Hajnal

Korán ébredtem egy reggel. Már fél 4-kor fent voltam. Ilyenkor máskor még próbálok visszaaludni, de akkor nem ment. Friss voltam, és tevékenységekre képes. Leültem hát a számítógép elé, és megnéztem egy YouTube-os könyvbemutatót, amit már olyan régóta óhajtottam megnézni, de addig még nem került rá sor. Közben fáztak már a lábaim, csak úgy hálóingben, mezítláb  ültem le az éjszakára lecsavart radiátorú, fűtetlen szobában.

Gondoltam, hogy utána még visszafekszem, de pár perc után inkább felkeltem végleg. Vonzott az előttem lévő nap. Kint még sötét volt, és az én szokásos 7 órai keléseimhez képest még nagyon korán. 

Kiszellőztettem, mélyeket lélegeztem a friss levegőből. Teljes csend volt kint az utcán. Bekapcsoltam a fűtést, bementem a fürdőszobába, lassan megreggeliztem, felöltöztem, megcsináltam a szokásos reggeli kávét cukor nélkül, kis tejjel, és újra leültem a számítógép elé. Folytattam Patrick Modiano, a 2014-ben irodalmi Nobel-díjat kapott író egy könyvét is, amit előző este kezdtem el. Elindítottam a napot. Mire máskor fel szoktam kelni, én már addig ébren éltem egy kicsit. 

Új életet kezdtem egy ideje. Megbecsülök minden órát, amit ébren tölthetek, és a magam örömére tevékenykedhetem benne. 

Egyszer jó ilyen korán kelni, de nem fogom sűrűn csinálni a jövőben. Mindenesetre aznap nyertem  körülbelül három és fél órát, és azóta sem bánom.

"Ne sajnáld az időt magadra. Az öröm a csendben lakik, amely a hétköznapok feszültségében elillan." ( Phil Bosmans)

Egy szeles hétfőn

Az eső utáni homályban derengő konyhában csináltam délutánra egy kávét. Kint viharos szél fúj, nyomja az ablakokat, és megtapasztalhattam, hogy milyen az, ha fütyül. Síró hangon teszi majdnem egész nap. Nyögdécsel mellé még. Szinte életre kel. Jelen van velem egész nap a hangja.

Egy hosszú regény van a kezemben, és az ölemben is néha, ha elfárad már a kezem tartani. Elmélyedek benne, de közben verseket is olvasok. Néha leülök a fűtőtest mellé, akár gyertyát is gyújthatnék hangulatjavítónak, olyan sötét van. Nem mintha rossz lenne a hangulatom, de a mécsesektől, gyertyáktól mindig valahogyan a meglévőnél is jobb lesz. Lassan elmúlik a szezonjuk, sajnálom, hogy már kevesebbszer égnek esténként. 

Hétfő van, kezdődik egy hét. Egy újabb, mely megadatott még. Van otthonom, ahol meleg van, szárad a frissen mosott ágynemű, átfoghatom a kávéscsészém, jó ebédem volt, elkezdődött egy nyugodtnak ígérkező délután. Volt kit felhívnom, volt aki felhívott, mégha nem is találkoztam ma senkivel. Néha hallom a folyosóról a szomszédok hangját. Örülnek, hogy ebben a hidegben hazatértek.

Mára nem is kérek semmi mást, csak az estét, mely előkészíti az alvást, mely után új napra ébredhetek. Még mindig bennem van, hogy mégsem kellett meghalnom rákban, ahogy hittem. Milyen jó arra gondolni, hogy mégsem jött el a korai távozás számomra. Annyi mindenen múlik az ember boldogsága. Ezen főleg!

Úton

Autóban ülünk egy vékony felhők által átszűrt napfényű délelőtt. Úton vagyunk egy közeli, de már másik ország felé. Az egyre közeledő fák és bokrok egy pillanat alatt eltűnnek mellőlünk. Fehérek. Tisztán maradnak meg emlékezetünkben, a jelen gyorsan fogadja be őket múltként.

Fogynak a kilométerek, telik az idő. Átmegyünk a határon. Ismét fák és bokrok tartanak felénk. Fehérek újra és újra. A tavasz nem ismer határokat. 

Könyvek

M. pszichiátriai és pszichológiai tárgyú könyveket olvas egy ideje, olyanok tollából, akik átéltek lelki problémákat. Meg akarja ismerni a betegségeket, valamint az írók mögött rejlő embereket. Mikor valami érdekeset talál a könyvekben elmeséli rögtön, és így én is tudom, hogy éppen milyen élményben volt része. Meg kell osztanunk mindent, ami velünk történik. Ez is az egyik alapja a kapcsolatunknak.

Én is újra beiratkoztam a városi könyvtárba, és rendszeresen látogatom. Már újra tudok olvasni, ez is nagy szó. Eddig az sem ment, míg depressziós voltam. 

Mikor itt van és volt M. együtt olvastunk esténként, sőt, nappal is, ha volt időnk, és nagyon jól teltek az órák. Én a szokásos, fűtőtest melletti fotelemben ültem, kényelembe helyeztem magam, feltettem a lábaimat a lábtartóra, mikor besötétedett. Égett az olvasólámpám, és elmerültem a könyvek igaz vagy kitalált szépségeiben vagy éppen gyötrelmeiben. Tulajdonképpen minden az életről szól. Megerősítik bennem, hogy jó élni, még akkor is, ha nem.

Rajta van az alsó képen, hogy milyen könyveket hoztam ki nem is olyan régen a könyvtárból. 200 oldalt a Szolzsenyicin könyvből el is olvastam még aznap este, utána már elálmosodtam, de hajnalban felébredtem, és egy órányit újra olvastam. 

Olyan jó olvasni, annyira élvezem, már várom, hogy újra válogathassak a könyvek közül, ha legközelebb megyünk a könyvtárba. Már megvan a listám, hogy mely könyveket szeretnék elhozni. Ha valamilyen számomra érdekesre akadok azonnal felírom, hogy később kereshessem. Milyen hasznosak ilyen szempontból is a blogok. Mennyi ötletet  merítek belőlük is az olvasásra. Gyűjtök könyvcímeket, és öröm, ha sikerül kézbe vennem őket egyszer.

Ha olvasok, mindig megnézem a Google-ban, hogy mit jelent a szó,  ha nem ismerem, vagy milyennek képzeljem el vagy lássam, ha még nem volt hozzá szerencsém. 

Szívesen olvastam a stílusa és szép jelzői miatt Mohás Lívia: Zuhog, zuhog a hó című könyvét, melyben liátriszról, fehér gyöngyajakról, bugatölcsérről, ostorménfáról is ír. Csermely Ilonkáék kertjét- mely tarka volt és fűszeres- díszítették ezek a virágok. Én megnéztem a Google-ban őket, akartam tudni, hogy néznek ki, és csak azután jöhetett a könyv többi oldala, miután már el tudtam képzelni a kertet. Így olvasok lassan, de alaposan, örök élvezettel.

Hétvégén

A volt kórházi pszichológusom azt mondta pénteken, hogy nem ad új időpontot, mert most olyan jól vagyok. Csak akkor menjek, ha valami problémám lesz, és akkor azonnal ad lehetőséget a találkozásra. Viszont ne várjak annyi ideig, ahogy legutóbb tettem. Nem kellett volna várnom a kórházba menéssel tavaly októberig. 

Onnan a kórház közelében lévő cukrászdába mentem. Ott dolgozik Szilvi, akivel láblógatva néztük a szobánkból a januári havazást. Beszélgettünk is, bár nem olyan régen találkoztunk. Kicsit üldögéltem, kértem egy Cappuccinót és egy szelet Zacher tortát tőle. Jó volt megosztani egymással a bennünk lévő dolgokat is. A kórházban is sokat beszélgettünk és sétáltunk is együtt napról-napra, mikor már jobban voltunk.

A szombat és a vasárnap M-nél telt. Tudtam, hogy az idősebbik fia szombaton délre jön ebédre, de mégis összerezzentem, mikor megszólalt a csengő. Én nyitottam neki ajtót. Tudta, hogy ott leszek, mosolygott, míg felért a lépcsőn, én is visszamosolyogtam rá, olyan jó volt találkozni vele újra. A karácsony fényeinél láttam őt utoljára.

Együtt voltunk délután hármasban. Kint hideg volt, metsző szél fújt, nagy erővel nekifeszült néha az ablakoknak. Élvezem az ilyen helyzeteket. Kint a rossz időjárást, bent a békés meleget, vagyis magát a kontrasztot fogadom szívesen. Persze, az is megtörténik, hogy ilyenkor kifelé is vágyom. Át akarok élni mindent, amit csak lehet. Kontrasztot és harmóniát egyaránt.

Mikor megszólalt a csengő, úgy meglepődtem, éppen úgy, mint mikor ánizsmagra haraptam az ebédhez adott salátában. Nem számítottam ugyanis rá. Anyu ánizsos holdacskás süteménye jutott eszembe, mert múltidéző volt ez az íz ismét a számban, mint annyiszor. 

Kiderült, hogy az általam ánizsnak hitt fűszer édeskömény mag volt, melyet még ánizskapornak is hívnak. Hasonlít a két íz egymásra, nem is csoda, hogy összekevertem őket. Megbeszéltük a félreértést hamarosan, nem akartam a bennem lévő kérdést nyitva hagyni. Ilyen vagyok. Tisztázom, amint lehet a tisztázandó dolgokat. Akkor is az érdekelt, hogy ha nem ánizs, akkor mi volt a salátában.

Mohás Lívia: Zuhog, zuhog a hó című regényében olvastam egy jelzőt a boldogságra. Úgy hangzik, hogy: "aranyszelencés boldogság". Én időnként nyitogatom ezt a szelencét. Hétvégén is megtettem, és a béke, a nyugalom áradt szét bennem, ahogy már máskor is megtörtént ez velem. Talán egy kis boldogság is volt bennem. 

Barangolás egy nagyáruházban

Letisztult tárgyakra, visszafogott színekre is vágyom a sok mostanában rám törő színekkel teli élmények után. Mert az én személyiségemhez inkább az előbb felsoroltak illenek. A letisztultság és visszafogottság is, mely tulajdonságokat igazán magaménak mondhatok, ha néha megvizsgálom magam. Meg szoktam időnként tenni. Szükségem van rá.

Még mindig úgy érzem magam, mint egy száraz szivacs, mely felszívni vágyja a hangokat, az elém táruló színeket, a körülölelő hangulatokat. Mindent kívánok a  betegségem és a saját szobáim tapétái, majd a pszichiátria megszokott halványkék falai után. 

M-től pár percnyire van egy IKEA áruház, egyszer odamentünk ebédelni és nézelődni. Emberek és tárgyak közé. 

Semmit sem akartunk venni, de csak úgy, valami nélkül nem lehetett onnan eljönni. Vettünk nekem a fürdőkád elé tehető, puhán süppedő kilépő szőnyeget, egy pár papucsot és egy fehér törölközőt. Szürkéket és fehéret a sok szín után.

Olyan volt ez az áruház is, mint minden más IKEA. Egy nagy, meleg, tárgyakkal zsúfolt labirintus. Elvész benne az ember. Egy idő után már csak a pénztárt, a kijáratot és a parkolót kerestük. 

Elfáradtam, mire a mászkálásunk végére értünk, és alig vártam, hogy hazaérve egy kávé mellett megpihenhessünk. 

Eljött persze az is, és milyen jó volt! 

Egy darabig még nézegettem a vett dolgokat. Mindennek lehet örülni. Annak is, ha a talpamat simogató szőnyegre lépek a fürdőszobában, ha belelépek az éppen rám illő papucsba, ha beletörlöm a frissen mosott, még illatos kezemet a fehér törölközőbe. 

Visszaemlékszem arra a napra is közben, ahogy a fáradtságomat enyhítő, visszatértem után megivott kávéra is. 

Mert most már számomra inkább emlékekből áll az élet, és olyan jó visszagondolni  az általam egyedül és másokkal eltöltött időm apró részleteire is. Egyre többször teszem meg. 

Bizonyára a korral jár.

Az ágy szélén ülve

Míg a kórházban voltam sok emberrel megismerkedtem a több mint négy hónap alatt. Különösen jó kapcsolatba kerültem néhány szobatárssal, akikről már most tudom, hogy nem fog megszakadni a kapcsolatunk, ahogy általában lenni szokott a megtett ígéretek után is. 

Egy alkalommal mikor felébredtem a kórházi szobámban, kicsit elhúztam a sötétítő függönyt, és láttam, hogy a parkot és a csupasz a fákat hó fedi. Éjjel esett a hó. 

Szilvi is akkor ébredt a szemközti ágyon. Integettünk, köszöntünk egymásnak még kicsit álmosan a paplan alól. Én kiültem az ágyam szélére az ablakkal szemben, ő is odakuporodott mellém. Láblógatva néztük a sűrűn kavargó hópelyheket, a széltől meghajló ágakat, a már-már vízszintesen eső havat, a lassan ébredő kinti szürkésfehéren éledő téli világot. Halkan elkezdtünk beszélgetni, hogy a többieket fel ne ébresszük még. Aludjanak csak, ameddig tudnak. Kemény, gyógyító, de olykor felzaklató napok vártak mindig ránk.

Múltak a percek, közben lassan beindult az élet, beszűrődtek a folyosó hangjai, a többiek ébredésének halk neszei a szobában, és mi a kinti fehérségnek továbbra is örülve, elindultunk felváltva a zuhanyozó felé, hogy felfrissülve várjuk a megszokott napok egyikét, újra átélve mindazt, amit a kórházban kaptunk sérült lelkünk lassú, de biztos épülésére. Nem volt soha kevés, amit adtak, és olyan lassan rögzültek belénk mindig, mint a kinti hópelyhek puhán egymásra hullva, melyek reggeli meglepetésként értek minket azon a januári, fehér, hótól tiszta reggelen.

Egy nappal újra közelebb kerültünk a gyógyuláshoz, melyben bíztunk, és soha fel nem adva a hitet, egymást is biztatva éltük át  az órák, a napok egymást követő hosszú sorát.