Segítőkészség

                                        

                                       

Megint itt a kávém mellettem, ez a délutáni adag, és leültem vele a gép mellé. Lassan kortyolgatom, és a legutóbbi élményeimen gondolkozom, ami az, hogy sok jó ember van.

Mivel a kommentjeim betűmérete kicsi volt, változtatnom kellett rajta. Fontos nekem, hogy jól érezzétek magatokat nálam, és olvasni tudjátok a bejegyzéseim mellett a kommenteket is. Elvégre én vagyok itt a vendéglátó a blogomban. 

De én csak abszolút használója vagyok a gépnek, belenyúlni nem tudok, még annyira sem, hogy betűméretet nagyítsak. Ez nagy hiányom, de hajlandó vagyok a fejlődésre.:) Persze, hogy van annyi tudásom, hogy a gépet működtetni tudjam, de ennyi, nem több.

Sokan segítségemre jöttek, és ez erősítette meg bennem, hogy jók az emberek, és hogy milyen szerencsés vagyok, hogy körülöttem vagytok. 

Adta mindenki, amit tudott: tudást, figyelmet, törődést. Sokat tanultam belőlük. Olyanokról olvashattam, amiről eddig nem is hallottam. Időt, fáradtságot nem kímélve voltak, akik emailben írták le a megoldást képekkel tarkítva.

Aztán az egyik talált, süllyedt! Képes voltam én, a "butus" is megcsinálni. Meg tudtam vele oldani a problémát. Aztán már az új tanultakból magam csináltam meg a betűtípus változtatását is. Így a szürke, vékony betűkből vastagabb fekete lett, és így még jobban olvashatók.

Hálásan köszönöm azoknak, akik részt vettek az oktatásomban és a sikerélményemben. Szebbé tettétek a napomat. 

Hasonló élményeket és szép napot kívánok!

Blog

                                               

                                   

Itt ülök a gép előtt a kávémmal, és jön néhány gondolat, ami megosztásra vár.

Le kell írnom, hogy jó, hogy  körülöttem vagytok. Nem vagyok  olyan egyedül, mint amennyire lehetnék. Emiatt is jó dolog a blogírás. 

Abbahagytam évekre, mert úgy éreztem, hogy már csak önmagam ismétlem, és ez így unalmas lehet mások számára, de a magaméra is. A blogot magamnak is írom ugyanis. Most ez a naplóm, ami nem annyira személyes, hogy csak magamnak írhatnám le egy titkos füzetbe.  

Nem történik annyi minden velem, hogy mindig valami újat hozzak. Egyformák a napjaim ebben a bezárt világban. Leülök ide, és írom ami csak eszembe jut, sokszor persze ugyanazt. Nem mondhatom el másnak, leírom hát ide nektek és magamnak. 

Aztán mikor újra elkezdtem december 31-én a blogomat, emberek lettek körülöttem újra, mégha virtuálisan is, és ez jó dolog az egyedüllétre. Ez sokkal fontosabb dolog jelenleg, hogy itt vagytok, sőt, gyakran szóltok is hozzám, mint az önismétléstől való félelmem. Csak az tudja milyen ez, aki egyedül van. Szükségem van a blogra, mióta megváltozott az életem. Megoszthatom a gondolataimat, és olvashatom másét is.  A nap egyik része a képek nézegetése, bepillantás mások életébe. Ezenkívül kiadhatom magamból a bennem lévő gondolatokat, és vannak olyanok, akik ezt el is olvassák. Milyen jó érzés!

Elfogyott a kávém, ennyi jutott most eszembe.  Szép napot kívánok Nektek!

Ígéret

Múlt szerda óta minden nap sétálok, ahogy már írtam erről a napról, melyen létrejött az elhatározás. Megvan a napi egy óra, csak ennyire vagyok képes, és betartom a magamnak tett ígéretemet. Elvégre magamat nem csaphatom be. 

Gondolkoztam az ígéretekről. Másnak is tehetek, és be kell azt is tartani,  de a legjobb dopping az, ha magamnak teszem meg. A saját lelkiismeretemnek kell számot adni arról, ami fontos számomra. Én tudom, hogy mikor vagyok készen a teljesítésére, felesleges igéretekkel nem áltatom magam, teljesen hiábavaló. 

Hideg idő volt mindig az elmúlt napokban erős, csípős széllel,  melegen öltöztem fel, hogy elkerüljem a megfázást. Sokszor hullott hódara is, inkább tél van itt egyelőre, mint tavasz. Nem nagyon látom még az új évszak jeleit azon az úton, amit végigjárok. Igaz, hogy nem a kertvárosban sétálok, ahol kerteket láthatnék, de láttam egy éppen csak nyiladozó aranyvesszőt is egy kerítésen át kihajolva. Megörültem neki, mert ez volt az egyetlen tavaszra utaló nyom. 

Feketerigókat is láttam, eszegettek a járda melletti fűben, figyeltek rám egy darabig, majd elmentek messzebre, míg elhaladtam mellettük. Ilyen kis apró történésekre szoktam figyelni a séta alatt. Szeretem nézni a körülöttem zajló kis világot apró történéseivel együtt. Felvidítanak, de egyben meg is nyugtatnak, ha figyelemmel kísérem őket.

Aztán eljön az este, megtettem, amit ma akartam, nem sokat, de nem is keveset, gyújtok egy mécsest, mert számomra még egyelőre inkább tél van, mint tavasz, és visszagondolok a napra. Elmúlt, elégedett vagyok vele, ennyit tudtam kihozni belőle.

Elhatározás

                                    

                                                     

                                        

 

Szerdán elhatároztam, hogy minden nap sétálok egy órát. Többet nem tudok egyelőre. Nem mozgok eleget, mert nehezen megy a menés, de kell, és a friss levegő is hiányzik. Egy olyan helyet  választottam, ahol viszonylag kevés ember van, az otthonomtól a sörgyárig. 

Régen a levegőben komló illat volt a környéken, ami már nincs, biztosan változtattak valamit a sörgyártásban. Volt úgy, hogy a közeli gyertyaüzem édeskés illata keveredett a komló illattal. Ez volt olykor a környék levegőjének jellegzetessége, ha olyan volt a széljárás. Szerettem, és néha azt éreztette velem, hogy otthon vagyok. Ha egy íznek otthon és múlt hangulata van, lehet egy illatnak is ugyanaz.

Mikor hazaértem elfáradva a sétából a jutalmam egy kávé volt a csípős szél után a benti  melegben, és maga az érzés, hogy tettem valamit az egészségemért.

Az az igazság, hogy  M. a fejemre koppintott Skype-on, hogy nem mozgok eleget, és hogy az egészség fejben is dől el, és el kell határozni, hogy teszünk érte. Ő harminc éve minden második nap fut elég sokat hegynek fel, és hosszú kilométereket sétál is. Tesz valamit azért, hogy jobban érezze magát. Én elég lusta vagyok erre, pedig kell. Ha futni nem is tudok, sétálni  a mankómmal még igen. Tornázni is szoktam majdnem minden nap.

Megírtam M-nak, hogy sétáltam, ő is szorgalmazza, hogy csináljam minden nap. Napról napra erősebb leszek remélem. 

Van itthon szobabiciklim és bordásfalam is. Ezeket is lehet használnom. Tehát lehetőség van, csak akarat és elhatározás kell.

A havas kép még pénteken készült az ablakomból. Maradt belőle  másnapra is, és még szállingózott is hozzá. A postára sétáltam aznap, közben is esett a hó. Elvégre lassan március vége van, mi mást kaphatnánk a kiszámíthatatlan időjárástól. :)  Tegnap már sütött a Nap, kék volt az ég, és a sétám közben csak nagyon kicsi havat láttam árnyékos helyeken mutatóban. 1 fok volt, és újra éles széllel kellett megbirkóznom. 

Tűz

M. anyukájának a konyhájában van sparhelt. Van központi fűtés is házban, de ez a régi fűtési, főzési  alkalmatosság is megmaradt a régmúltból. Már sokan elfeledték, de van, aki még őrzi. Nagymamámnak is volt egy a nyári konyhájában.

Egyszer mikor ott voltam M. anyukájáéknál, az én feladatom volt, hogy tegyek a tűzre. Volt egy fotel is mellette, én ott ültem, melegedtem, és időnként ránéztem a fonott kosárban lévő fára és a lángokra. Ha eljött az ideje tettem rá, és a parázsból pattogó hangot adva újra láng lett.

Milyen kevés kell a boldogsághoz. Ennél kellemesebb feladatot nem is adhattak volna. Táplálni a tüzet, meleget adni a segítségémmel nemcsak magamnak, hanem másoknak is, akik éppen beszélgettek az asztal körül. Nem sokat értettem belőle, németül ment a mondatok váltása. Így inkább befelé és a tűz felé fordulva teltek el a percek, az óraketyegéses, illatosan kávézós, friss kalácsos vasárnap délután. 

Ahogy jön a tavasz, a tűzrakás benti lehetősége is elmúlik, de egy másik formában újra ott lesz, hogy adjak valamit magamnak, és ha tudok másnak is, azzal a kapott eséllyel, ami egy kicsit mássá teszi az életemet, akármilyen kis dolog legyen is az. Ez egy valaha volt egyszerű tűzrakás is lehet egy osztrák falusi konyhában. Csak tudatában kell lenni, hogy most "valami" történik bennem, velem, amire emlékezni fogok később is. És lám, emlékszem is.

Ebben a mostani covidos, bezárt világban, munkahely nélküli, nyugdíjas időszakban, anyu és M. nélküli életben kevesebb a lehetőség az adásra, hiszen jóval kevesebb ember van körülöttem, mint eddig valaha is volt. Egy-egy szép és jó szó azonban mindig legyen a tarsolyomban, ha jön mégis az a bizonyos ritkává vált alkalom, és mégis találkozom emberekkel. Legyenek ők akár a szomszédok vagy a már sokat látott bolti pénztárosok. Biztosan jólesik nekik.

Ha más nem adódik, legalább ennyi legyen. 

Ibolya

Megtaláltam a kékeslilás, üde virágot. Egyszer olvastam, hogy "elegáns" illata van, pedig milyen szerény külsőre. Ezzel a jelzővel ellentmondás keletkezik a külseje és az illata között, de elviseli türelemmel. 

Volt egyszer egy kerek, ibolyaillatú szappanom. Szépen volt becsomagolva, és egy virágmintás dobozban volt. De szerettem vele kezet mosni! Sokszor mosok kezet, így sokszor érezhettem az illatát. Aztán egyszer elfogyott, azóta sem volt ilyen szappanom.

Mikor gyerekkoromban ibolyázni mentünk, mindig tettem a zsebembe cérnát, hogy a levelekkel körülrakott csokrot azzal megkötözhessem meg, így hazáig nem hullottak szét. Aztán jöhetett valamilyen kis pohár vagy váza, és dísze volt az asztalnak. Sokszor odamentem hozzá, és csak úgy beleszagoltam. Le is préseltem néhányat, csináltam  képeslapot és a falra is képet belőlük. Most már inkább nem szakítom le, hanem lefényképezem, vagy egyszerűen emlékszem rá, és így hozom haza őket. Hadd éljenek tovább a természetben, ott a helyük.

Úgy érzem most, hogy gyerekkoromban az ibolya begyűjtésének, birtoklásának szenvedélye erősebb volt bennem, mint maga a látványa. 

Azóta változtam. Ritkán szedek le virágot. Azért néha szoktam, nem tudok ellenállni nekik, különösen ha vadvirágokról van szó. Amelyik virágról tudom, hogy védett, békén hagyom természetesen.

Mostanában a birtoklás helyett inkább jön a szemlélődés, a látványban lévő szépségkeresés érzésének élménye a leszakítás helyett. 

Ma már talán büntetik is az ibolya szedését, védeni kell, de  biztosan más a helyzet, ha saját kertben van. Utánanéztem, a sárga, a dombi és a lápi ibolya védett hazánkban.

Egyszerűségében szép, szerénységével is vonzó kis virág. 

Újra közöttünk, újra velünk van.

Otthon

Igen, az otthon.

Sok kis részlet adja az egészet, a közöttük töltött órákat, napokat, éveket, melyek életem egészévé tevődnek össze. A falakon és a polcokon a képek, könyvek, a csatos üvegben a gyönysoraim, egy angyal az ajtó fölött, számítógép, levendula különböző helyeken, párnák, tükrök, tollak, ceruzák, naptárak, és itt van a fontos számítógép is.

Nem egy nap kerültek ide természetesen, idő kellett hozzá, míg összejöttek innen-onnan. Vannak amik a bolhapiacról, a régi képek, melyek a nagyanyai házból mentett régi emlékek, a levendula az utcáról, utazásokból, mivel nincs saját kert, a szélcsengő egy már nem tudom milyen boltból, talán valamilyen ezoterikusból. Gyertyák, gyertyatartók, puha plédek, kényelmes fotel TV nézésre és olvasásra. Mellette lámpa. Sok lámpa van az otthonomban. Sólámpa, asztali lámpák, van egy az éjjeliszekrényen, az ágyam mellett, az asztalon, az íróasztalomon a számítógép mellett, aztán ott vannak a mennyezeti lámpák...

Pihenésre alkalmas hely is az otthon. Mikor későn este hazajöttem a munkából, jó  volt becsukni az ajtót magam mögött, és még egy kicsit éltem lefekvés előtt. Hallgattam valamilyen zenét, bekapcsoltam a TV-t, mécsest vagy gyertyát gyújtottam, kizártam a külvilágot. Elég volt szinte egész nap emberek, gyerekek között lenni késő estig. Néha túl sok is. 

Magamra szántam azt az időt, hogy lenyugodjak a munkahely után, ami sok megoldandó problémából is állt. Ahol gyerekek vannak ez elkerülhetetlen. Hoztam magammal belőlük haza, nehezen ment a megnyugvás, de kellett, hogy el tudjak aludni a felpörgetettség után. Erről már korábban is írtam, mert fontos dolog volt az életemben a hazahozott gondok esti, itthoni megszelídítése még lefekvés előtt. Most jó, hogy ez már nincs az életemben, élvezem a nyugdíjat.

Kell egy biztos háttér, ahol minden négyzetmétert ismerek, nem kell viselkednem, összpontosítanom, és megadatik az, amire szükségem van. Belaktam a lakásomat, jó úton haladok az itthoni belső béke felé.

Kulcs és kulcslyuk

Minden emberhez van kulcs, hogy kinyissa. A kulcslyuk nyitva áll, csak a kulcsot kell megtalálni hozzá. 

A bántás a megbocsájtásra nyílik, a bánat a vígaszra, a félelemre a bátorítás. A bizalmatlanságra a bizalom, a félelemre a bátorság, az egyedül lévőre a másik társasága és törődése, a rászorulónak az adás és így tovább. Úgy találhatnak egymásra emberek, hogy nyitva állnak a befogadásra, hisznek abban, hogy van egy kulcs hozzájuk, ami valahol van, és vár rájuk. Kell a nyitottság. Én eléggé visszafogott, zárkózott vagyok, tanulom a nyitni tudást másra, és várok a kulcsokra, melyek hozzám illenek, és nekem is vannak kulcsaim.

Előbb-utóbb megtörténik a rátalálás, és minden ilyen történésnek hálásnak kell lennünk. Vannak kis csodák a világon, vannak egymásra találások az egyszerű hétköznapokban is. Ez adja meg a nap szépségét, létjogosultságát egy nem különleges napnak az ember életében. 

A blogvilágban is vannak ilyen egymásra találások, már sok jó élményben volt részem, és nagyon örülök, és örültem is nekik a mostani és a korábbi blogjaimban is. Mindig vannak és voltak olyanok, akiknek nagyon várom az írását, mert sokat tudnak adni nekem. Ajándék részemre, ha meglátom, hogy írtak. Ha nem írnak, akkor visszaolvasok náluk, mert szükségem van rájuk.

Szívesen olvasok blogokat, nézegetek képeket, keresem és találom a közös pontokat, és más emberek világa tárul fel előttem. 

Örülök akkor is, ha pár szót hagytok nálam. Ez nem kommentvadászat. Azon már túl vagyok, ha volt is bennem valaha. Ez egyfajta beszélgetés, azért is válaszolok mindig rájuk. A "csak" olvasóimat is szívesen látom, ha egyáltalán vannak, vagyis egyszerűen jó, hogy vagytok. :)

Napok

 

Kapaszkodom a csészém fülébe egyedül a csendes reggelen a frissítő szellőztetés után, de már meleg radiátorokkal. Visszahúzom a függönyöket a becsukott ablakokra, kizárom a külvilágot egy kicsit.  A csészében benne van a napindítóm, elkeverem benne a kis tejet. Először ad egy kis mintázatot, utána elvegyül. Élvezem. Lassan iszom, nem sürgős.

Leülök a fotelembe, az ölemben a kávéscsésze, körétekerem az ujjaim, érzem a forróságát, és várom a nap kezdetét. 

Milyen lesz? Sok variáció nincs, valószínű olyan, mint a többi. Magamnak alakítom. Lesz benne  egy kis főzés, nem csinálok belőle nagy ügyet. Ebédelés, mosogatás, az a pár edény sem nagy dolog, még egy kávé jöhet délután, TV, könyv, blogok, számítópen a hírek olvasása, néha egy kis szundikálás. Porszívózni is kellene már. Honnan jön ennyi por a lakásba? Megfejthetetlen számomra. 

Ellenőrzöm van-e kenyerem, zsemlém, reggelikre valóim, az ebédhez is be kell néha vásárolni. Időnként boltba kell mennem. Fogytán az olaj és a paprika, el ne felejtsek venni. Kellene listát írni, de nem teszem. Bízom a memóriámban, aztán jön a meglepetés már itthon, hogy mit felejtettem el. 

Kis dolgokból felépítem a napom, rutinom van benne, begyakorlott mozdulatokkal építek, kirakom, mint a puzzle-t. Ha estére kimarad pár darab is, nem bánom. Holnap is nap lesz, és azután is.

Régen, míg dolgoztam, csak a délelőtt volt az enyém, abba kellett sűríteni a teendőim,  és az idősödő anyunak való segítést. Benne volt a fejemben közben a munkahely, mert a délutánt és az estét ott töltöttem. Csak akkor tudok lenyugodni, ha a munkán túl vagyok. Ez nálam már késő este volt, miután hazajöttem. 

Délelőtt volt bennem egy kis szorongás is mindig a délutáni és az esti teendők megoldása miatt. Nem volt jó, nem szeretem a szorongást bármi miatt. Gondolkoztam a munkahelyi megoldásra váró feladatokon az itthoni tevékenységeim közben is. Manapság már ez elmarad, és így sokkal könnyebb. Sokkal-sokkal könnyebb.