Hárman

Ez is egy "beszélő" kép lett?
A kicsi nyújtogatta a kezeit fölfelé, és végül két kezet is megfoghatott. 
A felnőtt kezek azonnal megfogták az ő pici gyerek kezeit, és együtt el is indultak a vágyott cél felé.
Maradt is így együtt ez a három generáció végig az úton: az apa, a fia és az ő kisfia. 
Balról M. nagy örömére az egyik kéz végül az ő keze lehetett, a másik oldalon pedig a fiúcska apukájának a keze adta az irányító segítséget. 
Közöttük lépkedhetett a legkisebb, nagyon védve és nagyon szeretve.

Májusban lesz két éves

A vasárnapi programunk M. családja volt ( már úgy érzem, hogy az enyém is), és persze a majdnem kétéves kisfiú, aki végül a főszereplő lett.

Amikor megérkeztünk, a saját kis homokozójában játszott, és az első szava számunkra az volt, hogy: "autó".

A második, felemelve a kis játékot, amivel addig dolgozott, a "lapát" volt, persze németül.

Aztán napközben egyre több szót hallhattunk tőle, és miközben mondta őket, meg is mutatta mindet, hogy teljesen tisztában legyünk azzal, hogy miről is beszél.

A félreértés nem lenne jó.:)

M.-t már nagypapának hívta úgy, hogy "Opa", engem pedig Évának, miután az anyukája erre is megtanította.

A sok játék és tárgy között egy hajkefe is volt, és először a saját haját fésülte vele, majd az anyukájáét kezdte el fésülni, végül pedig kitartó türelemmel egy baba szőke haját is.

Tudta, mit kell tennie mindennel, és pontosan úgy viselkedett és csinált mindent, mint egy kétéves.

Vidám volt és aktív, és csak egyszer sírt, amikor elvették előle a tányérját. Persze, csak azért, hogy még egy kis ennivalót tudjanak beletenni.

Rögtön védeni kezdte azt, ami az övé, és ez a védelem részéről még csak a sírás volt. Miután visszakapta, azonnal megnyugodott, és úgy folytatta az evést, mintha mi sem történt volna.

Van még sok apró történetem, de nem írhatok mindenről...

A délután eseményeiről is beszámolok majd, melynek a helyszíne egy játszótér volt.

Megbeszéltem a szülőkkel, hogy nem teszek fel teljes képeket az arcáról, ezért van szinte mindenhol a szőke buksi.:)

                 

Összetartozás

Volt már az összetartozásról egy olyan képem, amelyen rajta volt a kötődés, csak akkor a kezek mutatták ezt.
Nem előre eltervezett a mostani kép sem, csak lenéztem egyszer a kőszegi Teaházban az asztal alá, és ezt látva, meg is örökítettem. 
Képre tervezni egy ilyen látványt nem tudok, csak gyakran észrevenni az éppen láthatót.
Igen, tudom... Egyszerű módja a kötődés kifejezésének, de valahogy én így is  "működöm", nem akarom már bonyolítani a kapcsolataimat sem. 
Készítettem több képet is akkor, de végül csak ezt hozom el most ide a narancsárga falak, a besütő napfény és a vérnarancs ízű tea színe helyett. Talán egyszer hozok belőlük is.
Szeretem a hangulatokat mutató képeket, de vannak olyan képek, melyek "beszélnek" is az értő és érzékeny látókkal.

Fázom

Elől vannak a meleg pulóvereim, még nem tettem el őket. 

Március 1-e van, de én két évszak között vagyok, a régitől még nem búcsúztam el, az újat még nem köszöntöttem.

Téli verseket már nem hozok, a tavasziakat már ugyan kerestem, de nem teszek fel belőlük egyelőre a blogomba egyet sem.

Tegnap nem bántam meg, hogy a melegebb sapkám tettem fel, mert így is átfújt rajta a szél.

Inkább írok most arról, hogy félek, hogy megfázom mint arról, hogy valójában melyek az igazi félelmem okai.

Tegnap késő éjjelig olvastam a híreket, amit nem lenne szabad tenni lefekvés előtt, mert nem segítenek elaludni. 

Fáztam tőlük még a meleg lakásban is, mert nagyon hideget árasztott szinte minden olvasott mondat és minden látott kép.

Sem meleg pulóver, sem sál, de még a meleg sapkám sem véd meg tőlük.

Egyes emberek részéről több józan ész melegíthetne csak fel, de az valahol eltűnt a saját országomból és a világ nagy részéből is.

A stressz helyett...

Az autóból való fényképezés előnye, hogy közben mindig sokat láthatunk, a hátránya pedig, hogy sok az elmosódott kép. 

Folyamatosan jönnek a fák, és a látványuk egy letekert filmszalag egymást követő képeihez hasonlítanak.

Ha tudnának, akkor a sorban állók fák a harmonikus együttélésre taníthatnának, a szántóföld magányos őrzői pedig az egyedüllét kihívásaira. 

Én ott és akkor már nem akarok tanulni, el is teszem a fényképezőgépemet, és csak a szememmel kattintgatok. Elfogadom, hogy  ami megmarad, az megmarad, ami elvész, az menjen is. 

Igyekszem a belső békém keresni, ha nem is én foglalkozom a külső "útjavításokkal". 

Nagyon rögös és kátyús mostanában az út, és én csak egy kis aszfaltmunkás vagyok,  majd  43 nap múlva tudok résztvenni  a javításban.

A belső utam pedig már csak az én dolgom...

Aki télen él

Az előző bejegyzésemben felmerült az, hogy vannak, akik " téli emberek", mert ebben az évszakban érzik igazán jól magukat. 

PDL örült, hogy társra lelt bennem, és így ő sem a többiektől eltérő "csodabogár". Aliz-Julinak pedig megígértem egy kommenetemben, hogy elhozom Krasznahorkai László pár mondatát, melyeknek örültem, mikor megtaláltam őket.

Különböző emberek vannak, és én is bőven beleférek ebbe a tél szeretetemmel, ellentétben a többség tavasz várásával.

Kis dolog ez a világ nagy problémái között, említésre sem méltó, de én mégis  egy bejegyzést is szánok rá, és  főleg az idézet miatt.

Egyébként pedig úgy látom, hogy "így" is elfogadható vagyok!:)

Mikor olvastam ezeket a sorokat, igazolva láttam magam, mert vannak még olyanok, "akik szinte feltámadnak, ha végre beáll a fagy."

Ahogy Eszterné is kilépett a hidegbe miután meglátogatta Pflaumnét, és megtudhatjuk, hogy hova is tartozik az évszakok élhetőségét illetően: 

"...a hideg nem forró kályhák oltalmából szemlélt tűrhetetlen Rossz, hanem az élet természetes közege, akik szinte feltámadnak, ha végre beáll a fagy, s északról megjön a sarki szél, hiszen bennük csupán a tél tisztíthatja meg a látást, hűtheti le a szabályozhatatlan indulatokat, s szervezheti meg újra  a nyári verejtékezésben szétesett gondolatok zavaros tömegét..."

(Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája-részlet)

Egy érintés története

Fárasztó a nap, nagyvárosi a nyüzsgés, és egymás sarkába lép az ünneplő tömeg. Késő délután végre leülhettünk oda, ahol voltak még szabad székek, és ezzel egy nehéz, de végül eredménnyel záródó feladatot oldottunk meg. 

A poros lábunk zsibbadt fáradtsága igényelte már a pihenést, a kezünket az asztal szélére téve lazítottuk, egymást pedig éppen csak a másik felé közeledő ujjainkkal érintettük. 

Nem az összezáródó, és nem is az összefonódó ujjakkal, csak a közelség  érzésének megnyugtató biztonságával, és a kevesebb mint egy négyzetcentiméternyi bőrünk melegével.

Ez is én vagyok

A Nap január 21. és február 20. között halad át a Vízöntő jegyén. 

(Itt írom le, hogy a Vízöntőknek szóló napi horoszkópokat néha elolvasom, hogy utána rögtön el is felejtsem őket. Nem számítanak.)

Ez is az én körmöm. 

Nem a jelenből való a kép, hanem amikor még dolgoztam, és akkor is, mikor nyári szüneten voltam. 

A "flower-power" erőszakmentessége, a szeretetet és a béke kívánása a körmömön is volt  egészen kicsiben. 

Szeretem a jelképeket.

Volt ennél több virágom is, mert van egy olyan képem, melyen 20 évesen egy magam készítette koszorúval a fejemen mosolygok.

Vízöntő vagyok hatalmas szabadság és függetlenség vággyal, és nehezen viselem el azt is, ha meg akarnak változtatni, mert úgy könnyebb az életük, ha nem nekik kell megváltozniuk. 

Hitték, hogy egyszerűbb és kényelmesebb formálni, mint formálódni.

A Hair-ből Berger asztalon táncolós jelenetének  a végén én is kieresztettem a hangom vele együtt, és mikor Scott Mckenzie meghalt, akkor még többet  hallgattam a San Francisco című dalát.  ("Ha elmész San Franciscoba a hajadba tűzz néhány szál virágot...").

A nyári melegben a poros földutakon legszívesebben mezítláb járnék. 

Mikor ezt meg is tettem Somogyvámoson, a Krisna-völgy békés világában, az elégedettségnek egy olyan érzése volt bennem, mint amikor egy vágy teljesül.

„Harmony and understanding

Sympathy and trust abounding

No more falsehoods or derisions

Golden living dreams of visions

Mystic crystal revelation

And the mind's true liberation

Aquarius

Aquarius”

( From the musical Hair: Aquarius- excerpt)

"Összhang lesz és megértés
rokonszenv és bizalom
soha többé rossz akarat
győz az álom és kívánság
ragyogó szabadság

lelkünk megtisztul

Akvariusz

Akvariusz"

( a Hair című musicalből: A Vízöntő jegyében- részlet)

Ne lopj!

Van ahol a hetedik parancsolat még működik, és a becsület keze dobja be a kitett dobozba az árat, mert még létezik, ahol egy üzlet erre épül. 

Az eladó nincs is ott, és mégis fogy az áru és gyűlik a pénz is.

A "kis" emberek saját tapasztalatai használhatónak mutatják ezt a cserét, különben nem lenne már sem hokedli, sem rajta az áru, sem a pénzes doboz...

A bibliai tízparancsolat  tiltja más tulajdonának jogtalan elvételét: 2Móz 20:15. 

De létezik más is, ha valaki Isten törvényét már régen nem ismerné vagy nem értené: Büntető Törvénykönyv (Btk.) 396. §-a! 

Hadd csörögjenek!

Nem régen egy általam  szeretett blogban olvastam, hogy írója szépen felöltözött, és karkötőt is tett a csuklójára.

Eszembe jutottak a sajátjaim is, melyek egy virágokkal festett zöld üvegtartóban vannak, és a fedelét már évek óta nem emeltem fel.

Mióta nyugdíjban vagyok nincs is igazán alkalmam, hogy használjam őket. 

A boltba menéshez mégsem teszek fel karkötőt, a csuklóm díszítésének vágya is bizonyára valahol elveszett, ha az órámon kívül nincs más rajta semmi.

Írtam is erről abban a blogban kommentként, hogy legalább a szobámban meg kellene egyszer csörgetnem őket. Hozzátettem azt is, hogy az a rossz, hogy már nem is gondolom komolyan ezt a lehetőséget.

Jött rá a biztatás, és nem is egy, hanem kettő, hogy: 

"Hadd csörögjenek azok a karkötők!" 

Ebben az egy mondatban annyi minden benne van:

Még több örömöt adhatnánk saját magunknak, és még indokok sem kellenének hozzá.

Lehetőségekre sem érdemes várni akkor, ha valamit megtehetünk azonnal is.

Kerestem egy régi képet a csuklómról, mert mostanában készült természetesen nincs  róla.

Egy kicsi ebből, egy kicsi abból...

Ha én különböző anyagokból léteznék, akkor a sérülékeny csipkéből és a többet is kibíró farmeranyagból lennék létrehozva.

Az erős farmeranyagot a szüleim tulajdonságaiból örököltem, a finomságra, szépre vágyást és az aprólékosságot is igénylő csipkét már én magam adtam hozzá a meglévőhöz.

Csak a kettő együtt segít élni, a szépet is látni és közben átvészelni a nehezebb időket is.

Valahogy úgy, ahogy egyszer a mama diktálta nekem egy sós kiflije receptjét: 

"Egy kicsit ebből, egy kicsit abból..."

Így soha nem tudhattam meg a receptet, csak azt tudom, hogy a végeredmény jó, és így van ez az én életemben is.

Szavak és tettek

Óra nélkül is mérhetem az időt, és már a születésnapi tulipánok szirmainak fakulása, ráncosodása és szárainak meghajlása is a múló időt mutatja.

Teljesítették a feladatukat, adták a szépségüket és azt üzenték szavak nélkül is, hogy valaki gondolt rám.  Erre születtek és nekem mindig fontos volt, hogy minden és mindenki önmagát adja!

Eddigi életükért nemcsak szavak, hanem tettek is járnak nekik úgy, ahogy az embereknek is.

Megköszönöm a tulipánoknak amit adtak, mert erre valók a szavak.

Majd  frissre cserélem a régi vizet, hogy adjak is valamit nekik, mert erre valók a tettek.

Hogy melyik a fontosabb, abba már nem is megyek bele, pedig lenne aktualitása így a kampányidőszak idején.

Egy nappal korábban

Szeretek Rustra menni egy kis egyszerű szépségért és harmóniáért.

Nem mintha országhatáron belül nem találnám meg ezeket, de szombaton mégis átléptük a közeli határt is értük.

A születésnapom előtti napon voltunk ott, és egy kicsit előre is "ünnepeltünk" már, mert az egyszerű szépség és a harmónia ajándék is lehet. 

Először megnéztük a Fertő tó jegén korcsolyázókat, majd sétáltunk a városkában és később  kávéztunk is.

Kávézás közben láttam azt a faldarabot, mely ott volt tőlünk pár méterre. Betűzgettem a falon lévő szöveget, de nem tudtam lefordítani, csak azt a számot láttam, hogy "15", és még az utána lévő szót is megértettem. 

Aztán M. lefordította az egész mondatot, és én már másképp néztem utána azokra a 15. században is létező kövekre, melyek társaikkal együtt valaha falakat alkottak és Rustot körülvéve védték a várost.

Erő és méltóság van bennük még mindig, pedig alig maradt meg a falból valami, és megnyugtató az, hogy még jelent az emberek számára valamit azoknak a szavaknak a lényege, hogy: tisztelet és őrzés.

Ezért is létezhetnek még mindig azok a kövek, és ezért is juthatnak eszembe róluk pozitív tulajdonságok, melyek értékek számomra is.

Na, tessék, ez lett a vége! :)

Idáig jutottam el, pedig csak egy egyszerű kávézástól indultam és arról akartam eredetileg  írni.

 

 

A meleget sugárzó jégszív

Egyszer nézegettem a fatörzseket, közöttük a platánfák egy térképhez hasonlító kérgét is és láttam, hogy már a téltől is kaptam egy szívet pár hópehely és némi jég formájában.

Minden és mindenki alakítja a szeretet érzését a lehetőségei szerint. 

A pék szív alakú süteményt süt, a tél jégből mintázza, az emberek pedig érzelmeiket adják és ha adják, vissza is kapják őket. 

Ez is olyan egyszerű: "ha szeretetet akarsz, tanulj meg szeretetet adni."

Igaz, hogy nem mindig ugyanattól kapjuk vissza, mint akinek adtuk, de végül az egyensúly meglesz, mert az adás-kapás törvénye a kiegyenlítődésre törekszik. 

Így működnek a jó emberi kapcsolatok és maga az univerzum is.

 "A szív hangjai sokszor hallhatatlanok, éppen ettől halhatatlanok."

(Tatiosz)

Nyomokban még karácsony

Nyomokban még mindig itt van a karácsony a közelemben, ha csak kis jelképek formájában is.

Újra kaptam valami kézzel is megfoghatót egy megfoghatatlanról. 

Korábban a szeretetet szív formájú süteményként, napokkal később pedig a karácsonyt egy hópehellyel díszített csomagolású szaloncukorként. 

A pincér mondata hozzá: "Hoztam még egy kis karácsonyt", és közben átvilágított egy aranyló fenyőfát is egy mécses.

Fontosak számomra a szimbólumok, az akár egy egész versen vagy könyvön is átfutók, de keresem mindennapjaimban is a jelképeket. 

Nem múlhat el a magyar nyelv és irodalom szakos tanárságom nyomtalanul.

Keresem őket írók és költők soraiban és saját történéseimben is, kutatom a felszín alatt is a többet, a mást  és a mélyebbet, amit szavakkal nehéz kifejezni, de helyettük egy tárgy vagy jel sok mindent elmondhat mégis számunkra.

Miért is örültem meg annak a szív formájú süteménynek újév napján? Mert annyi mindent elmondott szavak nélkül is.

A kávém mellé kapott karamellás szaloncukrot megettem csak úgy élvezetből a gondolkodás helyett. Megtettem vele azt, amiért megkaptam.

Mert ez is én vagyok, ilyenné tettem magam tudatosan, és ilyenné tettek engem az éveim tapasztalatai szinte észrevétlenül is. 

Az elméletből és a gyakorlatból is össze vagyok gyúrva úgy ahogy kell,  és így alkalmas vagyok a gondolkodásra, de akár a sok gondolat nélküli élet egyszerű élvezetére is!  Lásd: szaloncukor!

Minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva!:)

"Fillér csörren"

"...Villámként rögzíted a megtört arcot

Haragosan szól, vibrálva zenél

Élő világ jaját, türi a mocskot

Álmában ő is szebb jövőt remél..."

( Stefanicus)

 

Készült a kép egyszer a hideg soproni Fő téren a januári szélben, a köveket itt-ott még foltokban fedő hóban és a közben szóló kitartó hegedűszó emlékére is.

Mi hárman végeztünk a benti kávénkkal, és az ajtón kilépve akarva-akaratlanul bennem volt a szégyennek az az érzése, hogy mit tettünk korábban mi, és mit tett közben ő.

És ahogy Márta is írta egyszer nálam a kommentként hagyott sorai két szavával: "fillér csörren". 

Ahogy ő is tudta akkor egy hasonló esete után, hogy mi nem oldhattunk meg semmit az adott pénzünkkel, csak éppen nem fordítottuk el a fejünket és tettük, amit tennünk kellett.

Mi sem oldottunk meg semmit, a hegedű megszólaltatója sem önmagának, az általunk korábban megválasztottak még úgysem, és Ő sem onnan fentről, akinek a háza csak néhány méterre volt tőlünk.

Búcsú

A karácsonyfám már leszedve, a dekorációk eltéve, de az angyalok közül maradt még egy elől.

Tavaly is ott volt egész évben, és még magyarázatom sincs arra, hogy miért. Hacsak az nem, hogy mosolyog és emlék is. 

Kell valami pozitív derű körülöttem, mert van helyi, nem helyi politika és háborúk... 

Akkor is ott van, ha tudom, hogy a reményt nem egy kis szárnyas tárgy adhatja, bár én is próbálkozom a mosollyal, pedig ez sem old meg semmit a világban, de magam mégis vígasztalom.

Más karácsonyra emlékeztető nincs már, elmúlt az ünnep, ha nem pakolnám el őket, akkor azok már csak visszahúznának és nehezítenék az elszakadást.

A fám leszedése előtti estén eloltok minden más fényt a szobában és hagyom, hogy csak a rajta lévő izzók égjenek, melyek meg is duplázódnak a TV-m monitorán.

Legalább pár óráig égjenek, mert messze van még december. 

Egy kis történet egy kis szívről

Én  a szívre soha nem úgy gondolok, ahogy egy orvos gondolhat rá. 

Számomra mindig is szeretet szimbóluma volt és az is marad. 

Ez jutott eszembe akkor is, amikor a kávémhoz éppen csak egy falatnyit kaptam belőle. 

Úgy gondolják azon a helyen, hogy a szeretet megismétlése mindig szükséges, mert már nem először kaptam ott ilyen formájú süteményt.

A már említett, munkáját jól végző pincérnek egy olyan udvarias köszönömöt mondtam, mint amilyet máskor is szoktam, ha letesz valaki elém valamit. 

Mégis, akkor sokkal több érzés és gondolat volt bennem, mint amit ez a hálát kifejező egy szó adhat...

Aznap megkaptuk az új évre szóló útravalónkat: az optimizmus és a szeretet reményét.

Az ujjak igazgatása

A képen lévő egykori szép pillanat inkább meghatóvá vált azóta (a szépségéből semmit nem veszítve), és még mindig arra emlékeztet, amiről egy adventi bejegyzésemben is írtam, hogy egy hozzánk közel lévő valaki önként lemondott az életéről, és ezzel a döntésével nekünk sem adhatja meg most azt a lehetőséget, hogy még valaha találkozhassunk vele.  

Közben tudjuk azt is, hogy többet gondolkozunk, mint kellene, és hogy arról is, amiről már nem kellene.

A fotón látható kis történet megmaradt egy jó érzéseket adó szépségnek, ahogy P. figyelemmel igazgatta M. kisebbik fiának az ujjait a húrokon. Tudást akart átadni, és a fiú arca mindent elárul annak az elfogadó pillanatnak a mélységéről. 

Egy régi karácsonykor készülhetett a kép, egy díszként szolgáló szalmacsillag árulkodik az időpontról.

A gitár most használatlanul lóg a falon, és ott volt a mostani ünnepkor is a karácsonyfa mögött. 

M. fia felnőtt, és simogathattuk is a másfél éves kisfiát, akitől jó volt  kapnom azt a finom puszit egy búcsúzásunkkor.

Eljött a január, és hamarosan eljön az évforduló napja is, melyen évek óta elkerülhetetlenül emlékezünk, és ha M. itt éppen itt lesz, beszélgetünk is.

Szintén elkerülhetetlenül...

Így történt

A szilveszter úgy telt számunkra, ahogy máskor is. 

TV nézés, olvasás, számítógépezés, blogok olvasása és belealvás is az új év várásába. 

A telefonom havazást jósolt Sopronban, de nem jött be a előrejelzés, pedig vártam legalább egy keveset a karácsonyi után az új évre is. 

Az éjfél eljövetelét a TV órája mutatta, majd a Himnusz, a jókívánságok és az általam már az ablakból alig nézett tűzijáték következett, vagyis minden menetrendszerűen történt. 

Végül a durrogtatásba is belefáradtak a még kitartó emberek, részünkről pedig jöhetett az alvás.

Az új év reggelén a nyitott ablakon át különösen csípős, és már januári hideg levegő jött be, ami mindig jót tesz nekem, a  januári születésű telet szeretőnek.

Nem volt az előttem lévő kis téren senki más, csak egy a kutyáját sétáltató valaki, vagyis  ez is a megszokott reggeli látvány volt január 1-én. 

Minden haladt a régi szerint, és én nem is vártam új dolgokra, mert tudtam, hogy nem történik majd meg csak azért, mert új dátumot írunk. Ennek a lényege mélyebben rejlik!

Még egy emlék is jutott az új évre. 

Egyszer régen az utcán sétálva M. meglátta egy kirakatban kiírva azt, hogy: B.U.É.K.

Tudta, hogy mit jelent, mert az akkor éppen esedékes magyar tanfolyamának szünet előtti utolsó óráján a tanárnőjük elmondta a jelentését. M. megörült a látványnak, hogy a tudását a gyakorlatban is bizonyítottnak látta, és rögtön meg is osztotta velem a felfedezését.:)

Felfrissült most ez az emlék, és azt is tudom, hogy már idejét vesztette ez a kívánság így január 3-án, de reagálásokat sem várva rá mégis leírom újra nektek ezt a négy betűt szeretettel:

B.U. É. K.!