Erzsébet téren kerestünk üres székeket, szereztünk vizet, és leültünk. Beszélgettünk( mindig van átbeszélendő friss élmény), aztán csak csendben nézelődtünk. Úgy is lehet rendezni a látottakat. Sőt, a sok mászkálás utáni fáradt tompaságban leginkább úgy lehet.
Test számára pihenést nyújtott az árnyékban lévő szék, léleknek pedig az érintés.
Ez utóbbihoz néha elég, ha két ujj összeér...
Nem sokkal korábban vettem egy képeslapot.
Volt itthon egy képkeretem, abba kerestem valami nekem tetsző képet egy ideje. Nem is igazán kerestem, abban benne van a nekem nem tetsző szorongás, hogy vajon megtalálom-e. Valójában csak szerettem volna valahol rátalálni. Az csak egy történés, melynek ugyanúgy elégedettség a vége.
Megtörtént, rátaláltam egy képeslapra keresés nélkül is! Ott volt egyszer csak előttem.
Szeretem a fekete-fehér, esős képeket.
Ez a kép 1908-ban készült a Tabánon, és van rajta eső, nedvesen fénylő macskakő és háztető, esőtől áztatott kettős magány, valami ezüstösen derengő melankólia...
Én úgy gondolom, nem happy end-es a történet.
Pedig az az oltalmazó esernyő úgy kellene ott hátul is.
A megörökített pillanat valósága azonban ez.
A képek lényege, hogy nyitottak, és a néző láthatja benne a az előzményt és folytatást egyénisége, tapasztalatai szerint, (ha veszi rá a fáradságot, és van egyáltalán értelme szövögetni a történetet).
A pillanat a nagy egész része. A kép pedig egy kiragadott pillanat.