Ha várakozom valakire, és már hamarosan jön, nem tudok közben mást csinálni. Ő jár az eszemben, várom, hogy megszólaljon a csengő. Olykor odaállok az ablakba, és remélem, hogy meglátom átjönni az előttem lévő kis téren át, vagy meglátom az autóját bekanyarodni az utcánkba.
Múlt héten egy barátnőmet vártam. Képeket mutogattunk egymásnak. Ő Máltán járt, én Franciaországban. Már meséltünk egymásnak az utakról telefonon, de a képek elmaradtak. Beszélgettünk, kávéztunk, süteményeztünk is közben. Hazamenetele után felhívott, megköszönte a vendéglátást, és közölte, hogy jól érezte magát. Számomra is jó volt, hogy itt volt.
M. is jött, őt is vártam. Elvitt hozzá, így nem voltam majdnem egy hétig egyedül. Ilyenkor mindig feltöltődöm. Jól teltek nála a napok, utána ő volt nálam egy kicsit. Oldódik az egyedüllét, ha másokkal vagyunk. Néha szükségem van rá, és megszervezem magamnak, hogy társaságban is legyek.
Utána jönnek a napok, mikor egyedül vagyok. Tulajdonképpen ez sincs ellenemre. Ha túl sokat vagyok egyedül, akkor viszont érzem, hogy valami depresszió-féle tör rám. Jól kell felépíteni a napjaimat. Egyedüllét és együttlét valakivel. Arányban kell hogy legyenek, különben az egyedüllét magánnyá alakul, ami rossz hatással bír az emberre. Nem akarok depresszióba sem esni a magány miatt. Tudom mennyire rossz, és milyen nehéz kikeveredni belőle. Tavaly megtapasztaltam. Igaz, hogy akkor nem a magány miatt estem bele, és szerencsésen kimásztam belőle. Megtettek a kórházban értem mindent, és én is megtettem mindent, hogy újra jól legyek.
Azóta is tart ez az állapot, ennek így kell lennie, ha mindent megteszek magamért, tevékenykedem is természetesen, és elfogadom más segítségét is.