A lélek ablakai

Mindegy hogy egy ablak kicsi vagy nagy,  falba vagy tetőbe épített, a lényeg, hogy átláthassunk rajta. Ez a funkciója. Az embereknek is van ablakuk, a lelkük ablaka.

Ha magamba tekintek az én ablakomon át, számomra az egyik legfontosabb dolog, hogy az emberek tudják elfogadni a másikat, és nem folyamatosan és mindenáron a maguk képére formálni őket, hogy nekik legyen könnyebb  élni, és ne legyenek megoldásra váró súrlódások. Ez már nehéz lehet, sokan menekülnek  is előle.

A másik ember elfogadása olyannak amilyen, megkönnyíti az életet. Az volt a vágyam sokszor, hogy elfogadjanak. Sok rossz tapasztalatom van ezen a téren. Sokszor formálni akartak mássá, mint amilyen alapból vagyok. Persze, kompromisszumkészségre is szükség van, anélkül nem megy, de elfogadás is kell. Így nem billen ki a mérleg nyelve.

Élni és élni hagyni! Különös kegy, ha ennek a tudása a birtokunkban, és másokban is megvan. Nekem nagy szükségem van és volt rá. 

Ezt is látom a saját  ablakomon át, ha magamba nézek.

Emlékek

Mennyi minden rejtőzik a zárt ajtók, ablakok mögött és a fiókok legmélyén. Emberek, életek történései, levelek, iratok, csak különböző mélységű kíváncsisággal fel kell tárni a mögöttük és a bennük rejlő, de olykor felsejlő titkokat.

Miután anyu meghalt, nézegettem a fiókjait, voltak bennük számlák, tűpárna, stoppolófa, biblia, egy régi óra, még a korán meghalt nagyapám zsebórája. Anyu mesélte, hogy azzal járt az édesapja templomba.

Sok minden más is volt, köztük egy régi, még iskolás korban íródott emlékkönyv, ami nekem is volt annak idején. Most nálam van anyu könyve. Ma már nincs ilyen szerintem a fiatalok körében. Voltak benne egyszerű kis versecskék, jókívánságok, rajzok és egy csokoládépapír is egy vitorláshajóval a tetején. Emlék fűződött hozzá, anyu régi emléke. Már láttam ezt a papírt. Kitől kaphatta a csokit? Ha jól emlékszem egy hódolójától.

Mikor átadtam az új lakónak a kulcsokat, tudtam, hogy ami egyszer anyu és az én otthonom is volt bezárult mögöttem. Felújították és bebútorozták a lakást, és egyszer meghívtak, hogy nézzem meg. Furcsa érzés volt vendégként jelen lenni a régi falak között. Leültem, magamra hagytak pár percre, tudták, hogy most arra van szükségem.

A fenti képeket Ruston, Ausztriában készítettem egyszer. Olyan a városka, mint egy kincsesláda, régi ajtókkal, kulcsokkal, ablakokkal, nyitott kapualjakban rejlő asztalok fiókgombjaival. Felsorolni is lehetetlen mit rejt Rust "ládája".

Nyitogattam őket a fantáziámmal, mert hozzá nem nyúltam volna ahhoz, ami nem az enyém. Csak a képzeletemben bújtak elő a szinte ködbe vesző életek, melyek számomra csak a hátrahagyott kopott külsőt mutatják, a bennük és a mögöttük lévő régmúlt eseményeket nem.

Azok a képzeletemben jelennek meg, melyeknek bizonyára köze sincs a valósághoz, de jó megmozgatni a fantáziát, és játszadozni a múlttal és a jelennel.

Balaton-felvidék / 4.

Reggel M. kérdezi, akkor hogyan tovább, hacsak előre nincs eleve eldöntve a program. Én akkor gondolkozom, és kibökök egy-két ötletet. Hallgat, morzsolgatja őket, és én ilyenkor nem tudom, hogy akkor tényleg hogyan is tovább. 

Általában bólint, kivéve, ha van jobb ötlete. Vagyis szerinte jobb ötlete. Én általában elfogadom, mert minden helyen lehet szépet találni, és különben is:

"A lényegekben egység, egyebekben békesség"* 

Az én Salföld meglátogatásának ötletére ő bólintott, mert régen jártunk ott, és ő is  parasztházak nagy nézegetője.

Találtunk olyan házat, melyen ott volt az építtetők monogramja az építési évszámmal. Az egyik hófehér falán S.É. állt, az én monogramom, rögtön a szívem csücske is lett.

* Részlet a Suutari levelekből

Tanulni

"Ameddig meggyőződésünk, hogy valami vagy valaki másra van szükségünk ahhoz, hogy teljesek legyünk, nem kerülhetünk meghitt viszonyba senkivel. Erre csak akkor kerülhet sor, ha teljességünk tudatában lépünk kapcsolatba másokkal, azzal a szándékkal, hogy megmutassuk, kik vagyunk. Ez nem történhet meg, ha egy kapcsolat elsődleges célja, vélt szükségleteink kielégítése, az általunk érzett hiány pótlása.
Hasonlóképpen nem élhetjük meg saját érzéseinket, nem tárhatjuk fel lelkünk mélységét, ha kényszeresen keressük a boldogságot tárgyakban, anyagokban vagy emberekben. Ha vissza akarunk emlékezni kik is vagyunk, tudatos elhatározással befelé kell fordulnunk. Ameddig nincs bátorságunk megtenni ezt a lépést, csak tovább ámítjuk magunkat délibábot kergetve, s csak homokot találva."

Lee Jampolsky

Olyan sokat tanultam az elmúlt hónapokban, mélyen magamba nézve (valamint nézetve azon a bizonyos osztályon), és felismeréseimet már alkalmazom. 
Mekkora lecke volt ott bent lenni, és gondolatokat adva, kapva kihozni őket magammal a világba. Mert minden valami miatt történik, ennek így kellett lennie, ott kellett lennem, és gazdagodva kijönni.
Még egy fontos: " Nem változtathatok meg másokat, viszont szemlélhetem őket másként."

Lee Jampolsky*

*Gyógyítsd meg az elméd c. könyvéből vannak az idézetek.

Szerdán

ültem a Veszprémbe menő buszon, és míg néztem a szokásos 3 és fél órás útifilmem az ablakon át,  arra is gondoltam, hogy a tavasznak nyoma sincs. Egyébként bármelyik gyorsan eltűnő, párafoltos erdő mellett megálltam volna, hogy kicsit beljebb menjek a fák közé.

Volt megint pár óra szabadidőm Veszprémben, éppen annyi, hogy eljussak az Érseki Hivatalig is, hogy megnézzem az ajtó- és ablakkeretek kékjét, előttük a sárga szirmokat ( mégis tavasz van!), és tanúja legyek annak, amint egy reverendás kéz elhúzza a függönyt, majd becsukja az egyik ablakot. Egy arcformájú, elmosódó rózsaszín folt jelezte, hogy egy kicsit még ott állt a függöny mögött az előbbi kéz tulajdonosa.
Ha filmet rendeznék ez a kis jelenetet valahova beépíteném.Úgy járnék-kelnék a világban, hogy az ehhez hasonló apró mozzanatoknak és mozdulatoknak helyet keresnék valahol egyik filmemben, nehogy kárba vesszenek.
Az előbb leírtakat csak én láttam, de nem véletlenül van ez a blog, és még sok másik szerte a neten hasonló pillanatok megőrzésére. Nehogy kárba vesszenek...

Ablakok

Nem szép dolog az ablakokon bekukucskálni, de én megteszem, és télen gyakrabban. Talán mert korábban sötétedik, és korábban égnek bent a lámpák is. Ki sem lehet hagyni a lehetőséget, egyszerűen adja magát.
Nappal úgysem látni be sehova, mert függönyök és a visszatükröződések védik a bentlakók magánszféráját, de ez a tény nagyobb teret ad a leskelődő fantáziájának. 
Kivéve, ha mesét költöztetnek az ablakba, mert akkor a lakók fantáziája helyettesíti az enyémet.

Tegnap még kimentünk a  temetőbe, a sírok is rendben vannak, vittem fenyőágat, mécseseket.
Utána elmentünk abba a cukrászdába, ahol valaha az első randink volt. Kicsit üldögéltünk ott pár mondat erejéig visszaemlékezve az előző évekre. Éppen csak gondoltunk rá, nem akartuk túl bonyolítani, túl ünnepélyessé tenni az ottlétet, bár nem véletlenül mentünk éppen oda. Inkább néztük az embereket, és terveztük a következő napokat. 
Én ültem most is szemben egy feldíszített fával.
Holnap szenteste anyuval, itt alszik nálam, utána vele ebéd nála, majd egy kicsit mozgalmasabb lesz az ünnep hátralévő része. Minden úgy lesz, mint máskor!

Hozok egy általam követett holland blogot és egy újabb lengyelt "ajándék-ajánlásba". 

Még egy oldalt leteszek ide, mert a karácsonyhoz hozzátartozik a mese, és itt van bőven.

Beszéd, kép, pillanat

A munkahelyen olvastuk és elemeztük Kósa Lajos tanévnyitó mondatait, utána a gyerekekkel beszélgetünk, nem az előbb említett beszédről, hanem a lelkivilágukról, a nyárról, a tervekről, ismerkedtünk az újakkal, tudást is adunk mindehhez azért, hogy mentsük még, ami menthető az oktatásban, nevelésben, ebben az országban, és még csak nem is kiosztott parancsra tettük mindezt.

Más!
Szerdai utamon eleve nézelődésre rendezkedtem be ( se könyv, se zene, se beszélgetés) egy "fém-üveg buborék"* jármű ablakából kinézve keretbe foglalva láttam a képekben futó látványt, a barnuló leveleket, a színharmóniát, melyet a természet játszva megteremt, és soha nem téved. 
Képekben rögzült bennem az út, nem mozgó filmben még akkor is, ha nem kattintottam. Egyébként nem tudtam megállni, hogy ne legyen egy-két kép is. 
Akkor is csinálnék párat, ha utána azonnal törölném őket, és csak az emlékeimre hagyatkoznék később, vagy hagynám feledésbe merülni azt, aminek tűnnie kell. Mert maga a rögzítés számomra élmény, hogy elkapjam azt a pillanatot, melyet a szemem meglátott, és buszablak nélkül is keretbe foglalt, és az üvegen a belső képek is néha visszatükröződtek, mert együtt van jelen belső és külső, ahogy a gondolat és a látvány is.

*"Körülöttem fém-üveg buborék.

Alattam aszfalt, felettem az ég..."

(Gergely István)

Így augusztus...

...közepe felé tartva, az első csípősebb reggelek, fáradtabb fények után a blogokban megjelenik az ősz jeleinek kutatása. Így van jól, szerintem jó, hogy olyan helyen lakunk, ahol van 4 évszak, és kikívánkozik belőlünk majd a téma. Nem csak azért mert nem tudnánk másról írni.
Tegnap egy szépen kopott ablak alatt pókhálóba beleragadt száraz falevelet találtam. Miért tud ekkora örömöt okozni egy ilyen látvány? Tényleg nem sok kell hozzá, és van ebben a  tényben valami megnyugtató.
Ott tébláboltam egy darabig körülötte, míg mögöttem egy kastélyhoz tartozó, még mindig nyári kert volt érő, és -az is igaz-, hogy korán lehullott, rothadó, érintetlen almákkal. Kerülgettük is őket séta közben.
Vasárnap délután volt, és valami boldogság érzés futott át rajtam...Ez is így van jól!:-) 

Ablak előtt

"Tudnod kell, hogy a sors sohasem egyenes vonalban, hanem cikkcakkban szövődik. Eltér, visszatér, meglódul, megtorpan - már úgy néz ki, hogy az egészből nem lesz semmi, amikor hirtelen mégis megvalósul valami."

( Müller Péter)

Van hogy mostanában azért is állok az ablak előtt, mert volt úgy, hogy hiába vártam, bizony egyedül voltam.Változott a helyzet, és ennek tudatában kell lennem, nemcsak egyszerűen  tudomásul venni a jobbat, a rosszon meg hosszan rágódni.
Ezért a jelzett, várható időpont körül odaállok az ablak elé, látom, mikor feltűnik az, akit várok, megszólal a csengő is hamarosan, és eszembe jut az az idő, mikor másképp volt. Mit nem adtam volna azért, ami most napjaim része? Elképzeltem- persze akkor kínomban vagy tudatosan - a vágyott képeket, és a képzelet teremtő erővel bír. (Ha nem is éppen így akartam, de valami felső erő mégis így adta meg nekem.) 
A vágyott-féle képek most a valóságban játszódnak le.
Hinnem kell abban, hogy ez így működik. Sokkal könnyebb ennek tudatában.

Csendes esték

Szeretek benézni sötétből egy kivilágított szobába. 
Megtehettem pár napig úgy, hogy utána be is mehettem oda. 
Egyik este kiléptem a friss levegőjű, kutyaugatós sötétbe. Majd kintről benézhettem valahova, ami pár napig  hozzám tartozott, és otthont adott: festett bútor, fehér ágynemű csipkével, hímzéssel( erre nem is számítottam), háziszőttes függöny. 
Se TV, se rádió, számítógép sem volt, és nem hiányzott egyik sem.
A forró nappalok után, friss levegő és csendes éjszakák vártak az Őrségben. 
Néhány napig újra  a szeretett helyen lehettem. Szerelem volt első látásra az országnak ez a szeglete, és évek óta nem múlik ez az érzés. 
Nem is fog.

Ajtók, kapuk

Fodor Ákos: Ima

Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,

átléphetsz rajtam bármikor

oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan

bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre-

nyílóan, könnyen, zajtalanul.

 

 

 Írtam már ablakokról, képeket is hoztam róluk.

Nemcsak ablak, ajtómániás is vagyok. Olyan vagyok, mint Gombóc Artúr a csokival. Jöhet nekem is mindenféle színben, formában, anyagban. 

Többször olvastam Thomas Mann: Tonio Kröger c. elbeszélését. 

Tonio visszatér szülővárosába, téblábol a városban, ami már idegen, és ösztönösen a szülői ház felé veszi az irányt. És itt van egy mozzanat, amit leír Thomas Mann. Miért marad meg bennem ilyen erősen nem  tudom. Mindig eszembe jut, ha hideg fémet érintek, vagy a rozsda, nyers savanykás szagát érzem. 

Talán a  hideg, rozsdás vas érintése tükrözi azt a lelkiállapotot, amit a múlt elvesztése okoz. Tonio Kröger nyitogat, ingat egy kaput, keresi mögötte a múltat, mely már  hideg számára.

"A Lindenplatzon megállt az egyik csinos villa előtt, sokáig leskelt a kertben és föl az ablakokra, végül azon kapta magát, hogy ide-oda ingatja a rácsos kaput, mely csak úgy csikorgott sarkaiban. Azután egy darabig a kezét nézte, mely hideg és rozsdás lett, majd továbbment, az alacsony, ódon kapun keresztül végig a kikötőn és a meredek, szeles utcán föl, szüleinek házához."