Kávézás egy hétköznap délután

Ebéd után vagyunk egy keddi napon. Ma van egy hete. Forró a frissen őrölt és főzött kávé, és csak enyhén savanykás a porcukorral és szeletelt mandulával meghintett almás pite. Éppen jó. Rászoktunk az utóbbi időben erre a süteményre. Omlósan puha és szaftos.

Halkan beszélgetünk, ahogy szoktunk, nem szól semmi háttérzajként sem. Élvezzük a hétköznapi csendet, megbecsüljük azt, amit kapunk, adunk is egymásnak, közben persze másnak is, és közben éljük az életünket.

Besüt a Nap a szobába, ahogyan újra az életembe is. Így van jól. Minden úgy jó most, ahogy van.

Tavasz közeledtekor februári szélben

Kimentünk a temetőbe M. édesanyjának a sírjához. Nem tudtam elmenni a temetésére, mert még a kórházban voltam azon a december eleji napon. 

Metsző, hideg szél fújt míg ott álltunk a sírnál. Homlokomba húztam jobban a sapkámat, felhajtottam a galléromat, és feljebb húztam a sálamat is. Február vége van, még nincs vége a télnek, várat magára a tavasz, bár hamarosan megláttam az első jeleit.

Majd elindultunk M. öccséhez. Beültünk a széltől védett autó belsejébe, a rövid ideig tartó útra le sem vettem a kabátomat. Kicsit átmelegedtem, csak pár perc kellett hozzá, míg átjárt a kellemes érzés. Hamarosan megérkeztünk, és beléptünk a kapun, ami már nyitva várt bennünket. M. öccse tudta, hogy jövünk, készült rá, jó vendéglátó, mindig is az volt.

A ház melletti virágok rögtön odavonzották a szemem. A téli szél ellenére a tavasz várható közelségét mutatták jelenlétükkel. Nincs kertem, tehát másokéban gyönyörködöm. Mások virágai az enyémek is. Önként adják magukat. Hagyják, hogy nézegessen őket, hogy lehajoljak hozzájuk, esetleg meg is érintsem őket. 

Még láttam, hogy megremegnek a kitartó, lassan már télvégi szélben, míg az ajtó felé vettem a lépteimet. Arra gondoltam, hogy bizonyára egy forró kávéval melegítem majd át hamarosan a kipirosodott kezeimet. Így is történt, nem csalódtam. Átkulcsoltam a csészén az ujjaimat, és akkor járt át a meleg végképp. Megérkeztem, otthon éreztem magam.

Eltelt néhány nap

Csendesen simogatok egy világoskék cserépkályhát egy régi épületben lévő étteremben a  vasárnapi ebédünk előtt.

Az otthonosság érzetét kelti bennem, azt az időt hozza vissza, amikor még nekünk is volt, és akkor is melegíthettem magam vele a kinti hideg után. Jó érzés volt akkor is, most is.

Egy volt kórházi szobatársam és a párja működteti a helyet egy közeli faluban. Találkoztam újra Nikivel, a férjével és a fiával, aki felszolgált nekünk. 

Beszélgettünk a közeli betegségünk által árnyalt közös múltunkról egy kicsit, majd hagyott minket a sokat látott gerendák és falak között ebédelni.

Később hazamentünk, kávéztunk, almáspitét ettünk, mely igazi vasárnapi, téli illatú sütemény. A pihenést időnként beszélgetéssel megszakítottuk meg. Mert még mindig van, amiről nem váltottunk szót. 

Majd összepakoltam néhány napra, és elindultunk M-hez a már alkonyi órákban.

Útközben beesteledett, és halkan kopogni kezdett az időközben eleredő február végi eső is. Fénylett az út előttünk, élveztem a fényt, mindazt, ami körülvett.

Jó volt M-nél lenni. Töltekeztem, jókat aludtam, bár hozzám képest korán ébredtem. Megszoktam a kórházban. Egyszer majd eltűnik  belőlem az ott belém rögzült napi rutin. Elmúlik ez is, mint annyi más az életemben.

Tulajdonképpen nem bánom, hogy így történt, mégha furcsa ezt így kimondani és leírni is. Újra tudom most élni az életem, mindazt, ami már kikopni látszott belőlem  a depresszióm előtti időkben is. 

Tanítottak és én tanultam a kórházban töltött négy és fél hónap alatt. Mennyi sorsot és embert is megismertem közben. Figyelemmel kísértem mikor már jobban lettem mindent. Ez mindig is szokásom  volt. Elemezni a látott és hallott dolgokat, felszívni  mélyen azt, ami történik velem és körülöttem. 

Semmi sincs hiába, mindennek értelme van, az én életem bizonyos szakaszainak is. Úgy, ahogy ennek is. 

Megtörtént velem, elfogadom, és már odáig eljutottam, hogy képes vagyok a jót is meglátni benne. Mert mindenben van, csak rá kell jönni mi az, és használni  a jövőben.

Újra itt

Miután hazahozott M. pénteken a kórházból kipakoltam a bőröndömet, és nekiálltam mosni. Kétszer kapcsoltam be a mosógépet, minden tiszta már. Vasalni is kellene, de most nincs hozzá kedvem. Ha nincs, hát nincs. Helyette inkább ülök a számítógép  előtt, és olvasgatom a blogokat, nagy lemaradásaim vannak ugyanis. 

Sokáig voltam távol, van mit visszaolvasni. Mennyit írtatok azóta, és most olyan jó elmerülni a régi bejegyzéseitekben. A munka várhat rám, nem siettet senki és semmi. Élvezem, hogy jól vagyok, és újra sok minden érdekel. Milyen jó nem mély depressziósnak lenni. Kinyílt a világ számomra megint.

Nem felejtettetek el. Olyan jó ezt tudni és  érezni. Szeretettel teli kommenteket kapok, és hálával gondolok arra, hogy nem ért el egyetlenegy szemrehányó sor sem azért, amiért semmire sem reagáltam sokáig. Pedig mennyi biztató szót kaptam, hogy írjak az elmúlt hónapkban, de nem ment. Igaz, hogy nem is voltam itthon, és nem is érdekelt semmi. Lehúzott a mélység.

M. itt van két  napig most nálam, sokat beszélgetünk, minden érdekli, ahogy engem is. Utána pár napra elmegyünk hozzá. Ha megjövök alapos nagytakarításhoz fogok, selejtezni is kellene. Minden elmaradt míg nem voltam itthon.

De most mégis helyette itt ülök a kávém mellett, és olvasgatok. Nagyon lassan iszom közben a kávém, ahogy mindig is szoktam. Időnként belekortyolok,  ki is hűl mire a végére érek, de nem bánom. Semmit nem bánok.

Jó újra érezni a napjaimat, nem sírni, és csak feküdni naphosszat és éjszakákat halálfélelemmel és bizonytalansággal teli érzésekkel. Élvezet megint nyitottnak lenni, és mosollyal  a szám szögletében élni az életet. Ajándékba kaptam.

Új képeim nincsenek egyelőre, a régiekből válogatok. Nézzétek el nekem. Vissza kell szoknom az életbe, és ehhez még idő kell. Szerencsére megadatott nekem, nem kell még elhagynom ezt a világot, ahogy hónapokig hittem tévesen.

                                            

Ez történt velem

Köszönöm a sok kommentet, és hogy annyiszor gondoltatok mindig rám. Hálás vagyok érte. Szégyellem, hogy soha nem írtam új bejegyzést, és nem válaszoltam a megjegyzésekre. Egyszerűen képtelen voltam rá. Mivel túl vagyok a problémámon, mely a hallgatásomat okozta, most megpróbálom leírni, hogy mi is történt velem. 

Még márciusban kiderült egy laborvizsgálaton, hogy véres a székletem, és viszonylag rövid időn belül 35 kg-ot fogytam. 84 kg-ról 49-re mentem le. Teljesen legyengültem. Meg voltam győződve, hogy vastagbél daganatom van. Olvastam róla sokat a neten, és minden tünet rám illett. Így szokott ez lenni, ha valamilyen betegséget beképzelünk magunknak.

Július 11-én kértem időpontot egy vastagbél tükrözésre, amit meg is kaptam október 14-re. Sok időt kellett várnom rá. Túl sokat. Lehetett gondolkozni, és közben nagyon mélyre süllyedni.

Közben tudtam, hogy ha valóban rákos vagyok, akkor nem fogadhatok el egy esetleges műtétet, mert nincs aki gondozzon, főzzön rám utána. Egy hónapos diétával jár a műtét utáni időszak.  Kemoterápiát, sugárkezelést  sem kaphattam volna, mert olyan rossz állapotbam voltam, hogy a mellékhatásokat, és a további fogyást nem bírtam volna elviselni. Ráadásul nincs Sopronban egyik sem, így utaznom is kellett volna értük.

Közben irattam végrendeletet, egy sikertelen eltartási szerződést is kötöttem volna, de szerencsére nem sikerült. Nem a megfelelő embert választottam volna rá. Jártam az ügyvédeket, meghosszabbítottam a sírok használati idejét, azt is, ahova temethetnek, ha eljön az idő. Tehát vártam a halált, mert elhittem, hogy az fog eljönni hamarosan.

A 7 hónapos bizonytalanság a betegségem felől annyira felőrölt, hogy mély depresszióba estem. Csak feküdtem egész nap és sírtam megállás nélkül, nem tudtam ellátni magam, nem tudtam elhagyni a lakást sem, bevásárolni sem, zsibbadt a lábam  is, járni alig tudtam, nem tudtam elrendezni a gyógyszereimet, a bloggal sem tudtam törődni, ahogy észre is vettétek, de azért  olvastam a többiekét. Mindig is érdekeltetek. Csak az írás, a jeladás magamról az nem ment sehogy sem. Nem és nem. 

Segítségre volt szükségem, tudtam, hogy depressziós lettem, még pedig nagyon mélyen. Magam nem tudok kijönni belőle. Ezért kértem egy időpontot a pszichiátriára egy szakrendelésre október elején. 4 nap múlva mehettem is. Az állapotom miatt nem tudtam elmenni a vastagbél tükrözésre sem végül. Maradt a bizonytalanság továbbra is számomra. Mennyi időm van hátra? Mi lesz velem?

A pszichiátriai szakrendelésről már haza sem engedtek, hanem azonnal beutaltak az osztályra, annyira súlyos volt az állapotom. M.hozta utánam a holmijaimat, ráadásul látogatási tilalom is volt a Covid miatt, így nem tudott bejönni hozzám egy darabig. Több, mint 4 hónapig voltam kórházban, közben csak karácsonyra jöttem haza, az ünnepet M-nál töltöttem. Ő mosott, vasalt rám, és rendszeresen látogatott a kórházban. Hozta, ami kellett. Az utolsó időkben hétvégére már hazajöhettem, de vissza kellett mennem utána még a kórházba.

Közben különböző vizsgálatokat kért számomra a kezelőorvosom. Mikor valamennyire jobban lettem, és meg tudták velem csináltatni a vastagbél tisztítást,  elmentem a tükrözésre is december 14-én. Jól szervezetten ment minden, minden vizsgálatra, melyekre szükségem volt az ottlétem alatt elvittek kerekesszékkel, egy kisérővel és mentővel ott helyben a kórházban. A szobámból az aktuális helyszínig.

Kiderült, hogy nincs daganatom, vagyis nem vagyok rákos, csak én lovaltam bele magam a hitbe. A pszichiátrián kapott alapos, sok odafigyeléses kezelések után 4 hónap után jobban lettem, sőt mondhatom, hogy már jól vagyok. Ennyi idő kellett arra, hogy az osztályon helyrehozzanak a mély depressziómból. Nagyon jó kezelőorvosom és pszichiáterem volt, elégedett voltam az ott folyó munkával, a rendszeres csoportfoglalkozásokkal, a terápiákkal is. 11kg-ot híztam míg bent voltam. Visszatért lassan az erőm, az aktivitásom, mely korábban elhagyni látszott. Már olvasni, sétálni, beszélgetni másokkal is tudtam.

Nagyon nehéz időszakon vagyok túl, de még élni fogok remélem egy ideig, a rák veszélye jelenleg elmúlt, és a lelkem is helyrebillent, lelki béke van bennem. Tudom élvezni újra az életet, és  egy étterembe, kávéházba is elmentünk, hogy újra örüljek az ízekeknek, a hangulatoknak. Annyi ideig nélkülöztem őket a depresszióm szürkén fekete mélységében. 

Október 6-án kerültem be a pszichiátriára, és február 17-én ( ma) jöttem  ki onnan végleg. Újra jól vagyok. Azt hittem hamarosan meg kell halnom, de szerencsére nem így történt.

Köszönöm, még egyszer, hogy sokat gondoltatok rám, és türelmesek voltatok velem, írtatok kommenteket a hallgatásom ellenére is. Én sem felejtettelek el benneteket. Jó, hogy vagytok nekem. Köszönet érte újra és újra.