csend körülöttünk, és ezt a hangulatot mi sem törtük meg szavakkal, csak azt néztük, hogyan festi szürkévé az égbolt a vizet.

Februári alkony jött,  és én el is időztem ott egy darabig a kis tó partján, mert a  víz látványa mindig vonzott. 

A tollat békén hagytam, nem akartam felszedni, mert miért is tettem volna. Maradjon ott, ahova lehullott.

Ezen a héten elbúcsúzunk a februártól, és jönnek majd a színesedő alkonyatok az aranyhidakkal a vízek felszínén.

Erre is gondoltam, miközben továbbra is azt a kis zöldesszürke tavat néztem kavicsokkal a talpam alatt.

  

    

   

   

Aki télen él

Az előző bejegyzésemben felmerült az, hogy vannak, akik " téli emberek", mert ebben az évszakban érzik igazán jól magukat. 

PDL örült, hogy társra lelt bennem, és így ő sem a többiektől eltérő "csodabogár". Aliz-Julinak pedig megígértem egy kommenetemben, hogy elhozom Krasznahorkai László pár mondatát, melyeknek örültem, mikor megtaláltam őket.

Különböző emberek vannak, és én is bőven beleférek ebbe a tél szeretetemmel, ellentétben a többség tavasz várásával.

Kis dolog ez a világ nagy problémái között, említésre sem méltó, de én mégis  egy bejegyzést is szánok rá, és  főleg az idézet miatt.

Egyébként pedig úgy látom, hogy "így" is elfogadható vagyok!:)

Mikor olvastam ezeket a sorokat, igazolva láttam magam, mert vannak még olyanok, "akik szinte feltámadnak, ha végre beáll a fagy."

Ahogy Eszterné is kilépett a hidegbe miután meglátogatta Pflaumnét, és megtudhatjuk, hogy hova is tartozik az évszakok élhetőségét illetően: 

"...a hideg nem forró kályhák oltalmából szemlélt tűrhetetlen Rossz, hanem az élet természetes közege, akik szinte feltámadnak, ha végre beáll a fagy, s északról megjön a sarki szél, hiszen bennük csupán a tél tisztíthatja meg a látást, hűtheti le a szabályozhatatlan indulatokat, s szervezheti meg újra  a nyári verejtékezésben szétesett gondolatok zavaros tömegét..."

(Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája-részlet)

Vágyódás és elfogadás

"Bennem van valami hiányérzet, amit még megnevezni sem tudok, de a hideg, szürke fém és a puha, sárga pléd ellentéte feszül bennem valóságként és igényként.
Kis örömöket aggatok a két végpont közötti kötélre, és azon araszolgatok hol erre az oldalra, hol a másikra, meg-megállva néha valahol ott középen, és erősen kapaszkodom."

(Korábbi írás a  blogomból)

Mindig érzem a különbséget a december, és az azt követő 2 hónap, a január és a február között.  

Olyan, mint amikor a megszokott otthonból átcsöppenek egy idegen helyre, és közben nincs átmenet.

Az érzés ahhoz hasonlít, mint amikor  honvágyam van  egy másik országban.

Én ezt inkább érzem, de nem tudom a különbséget megfogalmazni. A hideg és meleg színekkel és a lélek megváltozott hőmérsékletetével van jelen bennem.

Nem  is a tudat dönt, hanem egy a lélekben lakó érzés, amely nem beszél, mert még a szavakat sem ismeri a különbség kimondására.

Vágyódások vannak, lehet egyik dolgot jobban szeretni a másiknál, és én a telet szerető vagyok.

De a jelenben élünk,  és  közeledik már valami, ami újat hoz, melynek elfogadása szintén természetes dolog.

Ez már szavakkal is kimondható tényközlés:

Kint süt a Nap, és a hőmérőm ebben a napsütésben 19 fokot mutat.

Téli hangulat

Kint már a latyakba átmenő és koszosodó hó volt a + 8 fokban. 

Bent égett a tűz, a teánk is hamarosan megérkezett, és mi citromot facsartunk, mézet csurgattunk bele, közben azt is néztük, hogyan változik egyre sötétebbre a színe.

Kavargattuk is, bele-belekortyoltunk, és így telt vele az idő addig, míg megkaptuk az ebédünket.

Az ottlévő hangulat csak egy ráadás, talán a tél egyik utolsó üzenete volt számunkra, adott még meleget, színeket és ízeket, hogy elégedetten búcsúzhassunk el majd tőle.

Akár a napunk éleit is tompítani képes órákat töltöttünk ott el, ha egyáltalán kellett volna bárminek is az élét tompítani aznap.