Szavak és tettek

Óra nélkül is mérhetem az időt, és már a születésnapi tulipánok szirmainak fakulása, ráncosodása és szárainak meghajlása is a múló időt mutatja.

Teljesítették a feladatukat, adták a szépségüket és azt üzenték szavak nélkül is, hogy valaki gondolt rám.  Erre születtek és nekem mindig fontos volt, hogy minden és mindenki önmagát adja!

Eddigi életükért nemcsak szavak, hanem tettek is járnak nekik úgy, ahogy az embereknek is.

Megköszönöm a tulipánoknak amit adtak, mert erre valók a szavak.

Majd  frissre cserélem a régi vizet, hogy adjak is valamit nekik, mert erre valók a tettek.

Hogy melyik a fontosabb, abba már nem is megyek bele, pedig lenne aktualitása így a kampányidőszak idején.

Így végzed hát te is...

"Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra..."

( Radnóti Miklós: Töredék-részlet 1944. május 19.)

Írtam már bejegyzést Radnóti Miklósról és írtam már Gyarmati Fanni naplójáról is a blogomban. A költő életének tragikus vége azonban még hiányzik, mindenképpen írnom kell még.

Radnóti Miklós 1944. májusában kapta meg utolsó munkaszolgálatra való behívóját. 

A bori táborból  2 levelezőlapot írt feleségének, ezeket a cenzúra miatt Gyarmati Fanni már csak késve kaphatta meg. 

Az elsőt 1944. július 23-án a házasságkötésük évfordulójára, a másodikat mely egyben utolsó levele is volt augusztus 16-án, és ebben azt is írta:„…köszönöm, Édes, az együtt töltött kilenc évet…"

Közben Fanninak is menekülnie kellett. A háború alatt álnéven apácaként bujdosott és többször megerőszakolták az orosz katonák. 

Amikor Radnótit 35 éves korában  a végsőkig kimerülve, hidegvérrel  megölték 1944. november 9-én, Gyarmati Fanni 32 éves volt és sokáig nem akarta elfogadni, hogy meghalt az ő szeretett Mikje.

1945. január 28.

"Olyan elmondhatatlan, húsomba, csontomba, velőmbe ható fájdalom az, hogy nincs mellettem, egyedül vagyok, nélküle vagyok, hogy ezt nem lehet leírni, kifejezni."

Amikor az agyonlőtt költőt a háború után 1946. június 23-án exhumálták, a feleségének javasolták, hogy ne nézze meg a testét. 

Fanni 1946. augusztus 12-én mégis felkereste Abdánál a Rábca árterét, ahol a tömegsírt feltárták és megtekintette őt. Nem idegenkedett a látványtól, nyugodt maradt, mert ami ott volt az" övé" volt akkor is, ha csak egy nadrággomb maradt a ruhából épen és változatlanul.

Egy száraz kórót tépett le, melyet megszárítva egész életében őrzött. 

„Egy kórót téptem a gödörről, ami összevissza hányt földdel ott árulkodott előttünk. Miklós sokkal hitelesebb sírjának éreztem, mint azt, ami majd itt adódik Pesten.”

Radnóti Miklós kihantolása (és még 22 társáé) után megtaláltak egy ceruzával írt noteszt a zsebében, mely a költő utolsó verseit tartalmazta és Razglednicák néven váltak ismertté. Az  első lapon öt nyelven a következő sorok álltak:

„Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére, Budapest VII., Horánszky u. 1.

A tisztiorvos megjegyzése a notesz megtalálásáról: 

"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja farzsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk."

Akár egy film helyszínei is

Hópelyhek az én álmaim,

Fehérek, halaványak,

Néha eltűnnek-foszlanak,

Alighogy földreszálltak.

Hópelyhek az én álmaim,

Fenn zizegve zenélnek,

Szelíden, árván, félszegül -

Meg ne lássa az élet!

(Reményik Sándor: Hópelyhek-részlet)

Vannak helyek, melyek akár egy történetet éppen csak képekkel sejtető és befejezetlenül maradó film helyszínei is lehetnének a sárgán fénylő ablakokkal, egy apró teaházzal és hópelyhektől fehéredő esernyőkkel... 

Vagy inkább könyvek helyszínei lehetnének, mert a könyvekben a képzelet nagyobb szerepet kap mint a filmekben.

A valóságban is láthatók voltak, és néztem is őket egyszer egy még első havazáskor, mert éppen ott voltam és közben rám is hullottak azok a pelyhek.

Aztán beraktam a látványt a saját életem apróságai közé, és ott jobban megmaradnak mint bármilyen tettek.

A közeledő február

 Csukás István: Január lekocog a lépcsőn

Január lekocog a lépcsőn,

hóval teríti a vedlett falakat,

itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,

ahol a kabátja elszakadt.

.

Vigyázva lépkedek a hóesésben,

meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,

fehér lett üstököm, s a hátamon

habzó angyalszárny világít.

.

Lábammal írom most a verset,

e séta lesz most a költemény,

bár összevissza ritmusban lépeget,

de azért van benne zene és remény,

.

hogy lábtörés nélkül elérek a célig,

s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,

válluk vonogatva elmaradnak a fák,

sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.

.

Kisandítok a hó alól, a tél alól,

sirály sípol, beérkező vonat dudál,

kemény sarokkal hersegve csúszkál

s a jégbe monogramokat vés február!

Megváltozik egy hónap neve hamarosan, de a tél tart még, és én is téli verseket keresek és olvasok.

Hallgatom M.-t is, aki arról beszél, hogy míg ő itt van nálam, addig otthon a rögzítője egy filmet vesz fel.

Aztán elkezd mesélni Tolsztojról, a Háború és béké-ről, majd hozzáteszi, hogy még télen megnézi a felvett filmet, mert azt csak télen lehet, és a havas jelenetei is csak ebben az évszakban az igaziak.

Aztán Zsivágó doktorról is beszél, hogy az is egy téli film számára, én pedig folytatom azzal, hogy Sztrelnyikov, a forradalmár is téli tájon és hóban futó síneken "száguld" rettegett páncélvonatán, miközben az ott álló emberek felismerve őt félelemmel mondják ki a nevét.

M. bólint, mert már elmondta korábban nekem, hogy mikor először látta egy moziban Omar Shariffal a filmet még gimnazista korában, ez a jelenet erősen rögzült benne.

Én már nem is ismétlem meg, hogy bennem pedig a nárciszmezős táj maradt meg mélyen, mert ő is tudja ezt már.

Kis fények

Már később sötétedik, de még mindig elég korán hiszen január van, vagyis egy vérszegényen fényszegény hónapban élünk. 

Ruston voltunk még, amikor már láthattuk a kinti és az ablakok mögötti fényeket is és az én figyelmem, hogy lássam őket széles skálán mozgott. Az ott található talán legkisebb ablaktól egészen a templom tornyának tetejéig. 

A kis ablak üvegén egy kinti lámpa is tükröződött, a torony tetejét pedig még adventről és karácsonyról ott maradt fenyőfák vették körül.

Ha nem tudtuk volna, hogy hol kávéztunk előtte később megtudhatnánk, mert a hely nevét már késő délután is egy lámpa világította.

Olyan jól tudjuk, hogy ablakokon át benézni nem illik, de azért az üveg mögötti fényeket észrevenni még szabad az idegeneknek is, és a parkolóból a falon túli lámpáknak is jár még egy búcsúpillantás.

Utána már az sincs, lehet indulni és a rövid út után még mindig világosban hazaérni.

 

Egy fényes történet

Ha megállok egy templomban egy színes ólomüveg ablak alatt, nézek is valamit és közben fotózok is, jöhet a kérdés: "Mit nézel"?

Mit mondjak válaszként? Azt nem mondhatom, hogy semmit, mert nem igaz, szavakkal elmondani pedig vagy túl rövid vagy inkább túl hosszú. 

Inkább hívom őt is, hogy jöjjön és nézzük még együtt, mert olyan gyorsan eltűnhet a fény.

Egy nappal korábban

Szeretek Rustra menni egy kis egyszerű szépségért és harmóniáért.

Nem mintha országhatáron belül nem találnám meg ezeket, de szombaton mégis átléptük a közeli határt is értük.

A születésnapom előtti napon voltunk ott, és egy kicsit előre is "ünnepeltünk" már, mert az egyszerű szépség és a harmónia ajándék is lehet. 

Először megnéztük a Fertő tó jegén korcsolyázókat, majd sétáltunk a városkában és később  kávéztunk is.

Kávézás közben láttam azt a faldarabot, mely ott volt tőlünk pár méterre. Betűzgettem a falon lévő szöveget, de nem tudtam lefordítani, csak azt a számot láttam, hogy "15", és még az utána lévő szót is megértettem. 

Aztán M. lefordította az egész mondatot, és én már másképp néztem utána azokra a 15. században is létező kövekre, melyek társaikkal együtt valaha falakat alkottak és Rustot körülvéve védték a várost.

Erő és méltóság van bennük még mindig, pedig alig maradt meg a falból valami, és megnyugtató az, hogy még jelent az emberek számára valamit azoknak a szavaknak a lényege, hogy: tisztelet és őrzés.

Ezért is létezhetnek még mindig azok a kövek, és ezért is juthatnak eszembe róluk pozitív tulajdonságok, melyek értékek számomra is.

Na, tessék, ez lett a vége! :)

Idáig jutottam el, pedig csak egy egyszerű kávézástól indultam és arról akartam eredetileg  írni.

 

 

A születésnapomról

A születésnapokat nem szoktuk tárgyak adásával megünnepelni, úgyis sok van már belőlük. Még a legkisebb élmény is többet ad egy mellőzhető dolognál.

Vasárnap délelőtt a Helytörténeti kiállítást néztük meg a Múzeumnegyedben. Ez már a harmadik kiállítás volt számunkra három egymást követő héten.

Újra sokmindent láttunk, és közülük arról a zongoráról mutatok három képet, melyen egykor  a soproni Kurzweil Ferenc is tanította Liszt Ferencet zongorázni. 

A hangszer több mint kétszáz éves, a díszes betűkkel írt és arany színnel körülvett jelzése szerint Bécsben készült Johann Schanz műhelyében.

Soha nem ettem még vegán étteremben, mert inkább hús párti vagyok. 

Tegnap mégis egy ilyen helyen volt a születésnapi ebéd. 

M. az előtte lévő napon más valami miatt arra járt, majd elmondta nekem, hogy mit látott, és így végül nem a "csillagok alatt" ebédeltünk, hanem  az általa felfedezett helyen. 

A desszertet a kávéhoz már egy olyan helyen ettük meg, ahol a rétesek nagy választéka volt, és mind a két hely jó választásnak bizonyult egy születésnap egyszerű és szép megünneplésére. 

Ilyennek akartam és ilyen is lett. 

  

   

Délután alaposan megáztunk, és ez az eső elvitte a városból a maradék havat is. Az élet megszokott rendjét mutatta úgy, ahogy benne az enyémet is. 

Egy évvel idősebb lettem.

Jól telt el a nap. 

Voltunk olyan helyen ahol régi, szép tárgyakat láthattunk és mellé tudást is kaptunk,  és olyan helyekre is mentünk, ahol finom ételeket.

Szép szavak is voltak ezen a napon, melyeket írásban vagy telefonon közöltek velem, és nekem ugyanolyan jó érzés volt megköszönni, mint megkapni őket.

Mert kapni és adni együtt jó.

Magamnak

 

"Hetvenkét izom kell a duzzogáshoz, de csak tizenkettő a mosolygáshoz."

(Mordecai Richler)

Nem adhatok többet magamnak a születésnapomra, mint annak a tizenkét izomnak a megmozgatását.:)

A meleget sugárzó jégszív

Egyszer nézegettem a fatörzseket, közöttük a platánfák egy térképhez hasonlító kérgét is és láttam, hogy már a téltől is kaptam egy szívet pár hópehely és némi jég formájában.

Minden és mindenki alakítja a szeretet érzését a lehetőségei szerint. 

A pék szív alakú süteményt süt, a tél jégből mintázza, az emberek pedig érzelmeiket adják és ha adják, vissza is kapják őket. 

Ez is olyan egyszerű: "ha szeretetet akarsz, tanulj meg szeretetet adni."

Igaz, hogy nem mindig ugyanattól kapjuk vissza, mint akinek adtuk, de végül az egyensúly meglesz, mert az adás-kapás törvénye a kiegyenlítődésre törekszik. 

Így működnek a jó emberi kapcsolatok és maga az univerzum is.

 "A szív hangjai sokszor hallhatatlanok, éppen ettől halhatatlanok."

(Tatiosz)

Egy januári reggelen

Januárban születtem és anyu mesélte, hogy akkor is hó volt, és ő a jégen elcsúszva elesett, így korábban is jöttem a világra.

Nézem reggel ablak kinyitása után az előttem lévő téren az álldogáló vagy éppen siető embereket, és el is raktározom a látványt, hogy majd nyári hőségben izzadva is megtalálható legyen.

Mielőtt becsuknám a már hűlő szoba ablakát vizet forralok a kávémhoz, hogy míg iszom főleg a blogokat olvassam, mert azok jobban érdekelnek, mint a kampány  ígéretei.

Nem vonz a politika, de elkerülni nem tudom mert jelen van, a működése következményeiben élek és észreveszek sok mindent, ami kapcsolatban lehet vele.

Aznap reggel is elém kerül újra egy már sokszor látott de mindig aktuális kép, melyen egy tüntető nő tart egy vastag kartonpapírt és rajta egy filctollal írt mondat: 

"Aki semmit nem tud, kénytelen mindent elhinni!" 

Alatta pedig a neve annak, aki eredetileg így gondolta: Marie von Ebner-Eschenbach.

"Otthon a városban" kiállítás

A 21. századi lakótelepi lakásomból az évszázadokkal korábbi lakások belsejébe kerültünk. 

Nem kellett más hozzá, csak elmenni a soproni Múzeumnegyedben látható "Otthon a városban" kiállításra, ahol tíz teremben láthatók a restaurált 17-19. századi polgári lakásbelsők.

Úgy örülök, hogy helyben csinálhatjuk meg magunknak ezeket a programokat! Szombaton a Storno-ház, másnap egy újabb kiállítás. Nincs értük utazás sem, csak egy rövid autózás a legközelebbi parkolóig, majd onnan még  néhány perces séta.

Újra zsúfoltság várt ránk, de ez tükrözi az akkori lakberendezés jellegzetességét is, és így nem is volt benne semmi meglepő.

Az utolsó két képen az általam szeretett kis részleteim vannak, közelről hímzés egy ruhán, majd nagyon régi könyvek aranymintás gerincei. 

A képeket nem sorrendben tettem fel hanem úgy, ahogy éppen jöttek. 

Az emlék mindent egy kavalkádként őriz meg úgyis, csak az idő múlása és a képek nézegetése segít a kibogozásukban, és a nem mindig fontos sorrend felállításában. 

A nagy egész emléke úgyis lehet csak egy elmosódott fehér folt, de részleteire is visszaemlékezve valójában mind színekben gazdag kis világok, és én bárhol meg is kaphatom őket, mert nem távolság függők. 

   

Téli történet

"Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök."

Reményik Sándor: Csendes csodák- részlet

Valahogy így éreztem akkor is, mikor egyszer egy nagyon szegény falu egy nagyon hideg téli napján megálltunk és dombon felfelé menve a templomhoz igyekeztünk. 

Az úton nem találkoztunk mással csak néhány szánkózó gyerekkel, akik köszöntek nekünk, mert falun még köszönnek az ismeretleneknek is. Ez jó szokás, mert még  idegen helyen is olyan "befogadó".

A templom ajtajának kilincsén egy egészen kicsi fenyőág lógott még karácsonyról ott maradt díszként, de Isten háza zárva volt.

Röviden...

Egy téli bejegyzés nem csak havas képekből és a zord időjárás részletezéséből állhat.

Helyettük legyen itt most három régi képem, melyek akár szavak nélkül is melegíthetnek.