Hiányok

Hiányzik, hogy nem ehetek édességet akkor, amikor akarok. Régen csak úgy beültünk egy cukrászdába, és kiválaszthattam egy nekem tetsző tortaszeletet, rétest, krémest vagy bármi mást. A cukorbetegségem megfoszt ettől, és ez így is marad.

Nem voltam sohasem édességfüggő, de az önjutalmazás része volt mindig egy kis finomság. Nyáron a fagyi,  a jégkrém lehűtött egy kis időre, visszaemlékszem azokra az időkre. Jó volt, szép volt.

Ahogy idősödöm mindig van valami, amiről le kell mondanom. Ilyen a séta is. Hiányzik  a mozgás, de nem tudok járkálni. Még mankóval sem tudok sokat menni, de keveset sem nagyon. 

A megszokott dolgokról nehéz lemondani, de meg kell tenni, mert változik az élet, változunk mi is. Ahogy múlik az idő, egyre többet.

Két betegséggel élek. A cukorbetegség és a gerincproblémáim. Mind a kettő megfoszt valamitől, ami eddig életem része volt. El kell fogadnom. Meg is teszem, nem tehetek mást. Néha azért sírdogálok, hátha megkönnyebbülök tőle. Mert az öröm és a sírás is az élet része, ahogy az egészség és a betegség is.

Mondhatnám azt is, hogy ezek legyenek a legkevésbé fontos problémáim ebben a nehéz, háborús, Covidos időszakban. Viszont mivel megbeszéltük itt a blogokban azt is, hogy keresni kell az örömöt okozó dolgokat mostanában, ezért mégis fontosak számomra. Kellene az édesség és a séta, amolyan vígasztalóként, de nem adatnak meg. Viszont itt nincs háború, és egyelőre élek. Ilyen szempontból is lehet nézni a helyzetem. Igyekszem megvalósítani ezt a nézőpontot a jelenben és a jövőben is.

Élni jó!

Félelem

A tavaszi fény besüt az ablakon, áttöri a függönyt, kész a kávé. Itthon béke van, de a határon túl háború zajlik. Nem mindenkinek adatik meg ez a hangulat, mint itt éppen most és nekem. Meg is becsülöm.

Náluk is megvolt ez a látvány, a nyugalom, a fegyverek ropogása, bombázás nélkül. Most menekülniük kell, hátrahagyva mindenüket, a férjeiket, fiaikat, rokonaikat. Védeni kell az életet, pedig nem akarnak ők sem mást, mint békében élni, dolgozni, és nevelni a gyerekeiket. Vannak, akik maradnak. Sok az áldozat, katonák, civilek, sokasodnak a tömegsírok.

Nézem a Híradót, és félek. Félek, hogy felelőtlen döntések, nyilatkozatok miatt a háború tovább terjedhet, belesodródhatunk valamibe, amit nem akarunk, de azt is remélem közben, hogy győz a józan ész. Félek, mert atomerőművet lőnek, és ez beláthatatlan következménnyel járhat. Félek  a gazdasági szankcióktól, hogy nem lesz gáz, olaj. Félek, hogy egyre több lesz az áldozat, mert ez elkerülhetetlen. Félek, hogy az emberek, főleg a gyerekek lelke sérül egy életre. Félek, hogy egyre több embernek kell elhagyni  a hazáját talán örökre. Félek, mert ilyen helyzetben soha nem volt részem, nem tudom mit tegyek, mit tennék, ha bajba kerülnénk. Valószínű, hogy maradnék.

Most tudok segíteni pénzzel az adományvonalon. Nem tudok mást tenni. Ez a lehetőségem, semmi más.

Félek...

Fák

Suhannak a fák útközben. Autóból is lehet képeket készíteni róluk. Csupaszok, de szép így a rajzolatuk. Ha lombkorona fedi be őket, nem látszank ennyire a gallyak, az ágak vonalai. Szépek, örömmel nézegetem őket. Ha az egyik fa eltűnik, jönnek az újabbak, soha el nem múló szépséggel találkozom. Figyelni kell, és élvezni az utat velük együtt. Mindig van valami látnivaló útközben, de leginkább a fák, az utakat kísérő társak, a lágy, téli  fényből elő-előtűnő  örömöt okozó néznivalók.

A március eleji fáknak különös varázsuk van. Már lassan a tél után, de még a közeledő tavasz előtt mutatják magukat a nézelődőknek.

Az ágak mozgása mutatja  a szél erősségét. Múltkor néztem a lakásból, ahogy dülöngéltek az ágak a viharos szélben, közben hallottam a szél zúgását, melynek jelenléte állandóvá vált bent is, nem csendesedett le sokáig. 

A fákról írok, melyek itt vannak az ablakom előtt  és az utak mentén is, közel hozva a természetet bárhol is vagyok. Itthon vagy az autóban. Erdőben már nem, mert nem tudok odamenni, de  nem tagadják meg magukat tőlem máshol, adják magukat örök adakozással.