Napjaim még egyelőre gyengén

Összeszedem az erőmet, és ágyneműt húzok, mert jó tiszta ágyneműben aludni. Ezért is fogom várni az estét és az éjszakát. Előveszem a szekrényből az egyik télikabátomat, és beteszem a mosógépbe. Szerencsére ki lehet mosni, és ennek újra örülök, mint minden évben, ha a mosására kerül a sor. Télen csak elő kell vennem a tiszta kabátomat. Kiteszem az erkélyemre száradni. Ma és holnap még jó idő van, kedden és szerdán jön már az eső és a lehűlés. Nyáron nem tudtam kimosni, mert mint tudjátok, nem voltam itthon.

Élvezem, hogy nem kell orvoshoz vagy vérvételre  mennem, mint ahogy tettem ezt szinte minden nap ezen a héten. Még kiteregetem az ágyneműt, és nem vagyok hajlandó semmit sem csinálni már ma, ami elveszi a visszatérő erőmet. Élvezem, hogy itthon lehetek, és hogy nem veszi el az orvosokhoz járás az időmet, hogy kezdem magam kicsit jobban érezni. Míg diétáztam, nem mertem kávét inni. Most csináltam magamnak, és várva a mosógép progamjának a lejárását, lassan iszogatom és írok. Jó lesz az is, ha kávézóban iszom meg a kávémat majd, figyelve a hangulatot, a neszeket, a kávéfőző hangját, az emberek beszélgetését. Van egy ilyen kávézásról régi képem, most ideteszem emlékként. Mennyi öröm vár még rám, ha kicsit összeszedem az magam, és lesz elég erőm. 

Kinyitottam mellettem az erkély ajtaját, és szívom a beáramló levegőt, figyelem a hozzám délelőtt besütő napfényt.

Azt hittem, hogy miután kijövök a kórházból, visszatérek a hétköznapi életemhez. Hát, még  mindig nem egészen van így! De várom, hogy eljöjjenek ezek a napok is.

Beszámoló

Úgy szeretnék jót írni, de most pár sor erejéig nem tudok. Ételmérgezésben volt részem 11 nappal ezelőtt, és még mindig nem vagyok jól. Megjártam a sürgősségit, ott EKG, ultrahang, vérvétel, infúzió, várakozás a soromra. Azóta gasztroenterológia is volt, újabb vérvétel és székletminta. Majd mehetek a háziorvoshoz is a leletekkel, a zárójelentéssel, és megnézetni a vérvétel és az egyebek eredményét. Ha nem javulok, vagy a vérképem lesz rossz, akkor vissza kell mennem a gasztroenterológiára. Ezzel a járkálással és időpontok kérésével ment el az időm, miközben rosszul voltam. A hosszú diétától le is gyengültem. Befejezem erről a beszámolómat. Írtam a rosszullétem alatt kétszer is a blogomba, de nem említettem meg, hogy nem vagyok jól. Most mégis írtam róla, mert ez is hozzátartozik az életemhez.

Közben amennyire tudtam, élveztem az ősz közeledtét. Leginkább az ablakon át figyeltem, de orvosokhoz, laborba menet a taxikból nézegettem élőben is. Ma borult az ég. Reggel boltba kellett mennem kekszért, krumpliért, ropiért... Kell a diétámhoz, és elfogytak itthon. A boltba menet szemerkélt az eső, a tócsákban figyeltem az esőcseppeket. Csak azért, mert nem vagyok jól, még ezekből az élményekből nem akarok kimaradni.

Voltam jó időben a Fő téren  a Városházán ügyet intézni, onnan kattintottam ezt a napsütéses képet. Az ősz közeledtének ez is az arca, az egyre gyengülő napfény, de még az utcákon is a virágok jelenléte. Valamint itt van egy finom almás sütemény és egy annál finomabb dinnye, még azokból a napokból, mikor még jókat tudtam enni. Remélem, beköszönt újra ez az időszak, és nem kell már diétáznom.

 

Mi történt velem?

Az utóbbi időben elég sok dolog az életemben oda vezetett, hogy depresszióba essek. Aztán májusban történt velem valami, ami végképp ebbe az állapotba sodort. A kórházba mentem szakrendelésre egy pszichiáterhez június 12-én, és ő már haza sem engedett, hanem ott fogott az osztályon, olyan rosszul voltam. M. hozta utánam a holmikat, melyek szükségesek voltak, és rendszeresen látogatott is. Később már hazajöhettem hétvégékre, mert az állapotom megengedte. 3 barátnőm is meglátogatott. Szívükön viselték a sorsomat, személyes jelenlétükkel vagy telefonálásukkal támogattak.

Ha az ember a pszichiátriára kerül, onnan nehezen lehet kijutni. Próbálgatják a gyógyszereket, mindegyiknek kell három hét, hogy kiderüljön, hogy számomra hatásosak-e. Közben pszichológusok nagyszerű csoportfoglalkozásokat tartottak, a nővérek, orvosok törődtek velem és velünk, akik ott voltak. Voltak nálam komolyabban betegek is, sok sorsot láttam, megismerkedtem emberekkel, közel kerültem szobatársakhoz. Volt, aki odajött hozzám beszélgetni, aztán a kapcsolatunk már napi beszélgetésekké alakult. Szeptember 4-én jöttem ki a kórházból immár egészségesen, jó hangulatban. Az egész nyarat ott töltöttem, és még azt sem mondhatom, hogy rossz volt. Jó helyen voltam, segítettek kilábolni az állapotomból.

Ezért nem voltam jelen a blogéletben, de elmondhatom nektek, hogy örültem az érdeklődéseteknek, és hogy hiányoltatok. Az is jólesett, hogy mikor megírtam, hogy hamarosan hazajövök, többen is reagáltatok rá. Csak megköszönni tudom.

Igyekszem most már írni, visszatérni a blogéletbe, és örömmel fogadom az olvasóimat,  a kommentelőket vagy csak a csendben jelenlévőket is. 

Szeretettel gondolok rátok.

Turistaként otthon

Már egy ideje bot segíti a járásomat. Pár hete írattam fel egy rollátort is. Be kell gyakorolnom a használatát, mert nem elég csak tolni magam előtt. Vannak lépcsők is, emelkedők, lejtők, fékezések, kanyarodnom is kell vele stb. Hozzám kell szoktatni, vele együtt lépkedni, élni, mintha részem lenne.

Mindenre van megoldás, csak időben kell észrevenni, hogy mi az. Én néha megkésem vele, de ezt észrevettem. Ha észrevettem, tanulnom kell belőle, és máskor hamarabb cselekedni. A rollátor is talán hamarabb kellett volna, hogy a birtokomba kerüljön. De most már megvan, gyakran használom, és így van jól. 

Ha a boltba könnyebben el tudok menni, és hazahozni a vásárolt dolgokat a kosarában, már az segítség. Van neki egy nagyobb kosara is, az nem látható a képen, nem vittem magammal erre az útra. 

Persze, rövidebb utakra, egy-egy kis sétára a bot is elég. A lényeg, hogy menni tudjak, hogy a világ ne záródjon be teljesen a falak közé.

Elmentünk sétálni Sopron belvárosába. Sok volt a turista, szép idő volt. Úgy néztem a várost, mintha idegen lennék. Mindig eljátszom ezt a szerepet, így nem válik unalmassá, megszokottá a városom. Észreveszem a szépségét újra és újra.

Bécsi szelet

A bécsi Figlmüller étteremben akkora Wiener Schnitzelt adnak, hogy néha lelóg a tányérrról. Ausztriában a leghíresebb hely, ahol finom, eredeti bécsi szeletet lehet enni. A hozzáadott krumplisaláta némi zölddel megbolondítva szintén nagyon jó. Tökmagolaj is jár a salátához.

Az egyik éttermükbe csak asztalfoglalással lehet menni, a másik előtt pedig sor kígyózik. Nekünk szerencsénk volt. Azonnal kaptunk asztalt.

Mióta nem vagyok depressziós és tudom, hogy még tovább élhetek egy darabig, élvezem az ízeket is. Míg nem tudtam enni, csak fogytam és fogytam. 35 kg leadásáig meg sem álltam. Most visszaszedtem  a leadott súlyból 16 kg-ot, nem is akarok már többet hízni.

Most jó minden. Élek. Teszem a dolgom, vagy csak élvezem, hogy vagyok. Meg kellett hozzá tapasztalnom, hogy mennyire bizonytalan az élet hosszúsága ( persze a milyensége is), és bármikor vége lehet. Meg kell becsülni a napokat. 

Kívánom nektek is, hogy sikerüljön mindez.

Hétvégén

A volt kórházi pszichológusom azt mondta pénteken, hogy nem ad új időpontot, mert most olyan jól vagyok. Csak akkor menjek, ha valami problémám lesz, és akkor azonnal ad lehetőséget a találkozásra. Viszont ne várjak annyi ideig, ahogy legutóbb tettem. Nem kellett volna várnom a kórházba menéssel tavaly októberig. 

Onnan a kórház közelében lévő cukrászdába mentem. Ott dolgozik Szilvi, akivel láblógatva néztük a szobánkból a januári havazást. Beszélgettünk is, bár nem olyan régen találkoztunk. Kicsit üldögéltem, kértem egy Cappuccinót és egy szelet Zacher tortát tőle. Jó volt megosztani egymással a bennünk lévő dolgokat is. A kórházban is sokat beszélgettünk és sétáltunk is együtt napról-napra, mikor már jobban voltunk.

A szombat és a vasárnap M-nél telt. Tudtam, hogy az idősebbik fia szombaton délre jön ebédre, de mégis összerezzentem, mikor megszólalt a csengő. Én nyitottam neki ajtót. Tudta, hogy ott leszek, mosolygott, míg felért a lépcsőn, én is visszamosolyogtam rá, olyan jó volt találkozni vele újra. A karácsony fényeinél láttam őt utoljára.

Együtt voltunk délután hármasban. Kint hideg volt, metsző szél fújt, nagy erővel nekifeszült néha az ablakoknak. Élvezem az ilyen helyzeteket. Kint a rossz időjárást, bent a békés meleget, vagyis magát a kontrasztot fogadom szívesen. Persze, az is megtörténik, hogy ilyenkor kifelé is vágyom. Át akarok élni mindent, amit csak lehet. Kontrasztot és harmóniát egyaránt.

Mikor megszólalt a csengő, úgy meglepődtem, éppen úgy, mint mikor ánizsmagra haraptam az ebédhez adott salátában. Nem számítottam ugyanis rá. Anyu ánizsos holdacskás süteménye jutott eszembe, mert múltidéző volt ez az íz ismét a számban, mint annyiszor. 

Kiderült, hogy az általam ánizsnak hitt fűszer édeskömény mag volt, melyet még ánizskapornak is hívnak. Hasonlít a két íz egymásra, nem is csoda, hogy összekevertem őket. Megbeszéltük a félreértést hamarosan, nem akartam a bennem lévő kérdést nyitva hagyni. Ilyen vagyok. Tisztázom, amint lehet a tisztázandó dolgokat. Akkor is az érdekelt, hogy ha nem ánizs, akkor mi volt a salátában.

Mohás Lívia: Zuhog, zuhog a hó című regényében olvastam egy jelzőt a boldogságra. Úgy hangzik, hogy: "aranyszelencés boldogság". Én időnként nyitogatom ezt a szelencét. Hétvégén is megtettem, és a béke, a nyugalom áradt szét bennem, ahogy már máskor is megtörtént ez velem. Talán egy kis boldogság is volt bennem. 

Az ágy szélén ülve

Míg a kórházban voltam sok emberrel megismerkedtem a több mint négy hónap alatt. Különösen jó kapcsolatba kerültem néhány szobatárssal, akikről már most tudom, hogy nem fog megszakadni a kapcsolatunk, ahogy általában lenni szokott a megtett ígéretek után is. 

Egy alkalommal mikor felébredtem a kórházi szobámban, kicsit elhúztam a sötétítő függönyt, és láttam, hogy a parkot és a csupasz a fákat hó fedi. Éjjel esett a hó. 

Szilvi is akkor ébredt a szemközti ágyon. Integettünk, köszöntünk egymásnak még kicsit álmosan a paplan alól. Én kiültem az ágyam szélére az ablakkal szemben, ő is odakuporodott mellém. Láblógatva néztük a sűrűn kavargó hópelyheket, a széltől meghajló ágakat, a már-már vízszintesen eső havat, a lassan ébredő kinti szürkésfehéren éledő téli világot. Halkan elkezdtünk beszélgetni, hogy a többieket fel ne ébresszük még. Aludjanak csak, ameddig tudnak. Kemény, gyógyító, de olykor felzaklató napok vártak mindig ránk.

Múltak a percek, közben lassan beindult az élet, beszűrődtek a folyosó hangjai, a többiek ébredésének halk neszei a szobában, és mi a kinti fehérségnek továbbra is örülve, elindultunk felváltva a zuhanyozó felé, hogy felfrissülve várjuk a megszokott napok egyikét, újra átélve mindazt, amit a kórházban kaptunk sérült lelkünk lassú, de biztos épülésére. Nem volt soha kevés, amit adtak, és olyan lassan rögzültek belénk mindig, mint a kinti hópelyhek puhán egymásra hullva, melyek reggeli meglepetésként értek minket azon a januári, fehér, hótól tiszta reggelen.

Egy nappal újra közelebb kerültünk a gyógyuláshoz, melyben bíztunk, és soha fel nem adva a hitet, egymást is biztatva éltük át  az órák, a napok egymást követő hosszú sorát.

                                 

Eltelt néhány nap

Csendesen simogatok egy világoskék cserépkályhát egy régi épületben lévő étteremben a  vasárnapi ebédünk előtt.

Az otthonosság érzetét kelti bennem, azt az időt hozza vissza, amikor még nekünk is volt, és akkor is melegíthettem magam vele a kinti hideg után. Jó érzés volt akkor is, most is.

Egy volt kórházi szobatársam és a párja működteti a helyet egy közeli faluban. Találkoztam újra Nikivel, a férjével és a fiával, aki felszolgált nekünk. 

Beszélgettünk a közeli betegségünk által árnyalt közös múltunkról egy kicsit, majd hagyott minket a sokat látott gerendák és falak között ebédelni.

Később hazamentünk, kávéztunk, almáspitét ettünk, mely igazi vasárnapi, téli illatú sütemény. A pihenést időnként beszélgetéssel megszakítottuk meg. Mert még mindig van, amiről nem váltottunk szót. 

Majd összepakoltam néhány napra, és elindultunk M-hez a már alkonyi órákban.

Útközben beesteledett, és halkan kopogni kezdett az időközben eleredő február végi eső is. Fénylett az út előttünk, élveztem a fényt, mindazt, ami körülvett.

Jó volt M-nél lenni. Töltekeztem, jókat aludtam, bár hozzám képest korán ébredtem. Megszoktam a kórházban. Egyszer majd eltűnik  belőlem az ott belém rögzült napi rutin. Elmúlik ez is, mint annyi más az életemben.

Tulajdonképpen nem bánom, hogy így történt, mégha furcsa ezt így kimondani és leírni is. Újra tudom most élni az életem, mindazt, ami már kikopni látszott belőlem  a depresszióm előtti időkben is. 

Tanítottak és én tanultam a kórházban töltött négy és fél hónap alatt. Mennyi sorsot és embert is megismertem közben. Figyelemmel kísértem mikor már jobban lettem mindent. Ez mindig is szokásom  volt. Elemezni a látott és hallott dolgokat, felszívni  mélyen azt, ami történik velem és körülöttem. 

Semmi sincs hiába, mindennek értelme van, az én életem bizonyos szakaszainak is. Úgy, ahogy ennek is. 

Megtörtént velem, elfogadom, és már odáig eljutottam, hogy képes vagyok a jót is meglátni benne. Mert mindenben van, csak rá kell jönni mi az, és használni  a jövőben.

Ez történt velem

Köszönöm a sok kommentet, és hogy annyiszor gondoltatok mindig rám. Hálás vagyok érte. Szégyellem, hogy soha nem írtam új bejegyzést, és nem válaszoltam a megjegyzésekre. Egyszerűen képtelen voltam rá. Mivel túl vagyok a problémámon, mely a hallgatásomat okozta, most megpróbálom leírni, hogy mi is történt velem. 

Még márciusban kiderült egy laborvizsgálaton, hogy véres a székletem, és viszonylag rövid időn belül 35 kg-ot fogytam. 84 kg-ról 49-re mentem le. Teljesen legyengültem. Meg voltam győződve, hogy vastagbél daganatom van. Olvastam róla sokat a neten, és minden tünet rám illett. Így szokott ez lenni, ha valamilyen betegséget beképzelünk magunknak.

Július 11-én kértem időpontot egy vastagbél tükrözésre, amit meg is kaptam október 14-re. Sok időt kellett várnom rá. Túl sokat. Lehetett gondolkozni, és közben nagyon mélyre süllyedni.

Közben tudtam, hogy ha valóban rákos vagyok, akkor nem fogadhatok el egy esetleges műtétet, mert nincs aki gondozzon, főzzön rám utána. Egy hónapos diétával jár a műtét utáni időszak.  Kemoterápiát, sugárkezelést  sem kaphattam volna, mert olyan rossz állapotbam voltam, hogy a mellékhatásokat, és a további fogyást nem bírtam volna elviselni. Ráadásul nincs Sopronban egyik sem, így utaznom is kellett volna értük.

Közben irattam végrendeletet, egy sikertelen eltartási szerződést is kötöttem volna, de szerencsére nem sikerült. Nem a megfelelő embert választottam volna rá. Jártam az ügyvédeket, meghosszabbítottam a sírok használati idejét, azt is, ahova temethetnek, ha eljön az idő. Tehát vártam a halált, mert elhittem, hogy az fog eljönni hamarosan.

A 7 hónapos bizonytalanság a betegségem felől annyira felőrölt, hogy mély depresszióba estem. Csak feküdtem egész nap és sírtam megállás nélkül, nem tudtam ellátni magam, nem tudtam elhagyni a lakást sem, bevásárolni sem, zsibbadt a lábam  is, járni alig tudtam, nem tudtam elrendezni a gyógyszereimet, a bloggal sem tudtam törődni, ahogy észre is vettétek, de azért  olvastam a többiekét. Mindig is érdekeltetek. Csak az írás, a jeladás magamról az nem ment sehogy sem. Nem és nem. 

Segítségre volt szükségem, tudtam, hogy depressziós lettem, még pedig nagyon mélyen. Magam nem tudok kijönni belőle. Ezért kértem egy időpontot a pszichiátriára egy szakrendelésre október elején. 4 nap múlva mehettem is. Az állapotom miatt nem tudtam elmenni a vastagbél tükrözésre sem végül. Maradt a bizonytalanság továbbra is számomra. Mennyi időm van hátra? Mi lesz velem?

A pszichiátriai szakrendelésről már haza sem engedtek, hanem azonnal beutaltak az osztályra, annyira súlyos volt az állapotom. M.hozta utánam a holmijaimat, ráadásul látogatási tilalom is volt a Covid miatt, így nem tudott bejönni hozzám egy darabig. Több, mint 4 hónapig voltam kórházban, közben csak karácsonyra jöttem haza, az ünnepet M-nál töltöttem. Ő mosott, vasalt rám, és rendszeresen látogatott a kórházban. Hozta, ami kellett. Az utolsó időkben hétvégére már hazajöhettem, de vissza kellett mennem utána még a kórházba.

Közben különböző vizsgálatokat kért számomra a kezelőorvosom. Mikor valamennyire jobban lettem, és meg tudták velem csináltatni a vastagbél tisztítást,  elmentem a tükrözésre is december 14-én. Jól szervezetten ment minden, minden vizsgálatra, melyekre szükségem volt az ottlétem alatt elvittek kerekesszékkel, egy kisérővel és mentővel ott helyben a kórházban. A szobámból az aktuális helyszínig.

Kiderült, hogy nincs daganatom, vagyis nem vagyok rákos, csak én lovaltam bele magam a hitbe. A pszichiátrián kapott alapos, sok odafigyeléses kezelések után 4 hónap után jobban lettem, sőt mondhatom, hogy már jól vagyok. Ennyi idő kellett arra, hogy az osztályon helyrehozzanak a mély depressziómból. Nagyon jó kezelőorvosom és pszichiáterem volt, elégedett voltam az ott folyó munkával, a rendszeres csoportfoglalkozásokkal, a terápiákkal is. 11kg-ot híztam míg bent voltam. Visszatért lassan az erőm, az aktivitásom, mely korábban elhagyni látszott. Már olvasni, sétálni, beszélgetni másokkal is tudtam.

Nagyon nehéz időszakon vagyok túl, de még élni fogok remélem egy ideig, a rák veszélye jelenleg elmúlt, és a lelkem is helyrebillent, lelki béke van bennem. Tudom élvezni újra az életet, és  egy étterembe, kávéházba is elmentünk, hogy újra örüljek az ízekeknek, a hangulatoknak. Annyi ideig nélkülöztem őket a depresszióm szürkén fekete mélységében. 

Október 6-án kerültem be a pszichiátriára, és február 17-én ( ma) jöttem  ki onnan végleg. Újra jól vagyok. Azt hittem hamarosan meg kell halnom, de szerencsére nem így történt.

Köszönöm, még egyszer, hogy sokat gondoltatok rám, és türelmesek voltatok velem, írtatok kommenteket a hallgatásom ellenére is. Én sem felejtettelek el benneteket. Jó, hogy vagytok nekem. Köszönet érte újra és újra.

Hiányok

Hiányzik, hogy nem ehetek édességet akkor, amikor akarok. Régen csak úgy beültünk egy cukrászdába, és kiválaszthattam egy nekem tetsző tortaszeletet, rétest, krémest vagy bármi mást. A cukorbetegségem megfoszt ettől, és ez így is marad.

Nem voltam sohasem édességfüggő, de az önjutalmazás része volt mindig egy kis finomság. Nyáron a fagyi,  a jégkrém lehűtött egy kis időre, visszaemlékszem azokra az időkre. Jó volt, szép volt.

Ahogy idősödöm mindig van valami, amiről le kell mondanom. Ilyen a séta is. Hiányzik  a mozgás, de nem tudok járkálni. Még mankóval sem tudok sokat menni, de keveset sem nagyon. 

A megszokott dolgokról nehéz lemondani, de meg kell tenni, mert változik az élet, változunk mi is. Ahogy múlik az idő, egyre többet.

Két betegséggel élek. A cukorbetegség és a gerincproblémáim. Mind a kettő megfoszt valamitől, ami eddig életem része volt. El kell fogadnom. Meg is teszem, nem tehetek mást. Néha azért sírdogálok, hátha megkönnyebbülök tőle. Mert az öröm és a sírás is az élet része, ahogy az egészség és a betegség is.

Mondhatnám azt is, hogy ezek legyenek a legkevésbé fontos problémáim ebben a nehéz, háborús, Covidos időszakban. Viszont mivel megbeszéltük itt a blogokban azt is, hogy keresni kell az örömöt okozó dolgokat mostanában, ezért mégis fontosak számomra. Kellene az édesség és a séta, amolyan vígasztalóként, de nem adatnak meg. Viszont itt nincs háború, és egyelőre élek. Ilyen szempontból is lehet nézni a helyzetem. Igyekszem megvalósítani ezt a nézőpontot a jelenben és a jövőben is.

Élni jó!

December van, az egyik legszebb hónap számomra. A hónap vége felé bekövetkezik a csoda, a karácsony, a legszebb ünnep. Addig is várakozom rá, és próbálom szebbé tenni ezt az időszakot. Csak magamnak, magam miatt. Mert ennek így kell lennie.

Gyújtogatom a lángokat, élvezem a fényüket, csendben ülök, és nézem őket. Kint már egyre korábban sötét van, és a benti meleg érzése is  széppé teszi az estéket.

A mai napom az advent szépsége ellenére is rossz volt. Reggel voltam a háziorvosomnál, és kimondta, hogy cukorbeteg vagyok. 11,7 volt a terheléses vizsgálatom értéke. 15-én megyek a dietetikushoz, közben olvasgatom az interneten is az idevágó írásokat.

Délután elmentem a laborba a leletekért, mert kell vinnem magammal. Most nem nézhettem, hogy kiadom-e a pénzt a taxira, el kellett hoznom őket. 

Ami jó, hogy a hozzám legközelebbi boltban újabban lehet venni teljes kiőrlésű purpur kenyeret. Eddig nem lehetett mást csak fehéret és félbarnát. Ti mit tudtok róla? Ehetik a cukorbetegek a purpurt? Biztosan vannak tapasztalataitok, akik cukorbetegséggel küszködtök. Szívesen venném, ha írnátok róla.

Most befejezem a betegségről írt szöveget, és az adventra gondolok. Legyen valami jó is körülöttem.

A hosszú

hőség után kicsit lehűlt a levegő. 24 fok van, és néha beborul az ég. Kitártam az ablakokat. Hadd hűljön le kicsit a lakás! Kis szellő is lengedezik kint, mekkora  megkönnyebbülést okoz ez is. Meglengette a függönyt, keresi a szellő befelé az utat. Milyen örömöt is tud okozni az időjárás, annak ellenére, hogy bosszantani is tud. Viszont elég, ha kicsit megkönnyíti az életünket a kánikula után, máris jobban érezzük magunkat, és áldjuk a változást.

Hogy miért tudom németül, hogy középfülgyulladás (Mittelohrentzündung) az azért van, mert le akartam fordítani M-nak. Délelőtt ugyanis orvosnál voltam. Ott kiderült, hogy középfülgyulladásom van. Kaptam rá cseppeket. 5 napig 3x csepegtetni kell,  és 10 napig nem mehet bele víz. További panasz esetén vissza kell mennem. 

Újra feladatot kaptam az egészségemmel kapcsolatban. Mikor el akarom felejteni, hogy más baj is lehet vele, mint ami van, mindig valami közbejön. Próbálom könnyedén kezelni a problémákat, mert ha sokat gondolok rájuk, akkor az a lelkivilágomat is lehangolja. Nincs rá szükségem. Igazán nincs!

Most valami másról is szóljon még a bejegyzés: 

A nyárhoz hozzátartozik a cseresznye. Milyen szép és finom tud lenni. Az érettek bordó fénye arra csábít, hogy a számba vegyem őket.

Gyerekkoromban még jobban szerettem, mint most. Igazi gyerekkedvenc a szépségével és ízével együtt. A fülemre is akasztottam, ahogy sokan mások is megtették. A természet adta fülbevaló jó játék volt, utána nem úszta meg a gyümölcs, végül a számban végezte a "v" betű alakú szárakon lógó páros cseresznye.

Újra

Elkezdtem újra Veszprémbe járni egy masszázsra. Már jártam oda pár éve, és akkor használt. Kell valamit tenni a gerincemmel, mert ez így nem állapot. M. visz oda és hoz haza. Busszal nem tudnám megtenni az utat. Volt amikor meg tudtam csinálni, de az az idő már elmúlt, a jelen mást diktál, egy sokkal lassúbbat, visszafogottabbat. Kevesebb a lépéseim száma a régebbi önmagamhoz képest. Pedig vágyom rá, de már nem megy, csak a remény él bennem, hogy egyszer újra sikerül.

Gondolkoztam sokat, hogy belevágjak-e újra. Aztán az egészségem miatt igent mondtam magamnak. Pénzt, időt és fáradságot szánok rá. Mind a három jó helyen lesz. Nálam, bennem, az egészségemben. Szükségem van rá, gondolni kell magamra. Ez nem önzés, hanem az élet természetes velejárója. Remélem, hogy a hasznomra válik. Hinni, bízni kell, különben nem megyünk semmire sem. 

Fel kell ismerni, és tárt karokkal el kell fogadni mindazt, amit kaphatunk, amit az életünk lehetőségként elénk tesz, a javunkra szolgál, és megadatik nekünk. Mert ez sohasem kevés, csak tudni kell élni  vele. 

Oltás

Kedden kaptam egy emailt, hogy április 9. és 14. között leszek először beoltva AstraZenecával, és írjak vissza, hogy elfogadom-e. Megtettem. 

Szerdán kaptam egy telefonhívást, hogy 9-én, pénteken 12:00-re menjek az SZTK épületébe a háziorvosom rendelőjébe. Örültem a helynek, mert ismerem, nem kellett egy idegen oltóponton keresgélnem, bár biztosan megszervezték az útbaigazítást ott is.

Taxival mentem és jöttem. A visszafelé hozó taxis bőbeszédű volt, és mondta, hogy sokan mennek taxival az oltópontokra, és ez nekik most jó üzlet. Legalább nekik jó. :) Ő mondta azt is, hogy mindenhol jól meg van szervezve a tájékoztatás, hogy hova kell menni.

Mint írtam már, 12:00-re voltam odarendelve még 10 más emberrel együtt. Nyolcadiknak hívtak, addig vártam. 

Elég olajozottan ment minden, nem kellett túl sokat így sem várnom. A másfél métert is be tudtam tartani. Ki kellett újra töltenem egy nyomtatványt a betegségeimről stb., amit már egyszer kitöltöttem. Levélben kaptam meg pár hete. Állítólag van valamilyen eltérés a kettő között.

Július 2-án kell mennem a második oltásért ugyanarra a helyre. Kaptam egy listát a lehetséges mellékhatásokról, ha valami jelentkezik a következő két hétben, hívni kell őket. Kaptam egy kártyát az új időpontról is, és hogy melyik karomba kaptam az oltást. 20 percet kellett még várni, miután kijöttem a rendelőből, de én kicsit lerövidítettem.

Eddig még semmilyen tünet nem jelentkezett, igaz, hogy van még két hét rá. Remélem, hogy semmi sem lesz.

Udvariasak, kedvesek, felkészültek  voltak az én esetemben is, mint ahogy máshol is olvastam.

Túl vagyok az elsőn, jól kitolták időben a másodikat. Ennyit a mai napról, lezajlott rendesen az oltás, ezen is túl vagyok. Sokan túl vannak már rajta a blogosok közül, sőt, a másodikon is, és ez nem újdonság már senkinek, de össze tudjátok hasonlítani a sajátotokkal. Mivel a blogom a naplóm is, leírtam az egészet magamnak is.

Covid előtt és alatt

                                               

                            

                                     

Megittam a reggeli ébresztő kávémat cukor nélkül, kis tejjel. Ez elmaradhatatlan kelléke a reggeleimnek, hogy észhez térjek. Aztán van még egy délutáni adag is, szeretek vele üldögélni, indok a pihenésre, nem mintha nem szánnék máskor is időt egy kis lazításra. Igenis, kényeztetem magam néha.

Eszembe jutott, hogy mióta bezárták a cukrászdákat, kávézókat, én sem tudok menni. Néha egyedül is beültem, de legtöbbször M. volt velem, egy-egy séta, vásárlás vagy ebéd után. Hiányzik a kávé egy kedvenc édesség melletti beszélgetés valamilyen kávézóban, cukrászdában. Mindenhol kicsit más volt a kávé, de a kiszolgálás mindenhol udvarias. Voltak kedvenc helyeink is, ahol a legjobb kávékat adták. Rászántuk az időt, pénzt, a kedvet pedig hoztuk hozzá magunkban.

Kávézni itthon is lehet, csak a hangulat más. Hiányzik a mellettünk folyó halk beszélgetések hangja, a porcelán és a kanál ütközésének könnyed csengése, a pincérek megszokott arca, az ismerős  falak, képek, díszítések. 

Ne higgyétek, hogy ez lenne a legnagyobb gondom Covid idején, csak a reggeli kávé mellett jutott ez eszembe, ez egyfajta asszociáció, emlékezés a járvány nélküli időszakra, az egészen apró mozzanataira, melyek most már nincsenek meg, pedig életünk megszokott részei voltak, akármennyire is jelentéktelennek tűnnek. 

Csak már múlna el, és térne vissza az élet a megszokott kerékvágásába, ne lenne ennyi fertőzött ember, és ne halnának meg ennyien! Nem tudom, hogy mikor múlik el, de várom a végét. Nyitnának ki a bezárt helyek, tudnának  az emberek találkozni, ne kellene maszkot viselni, és lehetne a friss levegőt érezni, mert nem takarná el az orrunkat is a maszk. Ne érezné az ember állandó veszélyben magát, ha elhagyja az otthonát. 

A múlt év tulajdonképpen ráment a járvány megfékezésére, az idei is ezzel kezdődött, és folytatódik is. Örülök, hogy nem kaptam el, nektek és a környezeteknek is ezt kívánom. Így legyen! 

Remélem, hogy sikerült kivédenetek. Akinek volt rossz élménye a járvánnyal kapcsolatban őszintén együtt érzek vele.

Várom az oltásra a hívást, regisztráltam magam rá.

                                                 

  

Aktualitások

Nem régen jöttem meg a fogorvostól. Még karácsony előtt elkezdett 2 fogam is egyszerre fájni, de úgy, hogy az egész fogsorom és a fülem is sajgott. Nem akartam, hogy a karácsonyomat tönkre tegye, elmentem az orvoshoz. Nem is rontotta el az ünnepet a fájdalom. Ma fejezte be a kezelést. Márciusban vissza kell mennem kontrollra. Ez is pipálva, mert én olyan kipipálós vagyok. Szeretem tudni, hogy fogynak el a feladataim, az aktuális dolgaim.

Nem tudom a friss képeimet bevinni a számítógépbe. Nem tudom mi történt. Így régi képekből hozok. Az olvasás és egy fenyőág még mindig aktuális. Van időm olvasni, a karácsonyfa is megvan még lebontatlanul, hozzá puha pléd, kávé, tea, kakaó, szép csészék, bögrék ( most a karácsonyos, télies mintásak vannak soron), melyek még jobbá teszik az ízeket, mert hangulatot is adnak az élvezetekhez.

Nem fogadtam meg magamnak semmit az idei évre. A szokásosokat sem. Mindennek úgyis eljön az maga ideje, mikor szinte önmagától megváltozik az adott dolog, mert akkor kell megtörténnie. Megváltozunk mi is. Ez egy érési folyamat nem lehet siettetni, de késleltetni sem. Ezt mindnyájan tudjuk.

Így lesz ez idén is. Kívánom, hogy valósuljon meg számotokra mindaz, amelyeknek itt az ideje, és ha tenni is kell hozzá részünkről, ahhoz pedig erőt kívánok mindnyájatoknak és magamnak is. Ha meg tudjuk tenni, akkor megértünk rá.

Ha nem, akkor még várnunk kell, töltekeznünk, tanulnunk, mert az élet megadja, amit magunkba kell szívni, és később sikeresek leszünk az adott helyzetben.

Így legyen, így lesz! Bízzunk benne ez évben is!

A buszmegállóban

álldogálva éppen lassan telt az idő, és én nézegettem csak úgy. Forróság volt, de valami furcsát láttam. Száraz, barna faleveleket. Ezeket a múltkori vihar söpörhette, törhette a földre az ágakkal együtt, és a zöld levelek és fű között elszáradtak, ami a fán volt, az pedig tényleg a közelgő ősz jele. Ma esik az eső, és álmosító.
Kitartóan tornázom, de  még nem látszik a jele, sőt nem is érzem azt a jelet, ami könnyítene, de nem adom fel.
Anyunál az ablakban az útszéli virág virágzásban olyan kitartó, mint én. Egyébként másban nem vagyok az, csak most ebben a tornában, mert a gerincem így nem maradhat. 
Nehezen viselem ezt a fájdalmat.

Egy mondat

Hogy is lehetne elfelejteni a kórházat?
Gyorsuló világunkban a gyorsuló viziteket, mikor az emberre a sokszor csak egy mondat jut. Pedig benne volt  a napban a kézkrémem otthon illata, és az ajtóm előtt rendszeresen elcsoszogó idős ember monoton ritmusa is. Még ott volt...
Nem is ez a fontos, hanem az, ami bennem zajlott 24 óra alatt, de egy esetleg két mondatban, hogy lehet ezt megfogalmazni. Így aztán volt, hogy ennyi volt az a bizonyos mondat: "A tegnapi naphoz képest lényeges dolog nem történt." 
Már tovább is léptek. 
Blogban is lehet írni többek között, vízről, fehér vitorláról, nyíló és záródó kapukról, de arról is, hogy a tegnapi naphoz képest lényeges dolog nem történt. 
Ez is információ.

Egy

hosszú időszak utolsó, tegnapi estéjének néhány pillanata:
A második emeletről az ágyból látható fák csúcsainak szél mozgatta ágai, a mellettem lévő beteg aznapi utolsó kávéjának utolsó kortya, az ablak mellett fekvő indián arcú, elgondolkodó erdélyi cigányasszony szépen fénylő, hosszú hajfonata, egy kakukk az egyre távolodó mentő szirénájával keveredő hangja, a szemben fekvő, de éppen távol lévő társam fehér kötésű bibliája, az éjjeli szekrényemen Assisi Szent Ferenc élete, a kórház lepedőmbe szőtt nevének első két betűje a szemem sarkában, a bennem lévő gondolatok a másnapi hazatérésről, és a remény, hogy soha többé nem kerülök vissza.

Összepakolok

a  kórházban, hazahozom a mosnivalót, és jövök haza. Így szokott ez mostanában lenni. Látom az alagút végét is, ami vélhetőleg jövő hétvégén fényesedik teljesen ki, vagyis hazajöhetek. Ha korábban, akkor korábban, de később nem akarok.
M. távol volt, ő is jövő hétvégén jön haza egy hosszabb utazásról, lassan helyre áll a rend.
Anyu múlt héten a sürgősségire került, és én éppen ott aludtam nála, mikor rosszul lett. Hálás vagyok a sorsnak vagy a felsőbb hatalomnak, hogy akkor voltam azon a helyen, ahol éppen kellettem. Tulajdonképpen ezt szoktam sokszor kérni imáimban, hogy a megfelelő helyen legyek a megfelelő időpontban.