Covid előtt és alatt

                                               

                            

                                     

Megittam a reggeli ébresztő kávémat cukor nélkül, kis tejjel. Ez elmaradhatatlan kelléke a reggeleimnek, hogy észhez térjek. Aztán van még egy délutáni adag is, szeretek vele üldögélni, indok a pihenésre, nem mintha nem szánnék máskor is időt egy kis lazításra. Igenis, kényeztetem magam néha.

Eszembe jutott, hogy mióta bezárták a cukrászdákat, kávézókat, én sem tudok menni. Néha egyedül is beültem, de legtöbbször M. volt velem, egy-egy séta, vásárlás vagy ebéd után. Hiányzik a kávé egy kedvenc édesség melletti beszélgetés valamilyen kávézóban, cukrászdában. Mindenhol kicsit más volt a kávé, de a kiszolgálás mindenhol udvarias. Voltak kedvenc helyeink is, ahol a legjobb kávékat adták. Rászántuk az időt, pénzt, a kedvet pedig hoztuk hozzá magunkban.

Kávézni itthon is lehet, csak a hangulat más. Hiányzik a mellettünk folyó halk beszélgetések hangja, a porcelán és a kanál ütközésének könnyed csengése, a pincérek megszokott arca, az ismerős  falak, képek, díszítések. 

Ne higgyétek, hogy ez lenne a legnagyobb gondom Covid idején, csak a reggeli kávé mellett jutott ez eszembe, ez egyfajta asszociáció, emlékezés a járvány nélküli időszakra, az egészen apró mozzanataira, melyek most már nincsenek meg, pedig életünk megszokott részei voltak, akármennyire is jelentéktelennek tűnnek. 

Csak már múlna el, és térne vissza az élet a megszokott kerékvágásába, ne lenne ennyi fertőzött ember, és ne halnának meg ennyien! Nem tudom, hogy mikor múlik el, de várom a végét. Nyitnának ki a bezárt helyek, tudnának  az emberek találkozni, ne kellene maszkot viselni, és lehetne a friss levegőt érezni, mert nem takarná el az orrunkat is a maszk. Ne érezné az ember állandó veszélyben magát, ha elhagyja az otthonát. 

A múlt év tulajdonképpen ráment a járvány megfékezésére, az idei is ezzel kezdődött, és folytatódik is. Örülök, hogy nem kaptam el, nektek és a környezeteknek is ezt kívánom. Így legyen! 

Remélem, hogy sikerült kivédenetek. Akinek volt rossz élménye a járvánnyal kapcsolatban őszintén együtt érzek vele.

Várom az oltásra a hívást, regisztráltam magam rá.

                                                 

  

Kifli és a fiatalság íze napjainkban

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című regénye jut eszembe, valamint a regény főhőse által teába mártott, és az abba beáztatott Madeleine nevű rovátkás, kagylóhéj formájú sütemény, ha valamit immár felnőttként is megkóstolva, az az ifjúság ízeit hozza elő számomra. Azt a mélyről jövő, átsuhanó, bizonyosság érzést, ami nem sokszor adódik, hogy ebben volt már valaha részem. 

Egy egészen egyszerű dologról írok most emlékidézőként. Ez az egyszerű dolog lehet akár egy sós kifli is. 

Beleharapva jön az a hirtelen felidézett emlék a régmúltból. Ma már ilyet kevés helyen csinálnak, amilyenre vágyom. Nincs felfújva, nem morzsálódik szét, nem szárad gyorsan ki, hanem kifli állaga van. Friss, ropogós, sós, és ha köménymag is van rajta, az az igazi. Találtam egy helyet itt a közelben, ahol lehet ilyet venni. Időben kell érte menni a boltba, mert hamar elfogy, és utána már csak a "mostani" kifli van nekik.

Mikor általános iskolába jártam, nem vittünk ottonról tízórait, hanem a mindenkori hetesek átmentek a közeli boltba, és áthozták az osztályba az előre megrendelt kiflit és a poharas kakaót. Második óra után nem kellett kimenni rögtön az udvarra, hanem leterítettük a padot egy otthonról hozott kis abrosszal, és megtízóraiztunk. A kifli igazi, finom, még talán langyos is volt.

Mikor Pécsen főiskolára jártam, volt egy pékség félúton, ott reggeliztem meg. Volt ott is kakaó és egy olyan kifli, amilyenről írtam. Pár forint volt az egész, és kitartott a menzai ebédig.

Milyen kevés is elég a fiatalság felidézéséig, hála azoknak a pékeknek, akik még tudják, hogy mivel lehet levenni az embert a lábáról. 

Számomra egy igazi, régimódi kiflivel ez sikerül is nekik.

A segítőkészségről

Az emberek segítőkészek. Mióta mankóval járok, ebben sokszor részem van. Kinyitják, tartják az ajtót, előre engednek. Ha találkozom szomszéddal átveszik tőlem a szemetet a lépcsőn, és leviszik helyettem a kukába. Felhozzák a bolt után a táskámat, és leteszik az ajtóm elé. Felajánlották a bevásárlást is, de azt megcsinálom, nem akarom elhagyni magam. 

Egyszer míg zártam az ajtót, legurult lépcsőn a mankóm. A hangos zajra ketten is gyorsan kinéztek az ajtón, azt hitték valami történt velem. Felhozta az egyik szomszéd a mankót, ezzel tudott segíteni. Ő varrt nekem maszkot is ajándékba. 

Jólesik minden segítőszándék és tett, talán visszakapom most, amit igyekeztem tenni életem folyamán jól-rosszul. Egyszerűen nem lehet nem megcsinálni, ha látom, hogy valaki igényli.

Az is segítség, de inkább törődés, vagy egy szertartás része, ha valaki kitölti a teát, kávét a másiknak, vagy tálal valakinek étkezés közben. Erősíti a kapcsolatokat, meghitté teszi az együtt töltött perceket, közelebb hozza az embereket egymáshoz, és az együttlétet emberhez méltóvá teszi. 

Míg tavaly fekvő- és járógipszben voltam 6-6 hétig egy lábműtétem után M. segített. Főzött, mosogatott, mosott, vasalt, takarított, bevásárolt és így tovább. Gyakorlatilag nélküle nem tudtam volna gyógyulni.

Jó elfogadni és adni a segítséget. Az elfogadást meg kell tanulni, az adás jön magától.

Téli bögrék

Mint már írtam, szeretem a téli, főleg szarvasokkal díszített  bögréimet. Úgy is mondhatnám, hogy szarvasos bögremániám van:) Hozok most hatot belőlük,  (van még több téli is, és nem csak szarvasos) hogy egy kicsit belássatok a konyhámba, a bögréim közé, a szokásaimba. 

Így itt vagytok velem, mikor teázom vagy kávézom. Látjátok mi van a kezemben, míg végzem a téli reggeli vagy éppen esti szertartásaim. Lassan lecserélem őket a virágmintásokra vagy a pöttyösökre, ahogy közeleg a tavasz és a nyár. Vannak ősziek is barna falevéllel, leveleitől megfosztott fákkal.

Igen, így igaz, "bögremániám" van, nem mindegy, hogy mikor, milyenből iszom. Van is itthon belőlük bőven. Nem tudok ellenállni nekik. Van amit én vettem, van amit ajándékba kaptam, főleg anyutól, ő tudta minek örülök különösen, ha bögréről van szó. Ha szarvasost látott, megvette. 

Gyakran váltogatom őket hangulataim szerint.

Az általam nagyon szeretett Márta (Szösszenetek) jut eszembe, amit egyszer a blogjában leírt, és valahogy így hangzik, ha nem is pontosan: 

"Bármilyen is legyen a világ, egy bögre fülébe mindig belekapaszkodhatunk." Ezt én is így gondolom. Lecsendesít egy bögre tea vagy kávé, maga a szertartás, a csendes ivása kedvenc italunknak. Bármilyen is a világ odakint, kapaszkodjunk a szeretett bögréink, csészéink fülébe, hogy erőre kapjunk vagy lenyugodjunk.

Egyszer kaptam karácsonyra Mártától egy általa készített képeslapot, amin egy bögre volt egy asztalon. Bekereteztettem, és kint van azóta is a konyhám falán. 

A napjaim a megszokott mederben folydogálnak. Igyekszem nem sok helyre menni a vírus miatt. Tulajdonképpen csak boltba megyek. Kellene már a bankba is mennem, gyógyszertárban voltam ma, de azt is csak halogattam, mert félek emberek közé menni, és megfogni annyi kilincset, vagy a bankomat gombjait és a gyógyszertár sorszámhúzó gombját nyomkodni. Rögtön kezet mosok többször is, ha hazaérek, de  tartok a fertőzéstől. Ha kórházba kerülnék, ki hozna be tiszta hálóinget, törölközőt és az egyéb szükséges holmikat? 

Egyáltalán mi lenne velem? 

 

 

Hajnal, alkony

Ma reggel is elég későn keltem. Kiraktam a gyógyszereimet és megreggeliztem.

A hajnali órákban még alszom, így a napkeltét nem látom. Mindig is nehezemre esett korán kelni. Míg dolgoztam, volt amikor fél 7-re reggel bent kellett már lennem, így korán keltem, legalábbis nekem korán volt. Kínlódtam is miatta, egész nap fáradt voltam. Hiányzott a reggeli alvás, olyankor kétszeres mennyiségű kávét ittam. Szeretem a kávét, nem esett nehezemre megduplázni.

A szoba, ahol dolgoztam viszont nyugatra nézett, igy nyomon követhettem a napnyugtát. Nézhettem a felhőket pirosra vagy narancssárgára  festő távozását a Napnak.

Egyszer korán keltem, csak hogy lássam a napkeltét. Nem akartam kimaradni egy ilyen élményből sem. Kiültem az erkélyre, és vártam. Ami külön megfogott, az a harsány madárcsicsergés volt úgy fél 5 körül. Sok fa van a lakásom előtt, van helyük a madaraknak. Aztán lassan kivilágosodott, és felkelt a Nap. 

Egy nyári kiránduláskor az Őrségben is felkeltem hajnalban, kiültem egy körtefa alá a harmatos fűben lévő lehullott körték közé egy farönkre, és élveztem a pirkadatot. Különösen szép élmény volt. Az Őrség amúgy is a szívem csücske.

A szobáim ablakai keletre néznek, de délután a szemközi 10 emeletes ház ablakairól visszaverődő napsütés tükröződik nálam, az én lakásom falain. Ez az én napnyugtám, ha itthon vagyok, mégha az ablakaim nem is nyugatra néznek. 

Aztán eszembe jut még  a Hegedűs a háztetőn-ből a "Hajnal, alkony" (Sunrise, Sunset) c. dal, amit nagyon szeretek hallgatni. Szoktam dúdolgatni is  magamban néha.

Kedvelem az alkonyi fényeket utazás közben is, és a mintákat rajzoló felhőket. Mindig szerettem a rajzolatokban valamilyen formát látni, leginkább arcokat, állatokat, tárgyakat, hullámokat, hegyeket, habcsókokat, vattapamacsokat. Szeretem felfedezni a tapétákban, linóleumokban, kárpitban, befagyott tócsákban, fakéregben is a különböző alakzatokat, melyek hasonlítanak valamire. 

Az is jellemző az egyénre, hogy ki mit lát benne. Eljátszadozik velük az ember. 

Marad a gyerek, ha játszik.:)

Gyertyák és hideg

Ma 9 óráig aludtam. Igaz, már majdnem éjfél volt, mikor lefeküdtem. Délután is szoktam egy fél órát szunyókálni, de ma azt hiszem nem lesz erre szükség.

Mindig kis hátizsákkal megyek gyertyákat, mécseseket venni még ősszel. Egyszerre veszem meg az egész télre valót. Van egy gyertyaüzem a közelben, annak van egy mintaboltja mellette, kész paradicsom az a hely a gyertyákat kedvelőknek.

Jó gyertyaillata van a boltnak, vannak gyertya- és mécsestartók is benne. El lehet időzni az üzletben, hosszan válogatni, már előre elképzelni, milyen lesz a lakásban éppen ez vagy az a gyertya. Kilóra is adják őket és darabra is. Általában csak fehéret veszek, de olykor pirosat és sárgát is, hogy színesebb legyen tőlük a világ.:)

Néha a levegőben is érződik a gyertyaüzem illata. Sokáig nem tudtam mi az a finom illat különösen nyári estéken, aztán egyszer rájöttem, mikor a boltban is megéreztem ugyanazt. 

Megjött ide is a sarkvidéki hideg, erős széllel, még a keddi hó maradványaival. Most is szállingózik a hó. Mennek a radiátorok, szinte forrók, jól fűtenek, de vettem fel egy pulóvert is, nehogy megfázzak. Általában csak pólóban vagyok itthon, de most eltértem ettől a szokásomtól.

Az biztos, hogy este égetek gyertyát. A kinti mínuszos hideg mellé direkt szükséges a benti barátságos hangulat növelésére. 

Ma nem megyek ki, de holnap vagy holnapután már kell boltba mennem. Addigra talán szelídül az időjárás.

Mi lenne velünk, ha Skandináviában vagy más hidegebb helyen élnénk, ha már ez a mostani időjárás is ennyi témát és félelmet ad. Néztem a TV Híradót, első hírnek számított a mostani tél. Pedig ez egy tipikus februári idő, az lenne furcsa, ha nem így lenne. Igaz, hogy számunkra a félelem inkább a csúszós járda miatti elesés miatt van.

Hóvirág

Hírnök. A szirmaival, mint fehér borítékokban hírt hoz, a közeledő tavasz hírét.

Hófehér, a nevében benne van, hogy még előbújhat a hó alól is, vagyis még lehet körülötte tél, de már virág, a tavasz első hírnöke. Hó és virág, összeolvasztva a két szót: hóvirág. Mintha azt mondanánk, hogy téli-tavasz.

Hozza a hírt, hogy jön a változás, valami új, ami minden évben megismétlődik, és kezdetét veszi az új évszak. 

Nem hivalkodó, olykor elbújik, de a figyelmes szemlélődő meglátja, mert tudja, hogy  ott van valahol, és majd előbb-utóbb odaadja a kitartó keresőnek önmagát, szerénynek mondható  látványát, a közelgő új időszak friss, jellegzetes színét idéző kis zöld sapkájával a fején. Ez a zöld szín előbb-utóbb kiteljesedik körülöttünk, és marad is velünk a következő őszig.

Ma azonban ilyen volt az időjárás nálunk, ami a lenti, az ablakomból készített képen is látható. Még tartja magát a tél.

Kapcsolatok

   

                                                                     

                                     

       

     

                                              

                                                                

Este van, szürke, ködös nap volt ma, most esik az eső. Nedvesek a járdák és az utak, surrognak az autók kerekei menet közben.

Égnek a mécseseim itthon, és iszom a piros orrú, Rudolf nevű rénszarvassal díszített bögrémből a forró kakaómat. Magam leptem meg a bögrével karácsonyra. A kakaót valamilyen a gyerekeknek való bögréből szeretem inni. Van bohócos és mackós is erre a célra.

Szóval, iszom a kakaót gyerekként, de közben felnőttként azon gondolkozom, kik is vannak vagy voltak körülöttem.

Jó, hogy van Skype. M. és én így tudjuk tartani a kapcsolatot. A határzárat ezzel tudjuk oldani. Naponta  írunk egymásnak. Így tudatában vagyunk, hogy telnek egymás napjai kb. 60 km távolságban. Most szinte egész nap be van kapcsolva a számítógép. Ha erre járok ránézek a monitorra, hogy van-e üzenet. 

Anyuval is tudtam tartani a kapcsolatot telefonon vagy személyesen, míg élt. Naponta több hívás is volt közöttünk. Volt, hogy mondanivalóm sem volt, és neki sem. Olyankor azt mondtuk köszönés után, hogy "csak úgy", vagyis csak úgy hívlak minden különösebb ok nélkül. Aztán jött a téma, tulajdonképpen az mindig volt, ha már vonalban voltunk. 

Amíg dolgoztam, a kollégáim közül kerültek ki a beszélgetőtársak. Mindig tudtunk egymás örömeiről és gondjairól, de sokszor csak arról beszélgettünk, ami éppen eszünkbe jutott. Többször kellene hívnom őket. Mindenki a saját életével van elfoglalva, szinte mindnyájan egyszerre mentünk nyugdíjba. Napi szinten ők is eltűntek az életemből.

Két barátnő-félém van. Az egyik hetente egyszer jön egy kb. egy órára, akkor beszélgetünk. 

A másikkal telefonon tartom a kapcsolatot. Ő is egyedül él, és egy mankó az élete része. Ezért is nem látogatjuk egymást, mert nehézkes. Buszra nem tudok szállni. Mióta a lassúságom miatt egyszer rám csukták az ajtót, azóta nem merek. 

A szomszédokkal köszönőviszonyban vagyok, néha megállunk a folyosón vagy az utcán, és váltunk pár mondatot is családról, járványról, vagy éppen arról, ami aktuális.

Aztán itt van a blog, ez is egyfajta beszélgetés ismeretlen ismerős társakkal. 

Ennyit a volt és jelenlegi kapcsolataimról, ami nem túl sok, de jelen voltak és vannak az életemben, ahogy én is vagyok és voltam az övékben.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                        

                                                                                                                                                                                                 

Emlékek

Mennyi minden rejtőzik a zárt ajtók, ablakok mögött és a fiókok legmélyén. Emberek, életek történései, levelek, iratok, csak különböző mélységű kíváncsisággal fel kell tárni a mögöttük és a bennük rejlő, de olykor felsejlő titkokat.

Miután anyu meghalt, nézegettem a fiókjait, voltak bennük számlák, tűpárna, stoppolófa, biblia, egy régi óra, még a korán meghalt nagyapám zsebórája. Anyu mesélte, hogy azzal járt az édesapja templomba.

Sok minden más is volt, köztük egy régi, még iskolás korban íródott emlékkönyv, ami nekem is volt annak idején. Most nálam van anyu könyve. Ma már nincs ilyen szerintem a fiatalok körében. Voltak benne egyszerű kis versecskék, jókívánságok, rajzok és egy csokoládépapír is egy vitorláshajóval a tetején. Emlék fűződött hozzá, anyu régi emléke. Már láttam ezt a papírt. Kitől kaphatta a csokit? Ha jól emlékszem egy hódolójától.

Mikor átadtam az új lakónak a kulcsokat, tudtam, hogy ami egyszer anyu és az én otthonom is volt bezárult mögöttem. Felújították és bebútorozták a lakást, és egyszer meghívtak, hogy nézzem meg. Furcsa érzés volt vendégként jelen lenni a régi falak között. Leültem, magamra hagytak pár percre, tudták, hogy most arra van szükségem.

A fenti képeket Ruston, Ausztriában készítettem egyszer. Olyan a városka, mint egy kincsesláda, régi ajtókkal, kulcsokkal, ablakokkal, nyitott kapualjakban rejlő asztalok fiókgombjaival. Felsorolni is lehetetlen mit rejt Rust "ládája".

Nyitogattam őket a fantáziámmal, mert hozzá nem nyúltam volna ahhoz, ami nem az enyém. Csak a képzeletemben bújtak elő a szinte ködbe vesző életek, melyek számomra csak a hátrahagyott kopott külsőt mutatják, a bennük és a mögöttük lévő régmúlt eseményeket nem.

Azok a képzeletemben jelennek meg, melyeknek bizonyára köze sincs a valósághoz, de jó megmozgatni a fantáziát, és játszadozni a múlttal és a jelennel.