Múlnak a napjaim

Általában reggel ébredés után felhúzom a redőnyöket, kinyitom az ablakokat. Ebben a hőségben viszont mindent fordítva csinálok, lehúzom a redőnyöket, hogy ne süsse az ablakokat a Nap, és becsukom őket, hogy ne jöjjön be   a nagy meleg. Így is meleg van bent, nem hiányzik a kintről beáramló hőség. 

Időnként hideg vizet folytok a csuklómra, nedves zsebkendőt vagy törölközőt teszek a nyakamra, és langyos vízzel lezuhanyozom. Mindig van egy palack víz mellettem, időnként belekortyolok. Ujjatlan, könnyű ruhát vagy csak egy pólót veszek fel. Szerencsére volt egy kis lehűlés a napokban. Jó dologként értékelem.

Ért egy másik jó dolog is a napokban. Elromlott a mosógépem. Na, nem ez volt a jó dolog. Hangosan zúgott, mikor adta ki magából a vizet, és csak vékony sugárban jött ki belőle a víz.  Nem értek hozzá, nem tudtam mi lehet a baja. Sikerült egy szerelőt szereznem. A tudakozót hívtam fel, ők adták meg egy helyi szerelő telefonszámát. Már felkészültem arra, hogy kell vennem egy új mosógépet, és hogy az mennyi gonddal fog járni. Aztán a szerelő megállapította, hogy csak a szűrő tömítődött el. Kitisztította, és megszűnt a probléma. Örültem neki. Tanulság: Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Lehet, hogy csak egy egyszerű problémáról van szó.

Múltkor taxival elmentem a postára. Úgy döntöttem, hogy visszafelé már gyalog jövök. Nem mondom, hogy könnyű volt a legnagyobb hőségben megtennem az utat.  Elszoktam a gyaloglástól, néha úgy érzem, hogy szinte félek menni. Gyenge vagyok, attól tartok, hogy útközben fogy el az erőm. A gyengeség bizonyára a sok fogyás és az állandó otthonlét eredménye is. Szerencsére találkoztam egy volt kolléganőmmel. Beszélgettünk, és közben kérés nélkül elkísért egy darabon a hazafelé vezető úton. Biztonságérzetet adott a jelenléte. Örültem, hogy gyalog hazaértem. Ez is egy jó dolog volt, ami mostanában velem történt. 

Múlnak a napjaim csendben, apró, jó és rossz dolgokkal együtt.

Virágok

Virágzik a levendula. Mikor még jobban tudtam járni elmentünk Tihanyba, Dörgicsére levendulavirágzást nézni. Mindig élveztem. Tettem a hátizsákomba pár szálat, morzsolgattam, és időnként megszagoltam az ujjaimat. Jó volt érezni az illatát. Vettem levendulapárnácskákat és levendulaolajat, hoztam haza belőlük a vázáimba is. Ha lenne kertem biztosan lenne levendulám, és örömöm telne benne.

Mindig is szerettem a virágokat. Tudom, így vagyunk ezzel sokan. Szeretem a színüket, az illatukat, a selymes tapintásukat. Ha mást nem is, de mindig hoztam haza pár szál pipitért, hogy legyen itthon mire nézni, ha bemegyek a szobámba. Sok volt és van is a lakótelepen a fű között. Könnyű volt megtalálni őket. Milyen kedves, vidám neve van.

Emlékszem, mikor mentem át anyuhoz, mindig szedtem neki ebből a virágból az utcán, és ő örült neki. Rögtön vízbe tette, és ott volt  a konyhája asztalán. Volt neki egy régi mokkás pohara abba tette, olyan retro-féle pohár volt. Régen abból ittuk a kávét. Nem kellett hozzá sok, hogy örömöt okozzak anyunak. Mikor nyírták a füvet eltűnt a virág, de utána újra hamarosan nyílt. 

Jönnek elő az emlékek anyuval kapcsolatban, néha elég az is, ha a pipitérre gondolok. Múlik az idő, lassan négy éve lesz, hogy meghalt, de gyakran eszembe jut. Nincs kinek virágot vigyek. Most biztosan felhívnám, ha tehetném.

Hársfa

Az elmúlt percekben nem is volt annál jobb, mint érezni a hársvirág illatát így Pünkösd vasárnap délután, amit egy-egy kósza szellő hozott felém, mikor kiültem az erkélyre, hogy némi levegőhöz is jussak a nap folyamán. Közben megszólalt egy galamb is, turbékolt, monoton hangon adta tudtára a világnak, hogy él, miközben megpihent a fán.

Marad számomra az erkély szokás szerint, igaz, hogy délután nem süti a Nap, és az, hogy napfényhez is jussak nem adatik most meg. De így is jó. 

Magamhoz vettem a kávém, és élveztem az illatokat, a hangokat és a látványt, amint egy anyuka kézenfogva a kisfiát átment az úton. Szépek voltak, jó volt őket látni.

Nem lett olyan kánikula, mint amit ígértek, de ezt egyáltalán nem bánom. Így sokkal kellemesebb az időjárás.

Jó hétvégét ( ami még megmaradt belőle) és Pünkösd hétfőt kívánok mindnyájatoknak.

Pipacsok

Azt hallottam az időjárás jelentésben, hogy jövő hét második felében akár 36-37 fok is lesz. Igazi kánikula ígérkezik. Most még élvezhető a benti kellemes hőmérséklet. Nem tudom bejön-e a jóslatuk, tévedhetnek a meteorológusok is.

Most borult az idő, az eső is esett, 14.5 fok van vasárnap délután. Kicsit hűvös van, de én raktározom magamban ezt az érzést arra az időre, mikor majd nagyon melegem lesz a lakásban. Kellenek a jó emlékek, szerencsére sokszor meg is adatnak.

Szombaton mentünk az autóval, és én nézegettem a pipacsokat. Régen, mikor sétálgattunk, egészen közel tudtam menni a pipacsmezőkhöz, most csak így autóból láttam őket, de így is magával ragadott a látvány. 

Ezt a képet egy valamikori sétánkon készítettem, mikor még kézközelben voltak a pipacsok, és meg tudtam simítani őket. Finom, selymes az érintésük, szeretem őket.

Szép volt, jó volt, igaz volt.

Napjaim

Minden nap egyforma. 

A reggeli kávétól a délután 3-kor megevett almáig, az esti zuhanyozásig. Percre be van osztva az időm, még véletlenül sem tér el a megszokottól. Semmi nem változik, a  falak sem, melyek fogva tartanak. Csak néha mozdulok ki, mikor már nagyon be kell vásárolnom, hogy meglegyen itthon a mindennapi kenyér és más ennivaló. Néha el kell még mennem a fodrászhoz, a bankba, az orvoshoz, a gyógyszertárba... Sok pénzt költök taxira, a buszt nem tudom használni, gyalogolni sem tudok.

Mégis élni jó, az itthon békéjét élvezni, még akkor is, ha nem változik semmi. Csak néha sírom el magam, de itt van a papírzsebkendő az asztalomon, ha szükségem van rá. Nem szégyen a sírás.

Jó, hogy vannak blogok, tudom őket olvasni, töltekezni, más emberek gondolataival együtt lenni. Nézni a képeket, a látványokat, melyek őket veszik körül. 

Tudok én is adni magamból, mégha nem is sok, amit nyújtani tudok, de kikívánkozik belőlem, hát kiengedem mindazt, ami bennem van. Hadd lássa más is hogyan élek, hogyan telnek a napjaim, akkor is, ha semmi mutogatni való nincs róluk. 

Szappan

 

Nagyon szeretek kezet mosni. Ha valamit csinálok, és úgy érzem szükségem van kézmosásra, azonnal megteszem. Van itthon sokféle szappanom. Vannak francia szappanaim is. Természetes, számomra nagyon vonzó  illatuk van. 

Gondolkoztam, hogy mihez hasonlíthatnám ezt az illatot. Leginkább fű, föld,  olívaolaj illatra és némi virágillatra, bár nem ez utóbbi a jellemző. Igazán nem tudnám meghatározni, hogy mire is hasonlítanak. Talán a régi mosószappanokéra emlékeztetnek.

Nagy, kocka alakúak, alig férnek el a tenyeremben. Lassan fogynak, mégha sokszor mosok is kezet, és sokszor zuhanyozom is.

Mióta beköszöntött a járvány, az az első, ha hazajövök valahonnan, hogy kezet mosok gondosan, alaposan. Fertőtlenítem a mankóm fogantyúját is. Mert hiába mosok kezet, ha utána megfogom a mankómat, amit előtte sokszor megérintettem még mosatlan kézzel. A tisztaság fontos dolga az életnek, nekem is az.

Míg mosom  a kezem, arra gondolok, hogy milyen várni valakire békével, türelemmel. Tudom, hogy kapok valami jót. Nincs is annál jobb. Talán ennél adni a jobb dolog. Mikor látom a másik örömét az arcán, amit én okoztam.

Tudom, hogy eljön hozzám, és marad nálam pár napig. Lesz kihez szólnom, lesz kire néznem újra, és én tiszta kézzel, tiszta örömmel várhatok. 

Ilyen az élet több más jó dolog mellett. Jó dolog  a szappan, jó  a várakozás, jó az ittlét, jó a beszélgetés, jó a közös étkezés, csak észre kell venni mindezeket. 

Én megteszem, mert életem részei. Blogtémává növesztettem őket, mert rólam szólnak, bármilyen csekélységek is megosztom veletek.

Ma áztatós esős napra ébredtem. 8 fok van, és veri az eső az ablakot kitartóan. Kinézve az ablakon zöldellő fákat látok, és mögöttük rózsaszínbe borultak a japán díszcseresznyefák is az ablakommal szemben lévő  közeli kis téren. Ez már javában a tavasz a maga sajátos színeivel, mégha most esik is. Az ablakból tudom nézni  a az új évszakot a séták hiányában.

Jó volt a húsvétom. Szerdán jöttem haza.

Voltak M. fiai is az első napon az egyik feleségével. Együtt ebédeltünk, és maradtak késő délutánig. 

Egyébként pedig jól elvoltunk a többi napokon M-nal. 

Beszélgettünk, számítógépeztünk, filmeket néztünk esténként. Olvastam a blogokat is, így kicsit olyan volt ez a része az ottlétemnek, mintha itthon lettem volna.

Szerdán bevásároltunk nekem. M. segített, elvitt a boltokba, felhozta a vásárolt holmikat. Kell a segítség, jólesik, ha van.

Visszatértem a megszokott napjaimba már ma és tegnap. Jó elmenni, és jó hazajönni is. Végzem újra a napi teendőimet. Ilyen az életem, elfogadtam, de jó néha kimozdulni. Megtehettem az elmúlt napokban, és én megbecsülöm a mást, ami eltér a megszokottól. Ez a pár nap ilyen volt. Kikapcsolódtam.

Húsvét

Mikor még Anyu élt, mindig nálam volt húsvétkor a reggeli. Előkészítettem a sonkát, a tojást, és ő úgy fél 9 óra tájban megérkezett. Közösen fogyaszottuk el az ételt. Volt mindig egy kis ajándék is, csoki nyuszi, csoki tojás, soha nem múlt el nélkülük az ünnep. Úgy fogadtuk ezeket a kis figyelmességeket, mint a gyerekek.

Utána átmentünk hozzá, ott már várt az előkészített ebéd, csak fel kellett melegíteni. A délutánt együtt töltöttük nála.

Elmúlt ez az általunk teremtett szokás is, mióta ő nincs. Sok minden más már mióta Anyu  elhunyt. A régi szokásoknak vége, vele együtt voltak az igaziak az ünnepek, a karácsony és a húsvét is. Hiányzik.

Kívánok mindenkinek áldott húsvétot, legyen szép és meghitt ez az alkalom is, és aki teheti együtt ünnepelhessen a családjával, mert úgy az igazi.

Én sem leszek egyedül. M. és családja társaságában leszek.

Szombat

Ma reggel elhatároztam, hogy tiszta ágyneműt húzok. Mindig öröm, ha valami tisztával van dolgom. Szeretek tiszta ágyneműben aludni. Az első éjszaka benne mindig külön öröm számomra. Lecseréltem a téli mintásat virágmintásra, elvégre itt a tavasz. Kreppet húztam, hogy legközelebb ne kelljen vasalnom. Kiteregettem, aztán száradás után jöhet a vasalás, mert ami most volt fent az nem krepp volt. Szarvasmintás, hópelyhes, téli ágyneműkben aludtam eddig, de elmúlt a tél, itt  a tavasz, és ezt a tényt követem az ágyneműkben is. Van minden évszakra ágyneműm. Most már jöhetnek a virágmintásak.

Tulajdonképpen ez volt a legfontosabb, amit ma tettem. Összeszedtem még egyéb mosnivalót is, hálóinget, törölközőket, és elkezdte a gép a mosást. A csendet megtörte a halk zúgása, egy óra 26 perc a program. 

Addig olvasgattam blogokat közben, megittam két kávét, és tornáztam. Mert jót tesz a gerincemnek, ha körülötte az izmok erősödnek. Mióta sokat fogytam, főleg az izomból mentek le a kilók, és ez nem jó. 

Nem főztem, a főzésre szánt időt pihenésre szántam, és arra, amit az előbb már leírtam. Virslit melegítettem fel, azt ettem ebédre. 

Hétvége van, viszonylag sokáig aludtam, holnap még van egy szabadnap. Tulajdonképpen mióta nyugdíjban vagyok minden nap szabadnap, de a hétvége mégis más. Kicsit tovább alszom, többet ülök  a számítógép előtt, többet pihenek.

Így telt a mai napom mostanáig. Elégedett vagyok, nem is tervezek mást.

 

Hiányok

Hiányzik, hogy nem ehetek édességet akkor, amikor akarok. Régen csak úgy beültünk egy cukrászdába, és kiválaszthattam egy nekem tetsző tortaszeletet, rétest, krémest vagy bármi mást. A cukorbetegségem megfoszt ettől, és ez így is marad.

Nem voltam sohasem édességfüggő, de az önjutalmazás része volt mindig egy kis finomság. Nyáron a fagyi,  a jégkrém lehűtött egy kis időre, visszaemlékszem azokra az időkre. Jó volt, szép volt.

Ahogy idősödöm mindig van valami, amiről le kell mondanom. Ilyen a séta is. Hiányzik  a mozgás, de nem tudok járkálni. Még mankóval sem tudok sokat menni, de keveset sem nagyon. 

A megszokott dolgokról nehéz lemondani, de meg kell tenni, mert változik az élet, változunk mi is. Ahogy múlik az idő, egyre többet.

Két betegséggel élek. A cukorbetegség és a gerincproblémáim. Mind a kettő megfoszt valamitől, ami eddig életem része volt. El kell fogadnom. Meg is teszem, nem tehetek mást. Néha azért sírdogálok, hátha megkönnyebbülök tőle. Mert az öröm és a sírás is az élet része, ahogy az egészség és a betegség is.

Mondhatnám azt is, hogy ezek legyenek a legkevésbé fontos problémáim ebben a nehéz, háborús, Covidos időszakban. Viszont mivel megbeszéltük itt a blogokban azt is, hogy keresni kell az örömöt okozó dolgokat mostanában, ezért mégis fontosak számomra. Kellene az édesség és a séta, amolyan vígasztalóként, de nem adatnak meg. Viszont itt nincs háború, és egyelőre élek. Ilyen szempontból is lehet nézni a helyzetem. Igyekszem megvalósítani ezt a nézőpontot a jelenben és a jövőben is.

Élni jó!

Félelem

A tavaszi fény besüt az ablakon, áttöri a függönyt, kész a kávé. Itthon béke van, de a határon túl háború zajlik. Nem mindenkinek adatik meg ez a hangulat, mint itt éppen most és nekem. Meg is becsülöm.

Náluk is megvolt ez a látvány, a nyugalom, a fegyverek ropogása, bombázás nélkül. Most menekülniük kell, hátrahagyva mindenüket, a férjeiket, fiaikat, rokonaikat. Védeni kell az életet, pedig nem akarnak ők sem mást, mint békében élni, dolgozni, és nevelni a gyerekeiket. Vannak, akik maradnak. Sok az áldozat, katonák, civilek, sokasodnak a tömegsírok.

Nézem a Híradót, és félek. Félek, hogy felelőtlen döntések, nyilatkozatok miatt a háború tovább terjedhet, belesodródhatunk valamibe, amit nem akarunk, de azt is remélem közben, hogy győz a józan ész. Félek, mert atomerőművet lőnek, és ez beláthatatlan következménnyel járhat. Félek  a gazdasági szankcióktól, hogy nem lesz gáz, olaj. Félek, hogy egyre több lesz az áldozat, mert ez elkerülhetetlen. Félek, hogy az emberek, főleg a gyerekek lelke sérül egy életre. Félek, hogy egyre több embernek kell elhagyni  a hazáját talán örökre. Félek, mert ilyen helyzetben soha nem volt részem, nem tudom mit tegyek, mit tennék, ha bajba kerülnénk. Valószínű, hogy maradnék.

Most tudok segíteni pénzzel az adományvonalon. Nem tudok mást tenni. Ez a lehetőségem, semmi más.

Félek...

Fák

Suhannak a fák útközben. Autóból is lehet képeket készíteni róluk. Csupaszok, de szép így a rajzolatuk. Ha lombkorona fedi be őket, nem látszank ennyire a gallyak, az ágak vonalai. Szépek, örömmel nézegetem őket. Ha az egyik fa eltűnik, jönnek az újabbak, soha el nem múló szépséggel találkozom. Figyelni kell, és élvezni az utat velük együtt. Mindig van valami látnivaló útközben, de leginkább a fák, az utakat kísérő társak, a lágy, téli  fényből elő-előtűnő  örömöt okozó néznivalók.

A március eleji fáknak különös varázsuk van. Már lassan a tél után, de még a közeledő tavasz előtt mutatják magukat a nézelődőknek.

Az ágak mozgása mutatja  a szél erősségét. Múltkor néztem a lakásból, ahogy dülöngéltek az ágak a viharos szélben, közben hallottam a szél zúgását, melynek jelenléte állandóvá vált bent is, nem csendesedett le sokáig. 

A fákról írok, melyek itt vannak az ablakom előtt  és az utak mentén is, közel hozva a természetet bárhol is vagyok. Itthon vagy az autóban. Erdőben már nem, mert nem tudok odamenni, de  nem tagadják meg magukat tőlem máshol, adják magukat örök adakozással.

Nárcisz

Van nárciszom itthon. 

Kis zöld vödörbe ültetve kaptam a még alig bimbókat Valentin napra virágzó primulával a tövükben. A nárciszokon szinte nem látszott, és látszik rajtuk még mindig, hogy mi lesz valaha belőlük. Pár napja kinyílt az egyik, az első, mintegy hírnöke a többinek. Van még hét testvér ezen az egyen kívül. Szorosan zárva vannak a szirmok, rejtőzködve várják, hogy megmutathassák magukat. Rendszeresen locsolom, gondozom őket, beszélek hozzájuk. 

Látványuk közelebb hozzák  a tavaszt, a sárga színt,  mely odavonzza a tekintetet bármilyen kicsi is. Szinte csak egy kis folt az egész, mely mégis fogva tartja a szemet. 

Ez a szín a napfény színe. Figyelni fogom, ahogy nőnek, virágoznak, és egyre szebbek lesznek. Szépségük örömöt okoz, bármilyen kis dologról van is szó. 

Jóság

Este van és csend. Besötétedett, még mindig korán sötétedik, de érezhetően hosszabbodnak már a nappalok. Égnek már az utcán a lámpák, az egyik éppen az ablakom előtt van, látom a fényét, ha eljön az este.

Meggyújtottam a mécsesemet egy sercegő gyufával, remegve pislákol,  és azon gondolkoztam, hogy vannak jó emberek. Soha nem kérem, de ők önként adják, amit adnak. 

Ha leviszem a szemetemet, és éppen jön valaki velem szemben vagy mögöttem, akkor elkérik, és leviszik helyettem. Ha az ajtón akarok bejönni, kinyitják nekem. Ha véletlenül szomszédokkal találkozom a boltból jövet, akkor elkérik a táskámat, felhozzák, és leteszik az ajtóm elé. A hátitáskámat is el akarják kérni, de azt azért nem adom, mert az már jól  el van igazítva a hátamon. Ha a lépcsőn megyek a mankómmal, akkor megállnak, megvárják míg fel- vagy leérek, és mondogatják közben, hogy ne siessek, mert ők ráérnek. Tulajdonképpen én is, de nem akarom megváratni őket. Lassú vagyok, különösen a lépcsőkön. Úgy megyek, hogy leteszem az egyik lábam, aztán a másikat mellé, és így folytatom, míg el nem fogynak a lépcsők.

Rám mosolyognak, én is rájuk, és az a mosoly rajtam ül, míg haza nem érek.

Nem tudom viszonozni a jóságukat csak egy köszönettel, de nem is várják el tőlem, hogy más egyebet is adjak. Ha én tudnék másnak segíteni, akkor én is ugyanezt tenném,  ahogy meg is tettem a múltban. Most visszakapom a jóságot, és ezt csak jó és szép szavakkal tudom tudtukra adni, hogy mennyire jólesik. 

Régen

szokásom volt, hogy miután hazaértem a munkából, és becsuktam magam mögött az ajtót, még egy kicsit nyomtam rajta, hogy biztosan kizárjam a külvilágot. Erre vágytam a zajos, néha kesze-kusza nap közben, a külvilág kizárására, csináltam még egy szertartást az ajtóval, ami végleg megnyugtatott. Talán ez egy befelé forduló személytől nem lehet váratlan és szokatlan cselekedet. Túl sok ember vett körül délután és este. Számomra legalábbis túl sokan voltak. Vágytam az egyedüllétre mikor hazaértem. Akkor már tudtam, hogy eljön majd az az idő, amikor sokszor egyedül leszek, és nem fogok vágyni arra, hogy magam legyek. 

Íme, eljött. Most elvagyok a saját gondolataimmal, a számítógéppel,  könyvekkel, házimunkával. Azzal kell élni, ami adatik. Kár lázadni, csak szorongást ad. Nincs rá szükség. 

Olyan helyen dolgoztam, hogy késő este volt már mikor hazaértem. Elővettem még egy könyvet, pörgettem a lapokat, olvasgattam, megnéztem a blogokat. Mécsest gyújtottam, megfürödtem. Anyu is felhívott, és beszélgettünk az eltelt napról. M-nal Skype-on váltottunk még pár mondatot. Így teltek a munka utáni estéim. 

A külvilág már nem volt körülöttem, a nappal körülvevő sok ember sem, az ajtón kívül voltak, és ez nagyon kellett nekem akkor az olykor nehéz nap után, mikor annyi mindenről kellett dönteni, megoldani, elrendezni. Szerettem a munkám, de nekem inkább egy egyedül végzendő munka kellett volna, ami nem kifejezetten pedagógusok számára lett kitalálva. Mikor dönteni kellett, hogy mi leszek, még nem voltam tisztában teljesen magammal.

Most már elhagytam a szertartást az ajtó megnyomásával. Egyszerűen becsukom az ajtót, és felakasztom a kulcsot. Kész, ennyi! 

Csak egy régi hangulat, semmi más...

Ha más nem jut eszembe, amiről írhatnék, egy-egy régi emlékről írok, mely már a múlté, de még bennem él, mégha egészen kis dolog is.

Eszembe jutott, hogy milyen jó is volt megállni, és leülni egy kávézóban. A lágyan  besütő napfény az ablakon át megadta  a szükséges,  az aktuális problémákat elfedő hangulatot, mégha néhány percre is. Nem is vártuk el, hogy megoldódjanak a gondok, csak azért mert leültünk egy kis időre meginni egy kávét. 

Alig váltottunk pár szót, már mindent kimondtunk odafelé menet, csak ültünk csendben, hallgattuk a kávéfőző gőzének tompán sípoló hangját, a kanalak halk koccanását, a körülöttünk zajló élet foszlányait, melyek eljutottak hozzánk a mások által halkan kimondott szavakon át.

Ha a színeket és fényeket figyeltük volna, nem láthattunk volna mást, mint barnát, törtfehéret, a fény által átszűrt szürkét, a kávéhoz adott ásványvíz átlátszó, el-elpattanó buborékainak csillogását. 

Belénk ivódott  a hely hangulata, és mikor visszatértünk az utcára, még egy ideig vittük magunkkal a kávé ízét a szánkban, a pincérek elköszönösének udvarias hangját, mellyel azt fejezték ki, hogy újra viszont akarnak látni  minket. És mi is kimondtuk a  "Viszontlátásra" szót, és be is tartottuk.

Milyen más volt akkor az élet, mikor tudtam menni, gyakran kimozdulni az otthonomból. Átéltem, gyártottam az élményeket, melyekből most tudok élni.

Reggelem

Ülök a csendben. 

Reggel 8-kor felkeltem, megmértem a vércukorszintemet: 5,3 volt, utána megreggeliztem és bekapcsoltam a radiátorokat. Éjjel soha nincsenek bekapcsolva, de nem nagyon hűl ki  a lakás reggelre.

Majd úgy döntöttem, hogy visszafekszem még egy kicsit pár percre, de 10-ig aludtam. Kipihenten ébredtem, jól kezdődőtt a napom. 

Utána jöhetett a szokásos reggeli kávé. Nélküle nem múlik el a reggel. Nescafét csinálok, forralom hozzá a  vizet, kanalazom a szarvasos bögrébe a kávét, és teszek bele egy kis tejet. Cukrot egyébként sem tettem bele soha, most pedig nem is tehetnék. A bögrémet a számítógép mellé teszem, és bekapcsolom a gépet. Örülök, hogy sikerül, mert mostanában néha kiírja, hogy "No signal", és sokáig kell kapcsolgatni, míg sikerül belé életet lehelnem. Elkezdem olvasni a blogokat. 

Eddig ez egy szokásos nap, az ilyen sokáig alvást leszámítva. 

Majd feltöltöm a mécseses kosárkámat. Lesz estére belőle mit meggyújtani.

Tegnap délelőtt eső, utána napsütés volt, majd este hó, ami még ma is megvan. Csak győzzük követni az időjárást. Szerencsére nem vagyok nagyon érzékeny az időjárás változásaira, elviselek egy napon belül telet és tavaszt.  Bár a tavasztól messzire vagyunk ebben a hidegben. Igaz, hogy a melegfrontot néha megérzem, de ezenkívül más problémám nincs vele.

Elkezdődőtt egy új nap.

Napjaim

Itt ülök a számítógépem mellett, és azon gondolkozom, miről is írhatnék. Ha nem történik az emberrel semmi, nehéz témát találni. 

Minden úgy telik az új évben eddig, mint az előzőben. Nem fogadtam meg semmit, mert ha nem vagyok még készen rá, úgysem sikerül hosszú távon betartani. Egy ideig megy, aztán abbamarad. Az elhatározásokra meg kell érni, különben nem belülről jön, hanem csak üres szavak sorozata és pontokba szedett írások listája.

6-án leszedtem a karácsonyfámat. Elpakoltam mindent utána. Hiányzik. A fénye mellett ültem napokig, megszoktam, hogy velem van. Levettem a karácsonyi ajtódíszt is, most már semmi sincs nálam, ami a karácsonyra emlékeztetne. A szemközti ház ablakaiből és erkélyeiről is eltűntek a fények, azok is hiányoznak.

Vettem végre vércukorszint mérőt. Már éppen ideje volt. Halogattam mindig, mert féltem, hogy nem tudom használni. Mindig félek az új dolgoktól. A használati utasításokon általában nem tudok eligazodni, csak ha látom, hogy mi a teendő, ha valaki megmutatja. A gyógyszertárban megmutatták, nem is olyan ördöngős feladat. Ezentúl rendszeresen mérem az értéket.

M. itt volt velem egy hétig, jó volt nem egyedül lenni. Volt kihez szólnom, mégha nem is volt könnyű, mert elszoktam a beszédtől a sok hallgatásban. 

Elment, maradnak újra a betűk a gondolatok kifejezésére.