Hozok még néhány emlékképet, és szólok a francia emberekkel való találkozásaimról is.
Mikor látták, hogy rollátorral vagy éppen bottal közlekedem, előre engedtek, vagy letértek a járdáról az útra. Mikor egyszer vártam a zebra mellett M-re, egy hölgy felajánlotta, hogy átkísér. Azt hitte át akarok menni, de nem merek elindulni. Volt olyan is, hogy M. nem volt a közelemben (aki mindig segített), és egy újabb hölgy levitte a lépcsőn a rollátoromat.
Mikor rámosolyogtam valakire, köszöntek. Sokszor hallhattam a Bonjour, Madame mondatot, és visszamosolyogtak. Egyszer egy szép kút szélén ülő pipázó ember köszönt ránk egy kisvárosban csak úgy. Visszaköszöntünk, majd elmenőben még egy ideig éreztük a pipájának finom füstjét. M-t a gimnáziumi igazgatója pipafüstjének illatára emlékeztette.
Az éttermekben a pincérek és a pincérnők M-mel lassan beszéltek franciául, hogy megértse, amit mondanak. M. francia nyelvtudásán érezni lehetett, hogy segítségre szorul. Ha angolul szóltam bárkihez, akkor igyekeztek összeszedni saját angol nyelvtudásukat, hogy beszélhessenek velem.
Mikor egy szállodába fáradtan 3 órakor érkeztünk a megjelölt 5 óra helyett, mégis beengedtek minket a szobába, hogy pihenhessünk.
Egy kastély pénztáros fiúja megkérdezte honnan jöttem. Elmondta, hogy annyit tud Magyarországról, hogy: Budapest, Balaton és Puskás. Nagyon nem lepődtem meg, de kicsit bántott, hogy csak ennyit. Viszont Budapestet nem Budapesztnek mondta, hanem Budapestnek. Ez tetszett.
Csak jókat tudok mondani az emberekkel való nem sok, de mégis létező kapcsolataimról.