Virágszirmokon lépkedve

 

 

Az Ausztriában lévő Mattersurgban, ahol M. nyolc évig járt gimnáziumba, elmentünk a temetőbe, hogy megkeressük egy volt tanárja sírját.

A parkolóból egy út vezetett a vaskapuig, és figyeltem, hogy mit látok az életből, ráadásul  a tavaszi életből, a végső nyughelyek helyszínéig. 

Azt már tudtam, hogy minden zöld lesz, és áprilisi zöld, hiszen még nagyon friss volt minden. 

Felettünk fehér és rózsaszínű virágos fák ágai találkoztak, az egyik szín átnyúlt a másikba, és alig kibogozhatóan keveredtek össze. Hogy minden ideális legyen, nem volt felettünk felhő sem a kék égen.

Így már tökéletes volt amit láttam, de nem hiszek a tökéletességben.

Voltak a járda és a fű találkozásánál egy hosszú csíkban összeálló, lehullott virágszirmok is, és ez már szerencsére egy kicsit rombolta az ál-illúziót. 

Fennakadtak, és éppen ott, mert  korábban a szél tette a dolgát.

Majd megláttam egy hölgyet, aki lehullott virágszirmokon tolta egy  kerekesszékben a már nagyon idős anyukáját, akit gondos kezek egy pléddel takartak be. 

Ha csak ennyit láttam volna egész nap, akkor is azt mondanám arról a napról, hogy érdemes volt elkezdenem, és nem is felejtem majd el.

Volt ebben az anya-lánya párosban egy megjegyzendő, és később emlékként előhívható történés az egyébként mozdulatlan látványban. 

Nem volt már ál-tökéletesnek látszó minden már körülöttem, és éppen emiatt volt szép az a rövid út számomra. Az igazi életet mutatta a hulló szirmokkal és az öregkorral.

Végül feltűnt a temető kápolnájának fehér tornya, és ez azt jelezte, hogy megérkeztünk oda, ahol végül megtaláltuk a keresett  sírt is. 

Tanulás

 

Múlt szombaton falujáráson voltunk Ausztriában. Én így hívom, mert négy faluban voltunk. 

Egy lakótelepinek ez egy jó program. A nap sütött, az ég kék volt, és a virágok csak annyira voltak rózsaszínűek, mint ami még számomra elviselhető.

A virágok elfogadják azt, ha a másiknak másmilyen színű szirmuk vagy formájuk van. Ha tudnának viselkedni, azt mondanám kultúráltan, méltósággal és elfogadással teszik mindezt, mert a közös céljuk az, hogy a tavasz szebb legyen velük.

M-nak intéznivalója volt, hagytam, hogy tegye a dolgát, és én addig egy fa virágjait nézegettem és fényképeztem.

Aznap eléggé összejöttek a gondolkodni valóim, de még egy plusz feladatot adtam  magamnak a már meglévőkhöz. 

Azon is gondolkoztam (egy kicsit), hogy vajon a virágoknak jobb-e, vagy nekem.

Végül nem döntöttem ott el, hogy melyik lenne nekem a kedvezőbb élet.

Pár nappal később már mégis azt mondom, hogy inkább továbbra is ember szeretnék maradni. 

Természetesen nem nagybetűvel írva, csak egy kisbetűs ember a maga bonyolultságával együtt, és nagyon sokat tanulnék a virágoktól.

Szeretni és szeretve lenni

Míg vártunk az ebédünkre, egy családot figyeltem a mellettünk lévő asztalnál. Hogy pontosabb legyek, ezt a lánykát. 

Körülbelül 10-en ülték körül az asztalt, és ők is a közös ebédjükre vártak. Beszélgettek közben, de a lány soha nem ült egyhelyben. 

Járkált az asztal körül, ölelgetett mindenkit, és akiket megölelt, rögtön vissza is ölelték őt.

Végül lehorgonyzott a nagypapájánál. 

Elkaptam egy pillanatot róluk, mert egyszerűen kihagyhatatlan volt. Sikerült a kép, mert sokáig álldogállt ott, és ha néha meg is mozdult, a karja mindig így maradt.

Láthatóan  szeretik őt, és ő is tud már szeretni.

Séta az erdőben

Vasárnap délután volt magunkra szánt szabadidőnk, és sütött a Nap is. 

Erdőben is régen sétáltunk, tehát elindultunk, mert látni akartuk, hogy mennyire lett zöld a zöld. Jelentem, éppen eléggé, vagyis már minden ebbe a színbe borult, és még friss is a napfénytől fényes levelekkel.

Más is látni akarta az erdő fáit és virágait, így nem voltunk egyedül sem a sétánk közben. A virágok szerényen húzódtak meg, de mégis észrevehetően, és éppen ebben van a titkuk: Alig láthatóan is jól látszani.

Megálltam több tábla előtt is, melyeken gyerekek által krétával rajzolt szívek és évszakokról szóló sorok voltak.

Az egyik még az októberről szólt, a másik már a tavaszról. Az időjárás megkegyelmezett a rajzoknak és írásoknak annak ellenére, hogy a krétával való írás nem éppen arról híres, hogy hosszú ideig megmarad.

A tavaszról szóló sorok még mindig olvashatók, de az írója neve nélkül. 

Beírtam őket a Google-ba, és kiderült, hogy ezek Lackfi János szavai:

"Szívkamrám megtelt

friss sziromsziruppal és

kék-ég-befőttel."

Ha én...

Másról akartam írni eredetileg, és el is készültem vele, de mégsem az a bejegyzésem van most itt, majd máskor lesz. 
A "Ha én rózsa volnék"-ban azt is szeretem, hogy várhatom az utolsó két versszakát is. Tudom, hogy mikor és miért lesz hangosabb a közönség éneke, ami egyébként végig hallható Bródy János hangja mellett is. 
Aztán jöhet a taps, ami mindig több, mint csak egy tetszésnyilvánító és megköszönő taps... 
Az egészhez pedig kell egy gitár, a szöveg, sok-sok érzés, megértés és persze Bródy hitelessége. 
Nincs csillogás sem, vakító fények, táncos lányok, playback..., és így is hatni tud. Csak így!
Meg kell jegyeznem egy tényként, hogy ő nem kapott  Kossuth-díjat.
Annyi év után is, még mindig úgyanúgy szól a dal, és ugyanolyan vevő rá a közönség a választás napja előtti napon lévő koncertjén is, és persze máskor is.
Biztosan véletlen egybeesés, de a 80. születésnapi koncertje a Budapest Sportrarénában április 11-én volt. A születésnapi koncert elnevezés mellett a hirdetésekor még ott volt, hogy "korszakzáró koncert". Ezt lehet így is, és úgy is érteni.  Még meg kell említenem, hogy ez a dátum a Magyar költészet napja is. 
Ezeket is csak tényként írom le, mert azok, de elgondolkoztató tények.
Múlik az idő, és ezért a gyertyák helyett már a telefonok fényei világítanak, de még most is világítanak.
A Facebookról nem tudok másképp feltenni csak úgy, ahogy egy mondattal lejjebb látható. 
Tehát, ha valaki ezt (a Budapest Sportarénából) is akarja még hallgatni, akkor katt! :)

Ha én rózsa volnék

Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék

Minden évben négyszer virágba borulnék

Nyílnék a gyereknek, nyílnék én a lánynak

Az igaz szerelemnek és az elmúlásnak

Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék

Akárhonnan jönne, bárkit beengednék

Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött

Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött

Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék

Hogy az egész világ láthatóvá váljék

Megértő szemekkel átnéznének rajtam

Akkor lennék boldog, ha mindent megmutattam

Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék

Minden áldott este fényben megfürödnék

És ha egyszer rajtam lánckerék taposna

Alattam a föld is sírva beomolna

Ha én zászló volnék, soha sem lobognék

Mindenféle szélnek haragosa volnék

Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének

S nem lennék játéka mindenféle szélnek

( Zeneszerző, szövegíró, előadó: Bródy János)

Egy ellentmondás feloldása

Az állampolgár első kötelessége a nyugalom. Az elgondolkodás lenne a második, de akkor nem tudna eleget tenni az elsőnek.

Harald R. Sattler

Nyugodt vagyok, tehát az első állampolgári kötelességem teljesítettem. 

El is szoktam gondolkodni,  de már azt is nyugodtan teszem, így a fenti mondatok rám nézve csak félig érvényesek. Mégis teljes állampolgának érzem magam, mert ez az ellentmondás bennem kiegyenlítődik, és ráadásul sikeresen, ha az elgondolkodás utáni eredmény is már a  nyugalom számomra.

Van mindig miről gondolkodnom, különösen mostanában, de önvédelemből megtanultam már, hogyan kell ezt jól csinálni.

Tudni kell az országunkról és a világról is, a szűkebb környezetünkről, az emberekről, de nem kell "belebetegedni", csak szelektálni. Korábban belebetegedtem, és jött is három hónap kórház, és nem is egyszer, de  helyrehoztak, és velük együtt helyrehoztam én is magam. 

A tanulság pedig azóta leszűrve!

Fentről is lehet nézni dolgokat, és kell is. Tanulom mindig, próbálok felfelé mászni a  jobb rálátásért, és nem mondom, hogy nagyon egyszerű, de egyre feljebb vagyok.

Persze, hogy van, ami zavar, és már azt is annyiszor leírtam, hogy nem vagyok érzelem nélküli gép, és ahogy látom, nagyon sokan nem azok. Nagyon sok érzelmem van nekem is.

Lehet fejlődni a belső béke irányába. Az útja a kezdetektől a jelenig nem rövid, nem is sima, és soha nem is lesz tökéletes, de én sem vagyok, és nem is leszek az.

Ezeket mind bele kell kalkulálni, betenni a hátizsákunkba, és időnként harapni belőlük az úton úgy, mintha szendvicsek lennének, mert  erőt adnak. 

Lehetőleg egyet mindig előre lépni, és nem kettőt hátra, hátha egyszer látható lesz így  a cél is.

Közben a kikapcsolódás magamra szabott lehetőségeivel is élek, és ha nem is ennyire tudatosan, de ezek is már ösztönös segítőszándékkal működnek.

Itt tartok most...

Utóirat: Tegnap késő éjjel a "Kontroll" interjú után a felháborodás érzése volt bennem. A nagyon lassan érkező nyugalmam viszont mégis az adta, hogy a bűnösök megbűnhődnek, és most tudatosan azt sem írtam le itt, hogy: talán és remélem. 

Így "kell" történnie! Már nincs többé, ami eddig védte őket. 

Az ablakkeretben látható világom

 

Van egy keretben lévő világom is, amit akkor látok, ha az ablakomból kinézek.
Néztem  már onnan esőt, ködöt, lehullott levelekkel borított járdát, havat és most a kizöldülést a virágzó fákkal és a lehullott szirmokkal együtt. 
Emberek állnak a buszmegállóban, ahol valaha én is sokat álltam, de akkor még nem voltam nyugdíjas, és a munkahelyemre busszal jártam.
Hamarosan még kevésbé láthatom azt a megállót, mert a falevelek egyre sűrűsödnek és tovább nőnek. Eltakarják majd a látványt, de a "képernyőm" majd újra többet mutat  akkor, ha eljön az ősz és a tél.
Az utolsó képeken látható a  legújabb műsor a házi ablak-csatornámon.
Az a nagy rózsaszínű folt sok-sok virágsziromból áll, melyek szőnyegként borítják be a füvet, és mindössze három fáról hullottak le.

A szépség

     

        

        

 

Ez a tulipánom már nem úgy tündökölt, mint amikor megkaptam, de egyre szebbé vált még így is. 

Olyan, mint amikor az idősödő hölgyek felett úgy telnek az évek, hogy csak használ nekik az idő múlása. 

Soha nem veszítik el a szépségüket, hanem csak érnek és érnek, majd végül megérnek.

"Megesik velem, hogy úgy látom: a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban. Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál, szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít, és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. (...) Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá."

Hermann Hesse

Egy irányba kellene

M. országjáráson van pár napig. 

Először Szolnokra ment vonattal, és miután megérkezett, a Tiszához vezetett az első útja. A folyó partjáról írt pár sort nekem, és erről a hídról készített fotóját mellékelte hozzá. 

Most Debrecenben van, és örömmel írta, hogy találkozott egy nagyon jó (ő írta így, ezért ezt a szót hsználom) Fideszes emberrel, akivel sokat tudott németül beszélgetni.

Az idős ember meghívta M.-t ebédelni, mert bográcsban készült a káposztás tészta nála, amit M. nagyon szeret. 

M. küldött képet a cvekedliről, a bográcsról, egy kosárfonásról és arról az emberről is. Gondolom politizáltak, mert másképpen honnan tudná, hogy a vendéglátója  Fideszes.

M. két nap alatt a lehető legjobban megoldott egy olyan helyzetet, amit most Magyarországon nem tudnak megtenni. 

Egyszerűen nem megy, és utóbbi napokban minden engem ért hatás ezt bizonyítja. Bóklásztam a Facebookon is, és  a helyzetre azt tudom mondani, hogy katasztrófa. Folyik a két párt támogatói között az esztelen, gyalázkodó harc, én úgy hívom, hogy: kommentháború, és azon belül is a mocskosabbik.

Nekik most már nem egymás ellen kellene továbbra is harcolni, a cél most egészen más már, csak ezt meg kellene érteni, és ennek köze van az eredmény elfogadásához is. Hogy nehéz?  Igen, az!  Sokan megtapasztalták már.

A képen az a híd van, amit M. küldött, és nem is titkolom, hogy a hídban szimbólumot látok. 

Összekötő szerepe van, sikeresen át lehet kelni rajta, és vezet is valahova. Mind a két oldaláról el lehet indulni, talán még találkozni is, és mindenkinek előre mutatja az irányt. 

Hogy miért kell végigmenni és egy irányba? Ez is egyértelmű. 

Mindenki tudja, hogy mi a neve ennek az országnak, és én erre a névre gondoltam.

Hogy a másik képen mi van, azt nem kell leírnom.:)

Fehér szirmok

Felhőtlenül kék ég, és fehér virágok tömege a kesze-kusza ágakon.

A fa mellé állok, majd még alá is állok, és ha tudnék, felmásznék rá, hogy minél inkább benne is legyek a látványban.

Ha kicsit múlik az idő, megrázok majd egy-egy ágat, és a már nem ragaszkodó szirmok közül rám is hullanak belőlük. 

Ezzel a mozdulattal játszottam így már máskor is.

Majd lesöpörtem őket magamról, hogy ne nézzenek meg az emberek az úton a rám ragadt szirmokkal a kabátomon.

Otthon vettem észre még néhányat a hajamban is, a tükör előtt leszedtem, de nem dobtam ki őket a kukába. 

Nem volt szívem hozzá, az asztalra tettem azt a pár szirmot, és csak  később döntöttem a sorsukról. 

Addig is velem voltak, mert akkor éppen csak ennyi lehetett nálam a kinti tavaszból.

Festékkel a tavaszt

Kint is tavasz, majd bent is tavasz volt. 

Soproni művészek festményeit láttuk a jelenlegi évszakról. A kiállításon lehetett előttük hosszan 

álldogálni, és nézni az ecsettel és festékkel megörökített látványt.

Elmentünk gyönyörködni, és az csak egy ráadás volt számomra, hogy ott egy régen látott, egykori kolléganőmet is megölelhettem. 

Majd színekkel megtelve léptünk ki a szintén színes és fényes világba.

 

 

Szép

Csak egy kép, és semmi más, ha valaki mégis ki akarna hozni belőle valamit, mint ami az eredeti szándékom volt!  Ne is keressen senki semmit, mert nincs benne! 

Örülök most is, mert örülni jó érzés, és nem veszett ki belőlem. Most ez az öröm azért van bennem, mert van egy ilyen kép, és annak is örülök, hogy rátaláltam egyszer. Sajnos fogalmam sincs már, hogy hol és mikor.

Aminek nem örülök, hogy ilyen mondatokat kell leírnom. Egyszer csinálom meg ezt csak, többet nem fogom, mert békét, nyugalmat akarok, és azt, hogy a politika ne legyen ennyire befolyással a magánéletre. Továbbra is hiszek abban, hogy ami szép az szép, és ezt nem befolyásolhatja semmi, ami rombol.

Abbahagyom, mert nem magyarázás, sőt, magyarázkodás akar lenni részemről, hanem csak egy bevezető tényközlés.

A kampányidőszakon túl vagyunk, a választás is megtörtént.  Jöhet a nyugalom és a munka, mert feladat van. Ahogy szétnéztem ma is  a Facebookon, a munkához való nyugalom még nincs meg, felesleges acsarkodás viszont van. 

Szerencse, hogy aki dolgozni akar, az  teszi ennek ellenére is a dolgát.

Elég szépen gyarapodott az elmúlt kb. két hónapban az általam mentett, a neten talált képek száma. Vannak jobbnál jobbak, és főleg az emberekről készítettek tetszettek meg nekem, a jól elkapott pillanatok.

Vannak kedvenceim, és közülök egyet most elhozok, talán később még többet is.

Egy választási kampánygyűlésén készítette egy számomra ismeretlen, így nem tudom a nevét leírni, csak megköszönni neki, hogy lefotózta.

Szerintem szép, és biztosan gondolatokat is előhoz. 

Tudom, hogy ahogy azok jönnek, úgy el is tűnnek, de talán addig megmaradnak, amíg nézitek ezt a képet. 

Ha másért nem is, a kisugárzásáért már megérte elhozni! 

Vannak még nekem tetsző képek, és szeretném is őket majd megmutatni, de már a fenti bevezető szöveg nélkül.

Tavaszi munka

A Fertő tóhoz mentünk, és útközben megálltunk. 

Szőlők között haladt az utunk, és mivel szőlőtermő vidéken élünk, egy gyakori látványban volt részünk.

Szép volt látni a virágzó fákat, a felkarózott szőlőtövek sorait és közöttük a gazdát is.

Tudja a dolgát, évek tapasztalatai rakódtak le benne már, és az időjárásnak, a keresletnek,  a szőlőbetegségeknek kiszolgáltatva teszi mégis a dolgát. 

Jó, hogy megálltunk akkor, mert így ráláthattunk a szőlőre és rá is. 

Az is jó, hogy végül elkészítettem ezt a képet arról, hogy a  természet él, és  elkezdődött a munka.

Ez az élet rendje, és nem is nagyon bonyolult.

Kicsit másképp a politikáról

Elkövetem azt a hibát, hogy figyelem még mindig a politika eseményeit.
A kampányidőszak elmúlt, a választás megvolt, most már a munkára, a vesztes és a győztes párt támogatóinak megbékésére kellene törekedni.
A kommenteket olvasva erre még csak esélyt sem látok, durva, gyalázkodó és trágár szavakkal találkozom, és végeláthatatlan szópárbajokkal. 
Megbékélésről, elfogadásról, belenyugvásról szó sincs.
Ahol nyugalmat leltem, azok nem magyar Facebook oldalak voltak, és mondanom sem kell, hogy mindegyiknek nő volt a gazdája. 
Senki nem úgy értékelte Magyar Pétert, mint politikust, hanem a külsejét dicsérték. Végre egyetlen negatív jelzővel sem találkoztam. Végre! 
Csupa elismerő szót kapott, és elindult a képei csereberéje is, linkeket láttam, hogy hol lehet róla képeket találni. 
A legnépszerűbb fotót róla lent megláthatjátok, legalábbis ezalatt volt 21.000 szívecske, like és kommentek sokasága.
Radnai Márkot is felfedezték már a hölgyek és Pálinkás Szilvesztert is, egyre népszerűbbek a magyar események a szereplőikkel együtt. 
Meghallgattam még egy dalt is Magyar Péterről, mert az  is van már.
Itt tartunk most, erről is tudok beszámolni, mert ilyen is van. Hogy ez jó vagy rossz nekünk? Egy biztos, hogy egészen más miatt kapta a sok szavazatot a támogatóitól.
Lehet, hogy felfedezik az én blogomat is rajongók, és elmentik maguknak ezt a képet. Persze, hogy adom, legyenek vele boldogok!
Remélem, gyalázkodók nem jutnak el hozzám, mert akkor vége lesz a blogom kommentjei eddigi békés nyugalmának. Miért van annyira jelen a  mocskolódás?
Természetesen nem akarok általánosítani, mert azt  nem szeretem, inkább a szomorú tapasztalat beszél belőlem, mert láttam, amit láttam, és főleg olvastam, amit olvastam.

Az ellenállás

"De mi hozta létre mindezt? Nem lettünk hirtelen buták. Ez nem csupán kulturális válság: ez egy szisztematikus „kiképzés”, amely jutalmazza az idiótaságot és felmagasztalja a tudatlanságot.

Egy olyan időből jövök, amikor a szavaknak súlyuk volt. Mielőtt beszéltünk, meghallgattuk a másikat; mielőtt ítélkeztünk, megpróbáltunk megérteni. Az utóbbi évtizedekben viszont egy fokozatos eldurvulásnak voltam tanúja – nem is annyira a kultúráé, hanem magáé az emberé. A közösségi média ennek tökéletes példája. A közösségi média nem tájékoztat: felkorbácsol. Nem magyaráz: leegyszerűsít. Nem párbeszédet teremt: egymás ellen fordítja az embereket.

Egy olyan társadalom tükre, amely nevetségessé tette a kritikát, gyanússá a kételyt, unalmassá a hozzáértést. Szinte hősi ellenállás kell ahhoz, hogy kivonjuk magunkat mindebből. Egy világban, amely butának akar látni, már maga a gondolkodás is az engedetlenség egy formája. Mert miközben minden az idiotizmus felé sodor, a gondolkodás marad az ellenállás utolsó formája."

Umberto Eco

A kertek alatt

 Andrássy Réka: Könnyebb

Tavasz lett végre, jó szagú,

megkönnyebbül most minden.

Könnyebben cipellek téged

és könnyebb magamat is vinnem.

Nézem ahogy nyújtózkodnak a fák,

zsibbadt karjaikkal a Napot keresik.

A tél még a kertek alatt lopózik erőtlen,

de a sárga nárciszokban folyton elesik.

Kitisztul a levegő, átlátszóbb lesz a tér,

áttetszővé válnak bennem is a falak.

Homlokomról ráncos gondok peregnek

és felcsipegetik pöttömnyi madarak.

 

Úgy döntöttem korábban, hogy már nem teszem fel ezt a verset ebben az évben. Azt hittem, hogy elkéstem vele, mert mikor megtaláltam, akkor már április volt.

Azért gondoltam, hogy már nem aktuális, mert benne van ez a sor is: 

"A tél még a kertek alatt lopózik erőtlen".

Csak nem mutatom meg ezt a verset a blogomban, mikor már ebben a hónapban vagyunk?

Mégis itt van a mai posztom fő részeként, és van magyarázatom is, hogy miért.

Pár nappal ezelőtt M. elment egy hosszabb sétára a hozzá közeli Baden környékére, és ezeket a fotókat kaptam tőle.

A fehér virágokon fehér hó volt áprilisban, a másik kép alá pedig ezt írta: Nulla fok van most és köd.

Leírhatom, és még képekkel is bizonyíthatom, hogy a tél még mindig a kertek alatt lopózik, és ezért aktuális még a vers.