Sietséggel szaladtak el

 

A kis Hanno kitárta szívét Travemündében, és egész valójában kívánta érezni, felfogni, ami rá várt rá a szünidőben, de aztán: 

"...mely kezdetben örökké tartó boldogságnak tűnt fel, de ha az első pár nap letelt, a többi oly kétségbeejtő sietséggel szalad el..." 

(Thomas Mann: A Buddenbrook ház)

Ami a kis Hannonak a szünidő volt, számomra az volt az advent és a karácsony, sokat adtak, de sietséggel szaladtak el. 

Ha nem is kétségbeejtő siettséggel múltak el, de már  elmúltak.

Készültem egy adventi kalendáriummal a blogomban, de nem hívtam annak, mert nem voltam biztos abban, hogy minden nap tudok-e irni.

Adni akartam az olvasóimnak és magamnak is egy kis visszafogott elmélkedést, idézeteket, verseket és képeket. Mindent a magam módján, se többet, se kevesebbet csak azt, amire képes vagyok. Végül, szinte minden nap tudtam írni, és szívesen is csináltam, nem volt benne kényszer, mindig  csak öröm.

Jó volt olvasni a sokszor közös gondolkozásra utaló kommenteket, és jó volt ezt az érzést erősítve válaszolni is rájuk.

Olvastam közben blogokat, mert mindenhol más a készülődés és az ünnep is, és én erről a "másról" tudni akartam. Nyitott voltam az ott adott gondolatokra, és alkalmazni tudtam őket magamra és a saját helyzetemre is.

Figyeltem, ahogy karácsony előtt szinte elhallgattak a blogírók, mert a készülődés a hajrájába érkezett. Én is elmentem itthonról, és már három nappal szenteste előtt feltettem a blogomba a jókívánságaim az olvasóimnak, hogy nehogy  nélkülük maradjanak.

Eljött az ünnep kinek így, kinek úgy, és  jobbat nem tudtam kívánni mint azt, hogy mindenkinek úgy teljen, ahogy szeretné. 

Mert mi lehet jobb annál, mint a mindenki számára elfogadhatót végül saját magunknak  is megfelelővé tenni, hogy elengedhessük magunkat benne, és együtt ünnepeljünk  a szeretteinkkel. 

Megköszönöm a törődéseteket, a figyelmeteket és a mondataitokat. 

Örülök, hogy megkaptam őket.

A könnyes hála

Hányféle módon adhatunk bármit és mennyi mód van azok megköszönésére?

Szoktam emlegetni a blogomban azokat az időszakokat, mikor kórházban voltam. 

Olyan mélyen voltam lelkileg, hogy segítséget kellett kérnem, mert magam már nem tudtam kijönni a gödörből. Ha csak akaraton múlt volna, akkor sikeres lett volna az igyekezetem, de vannak már olyan  állapotok, amikor a saját akarat kevés.

Sokat adott az ottlét, gyógyulást és tudást is. 

Sok sorsot és életet megismertem. Sok olyan életet is, melyeket ugyan be akartak fejezni, de sikertelenül. Később ők már "csak" meghallgató valakire vártak, és ha megtalálták, akkor meséltek is.

És én éppen ott voltam, ahol ők!

Segítettem a nálam rosszabb állapotban lévőknek, mikor én már jobban voltam.

Csak az ott talált lehetőségeket tudtam adni, nem volt másom nekem sem:  a nyári hőségben vizet, máskor a kórház kápolnájában talált vigasztaló sorok kérésre történő felolvasását...

Mert mindig adódott valami, amivel közeledhettem azokhoz, akik körülöttem sokszor csak üveges szemmel meredtek a semmibe. 

Nem vártam azért  köszönetet, amit nyújtottam, és mégis voltak:

Könnyes hála, remegő szó, puszi, simogatás volt a szívszorító jutalmam mindenért.

Adventi ajándékaim

Mikor egyszer kórházban voltam, de hétvégére mégis hazaengedtek, az egyik orvosom azt mondta nekem, hogy lehetőleg magammal nem szigorúan bánva élvezzem, amennyire csak tudom az otthoni napokat. 

Kezdett már biztosan megismerni, vagy legalább sejteni valamit rólam, mert kimondta azokat a szavakat, hogy: "Nem szigorúan bánva..."

Most ugyan nem kórházban vagyok, de mégis eszembe jutott az inteleme.

Szigorúan nem akarok már magammal bánni, és hogy élvezet is legyen a napjaimban, úgy döntöttem, mert döntés kérdése is, hogy adok magamnak egy doboz és csomagolás nélküli ajándékot, vagyis  egy kis csak nekem szánt időt. 

Nézegettem az utcán a fenyőket, bementem egy kávézóba kávét inni, málnás süteményt enni, közben a benti adventi és karácsonyi fényeket is nézegetni, mert azok a kis sárga csillogások már kintről is vonzottak. 

Hagytam, hogy közben lelkiismeretfurdalás nélkül múljon az időm.

Mikor hazaértem a taxisofőrtől kaptam egy szaloncukrot csak úgy, minden ok nélkül.

Egy szaloncukor volt  az összekötője a jó szívvel történő adásnak és a köszönettel elfogadni tudásnak.

Ez volt mostanában a nekem szánt legszebb ajándék, azon a bizonyos  magamnak adott időn kívül, és a kettő együtt kellett nekem. 

A  magamtól és a mástól is kapott ajándék, valamint annak a tudása, hogy vannak egymással akár össze sem hasonlítható dolgok, melyeket én mégis megkaphatok. 

Legyen az akár a " nagy" idő vagy egy " kis" szaloncukor.

   

    

   

Az élet igenlése

"Ha az ember meghal, minden dolga

olyan, akárcsak sohasem lett volna.

Egy helyen marad meg igaz valója:

a fénysugáron, mely leválik róla..."

( Faludy György: Emlékezés egy régi udvarházra-részlet))

Egyszer advent idején is voltunk a bécsi Zentralfriedhofban, a Központi Temetőben, az ottani legnagyobban.  

Egy barátunk sírjára tettük le a fényeinket, miközben rá emlékeztünk.

Mikor kijöttünk a nehéz vaskapun át, engem újra elkapott az az érzés, hogy mi még ezt megtehetjük, és az élet felé kell fordulnunk. 

Nem úgy, mint azok, akik ezt többé már nem tehetik meg. Ezt nem szabad elfelejtenünk a legegyszerűbb hétköznapokon, az oktalanul, de akár okkal panaszkodó napjainkon sem.

Élnünk kell, mert még élhetünk!

Az élet élése akkor számunkra egy a temetővel szemben lévő cukrászda volt, ahova be is mentünk melegedni és kávét inni. 

A sírok között hallható varjúkárogás után bent karácsonyi zene szólt. 

Ez a kis kontraszt is mutatta a korábban látottak és hallottak utáni, és a cukrászdában  jelenlévő akkori hatások közötti különbséget. 

Egyszerű és nyilvánvaló volt az eltérés, de számomra mégis hatásosan emlékezetes maradt. 

Gondoltunk P.-ra is, és tettük újra azt, amit már oly sokszor átbeszéltünk halála után is, hogy mit és miért nem vettünk észre, és hogyan segíthettünk volna neki, ha mégis. 

Hogy ne mondjon le önként arról, amely ott és akkor számunkra egy ajándék, egy kiváltság és az azt folytatni is kívánó lehetőség volt.

Fények Fertődön

"Színek táncolnak advent idején,

Mindent eláraszt a dallam, a fény..."

( Lejkóné Kristóf Olga)

M. két magyar TV csatornát tud nézni  Ausztriában. 

Főleg az egyik nézéséhez kellene a magyar nyelv tudása a sok hír miatt, de mivel ezzel nem rendelkezik, csak az egymást követő képeket nézi. 

Néha az is előny lehet, ha nem érti valaki a híreket. Ha tudást nem is, de legalább nyugalmat ad.

Legutóbb, az egyik csatornán látott képek is elégnek tűntek számára ahhoz, hogy  információt szerezzen arról, hogy hova menjünk el még adventi és karácsonyi fényeket nézni.

Én ugyan nem is tudtam róla, de ő megírta, hogy mi várhat ránk Fertődön az Esterházy kastély parkjában.

Már többször voltam a közeli Fertődön az iskolai kirándulásoktól kezdve a felnőttkori szinte minden évszakban megtörténő látogatásokig. 

Vannak emlékeim, közöttük még olyan is, hogy egy nyári délutánon kakukkfüvet kerestem, és találtam a park füvében.

Én láttam már Sopronban az adventi fényeket, és az a szó jutott eszembe akkor, hogy: meghitt.

A fertődi kastély parkjában látottak után is mindössze egy szó van a fejemben az, hogy: bőség.

Egy sparhelt tüzének fénye

 "Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom."

(Gárdonyi Géza: Tűz - részlet)

Advent időszakában különös szerepe van a fénynek, amely lehet akár a tűz fénye is.

Amit én láttam, és  a melegét is érezhettem, az egy az üveg mögé az unokákról készült fényképekkel és szentképekkel teletűzdelt zöld kredences, régi sparheltes konyhában volt. 

M. azóta már elhunyt anyukájának a falusi konyhájában, amely nincs meg már úgy, ahogy régen volt. 

Ha mostanában ott vagyok, és ránézek a kredenc helyett az új, kissé jellegtelen bútorokra, és  a sparhelt helyett a villanytűzhelyre, akkor  azt érzem, hogy valami hiányzik, pedig csak a kényelem és a korral haladás igénye valósult meg a felújított konyhában is.  De a nosztalgia a régi iránt azért bennem van.

Ért engem akkor abban a  konyhában egy  olyan megtiszteltetés, hogy tehettem fát is a lassan már kihúnyó lángokra. 

Lehet, hogy ez a megtiszteltetés csak abból állt, hogy M. anyukája  a  közel 90 évével már nem akart, de nem is tudott felállni.

M. és a testvére pedig nem vették észre, hogy hűl a konyha, és arra sem gondoltak, hogy akár ilyen feladat is várhatna rájuk.

Mindegy is milyen okból, de a mama kérésére vettem a kosárban lévő fából, hogy azt a tűzre tegyem. 

Megtehettem utólag azt, amit nem tettem  meg egykor a nagymamám nyári konyhájában, és később egy elmulasztott lehetőséget is pótolhattam így.

Nem gondoltam én a tűzrakáskor költői szavakra, és arra sem, hogy én adom a melegséget az ottlévőknek.  (Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...) 

Inkább az volt bennem, hogy az én lakótelepi, radiátoros személyem hozzá jutott egy ilyen különleges mozdulathoz, ami másnak  csak napi rutin.

Régi karácsonyok anyuval

  ,,Mindössze hetven év egész életkorunk,

nyolcvan talán, ha erősek vagyunk:

az is jobbadán hívság és törődés,

sebesen elszáll és elragadtatunk."

                                                            

(Zsolt 89,10. Sík Sándor fordítása)

Kinek ne jutott volna eszébe az elhunyt édesanyjával töltött karácsonyok emléke?

Nekem is, mert ez elkerülhetetlen, és nem csak így a karácsony közeledtekor.

Azok  közé tartozott a  szenteste, amit azzal is meghosszabbítottunk, hogy anyu akkor nálam aludt.

Mielőtt megérkezett, elővettem a karácsonyi dalok évekkel ezelőtt kinyomtatott példányait, és elérhető közelségbe tettem őket. Biztos, ami biztos alapon.

Elővettem még anyu nekem szánt, már becsomagolt ajándékait is, azokat, melyeket én hoztam át tőle egyszer még karácsony előtt, hogy ne neki kelljen később. 

Egy mondattal indított el engem akkor: "Nem szabad belenézni!" 

Nem is tettem volna, mert a meglepetés örömét nem akartam elveszíteni, és ezt ő  tudta is rólam. De útravalóul azért elhangoztak az anyai szavak. Szintén, biztos, ami biztos alapon.

Mikor megérkezett hozzám szenteste délutánján, leültünk, és közösen megállapítottuk, hogy szép a fa. Kritika soha nem érte, mert mindig szép volt számunkra.

És jöttek: hagyományos vacsora, régi képek nézegetése, emlékek idézése, gyertyák és mécsesek égetése, kis angyalok mosolya, az unalomig hallgatott karácsonyi dalok sokasága, mindig ugyanazok évről-évre, mert ezeket kérte. 

Ha a mások által énekelt dalokat  mégis meguntuk, mi énekeltünk. Jó, hogy más nem hallotta, de mi magunkkal elégedettek voltunk, és csak akkor hallgattunk el, ha már mégsem voltunk azok. 

A megszokott, a már régen kialakított  mederben folyt az este, az újításoknak nem teret adva. 

Mert a régi, a már megszokott kellett nekünk mindig karácsonykor. 

Még mielőtt lefeküdtünk volna, elhatároztuk, ahogy előző években is tettük, hogy a TV-ben az éjféli szentmisét megnézzük.

De soha nem került rá sor, legfeljebb elkezdtük. 

Végül belealudtunk a fényes ünnepbe.

Adventi fények Sopronban

fák ágbogára

fénylabirintust kötöz

a várakozás

Dobrosi Andrea

Szombat este elmentünk megnézni a soproni adventi fényeket és a vásárt. 

Kaptuk azt, amit vártunk: a fényeket, a város feldíszített karácsonyfáját (formás!),  a falakra vetített hópelyheket és virágmotívumokat, a Tűztornyon fényként megjelenő "Áldott Adventet!" feliratot,  a bódékban mindenféle ehetőt és ihatót, az itt-ott felbukkanó Mikulást a rátapadó gyerekekkel és  persze,  a sok embert.

Mivel az advent szót ismerte, M-nak le kellett fordítanom még, hogy mit jelent angolul az, hogy: áldott. 

A rövid nyelvlecke is  megvolt ezzel számára, és a szókincse is bővült.:)

Voltunk már többször a bécsi, a Városháza előtti nagy adventi vásáron, a Christkindlmarkt-on is. 

Mindent megkaptunk ott is, amit egy nagyváros nagy vására adhatott:  csillogás, fények, karácsonyi díszek, bódék, ott is tömeg, mindenféle, főleg mézeskalácsos és forralt boros ünnepi illatok a Városháza kivilágított, impozáns épületének látványával  a háttérben.

M. egyszer sétálgatva nézte a soproni adventi vásárt, melynek élményét később megosztotta velem: " Jobb, mint a bécsi!"

Mivel ő sokszor tényeket közöl, néha azok bővebb kifejtése nélkül, igazán soha nem tudtam meg, hogy mit is akart ezzel  a lényegre törő hasonlattal mondani. 

Maradt számomra a találgatás, melynek eredménye az lett, hogy biztosan azért szebb a soproni számára, mert kisebb a bécsinél, és ezért családiasabb és meghittebb is.

Adta a látvány azt, amit egy kisváros kis adventi vására adhat, vagyis: önmagát. 

Ennek a kívánt megvalósulása célként lebeg előttem akkor is, ha magamról van szó, de akkor is, ha másról. 

Olvastam, és most leírom ide is:

Sopron szépen feldíszített karácsonyfája 30 éves, és a "Colorado fenyő" névre hallgat. Egy  a  kertvárosban élő család ajánlotta fel a városnak, és jelenlegi helyén  ( a Várkerületen a Mária Szobor mellett)  november 24. óta áll.

A teljesítmény kényszere nélkül...

"Ünnep közeledik, az ember megáll,

halkan, békében hangolódik rá..."

(Molnárné O Anna)

A karácsonyra készülődés igyekezetében sokaknak megvalósíthatatlannak  tűnő  kívánsága  az is, hogy legyen közben idő arra, amiről szól ez a négy hetes út:  a befogadó várakozásra és az ehhez szükséges nyugalomra. 

Lehetőleg csendben történjen, gondolatokat és lehetőségeket is adjon az elmélyüléshez.   

Ki sem mondják már ezt a vágyukat, hátha mások szemében úgy tűnnek, hogy ők nem ismerik a valós életet, és a dolgoknak csak a szép oldalát akarják látni.

Én is gondolkoztam mondatokon, melyeket ide leírhatok, és még csak azt sem írhatom, hogy tanácsként. 

Meg egyébként is, hogy jövök én ahhoz, akinek nincs saját családja, és ráér dolog időben is okoskodni, hogy a nála elfoglaltabbaknak bármiben is segíteni tudjon. 

Tényleg megfordult ez a fejemben. 

Nem azért, mert bárki is célzást tett volna erre valaha is az olvasóim közül,  inkább az én néha még felbukkanó hiányzó önbizalmam hozta ezt a gondolatot.

Jó annak tudatában lenni, és akár ünnepi érzésként is megélni, hogy itt nem célozgat senki és semmivel sem arra, aminek hiánya fáj nekem. 

Feladtam végül az erőlködésem, hogy írjak, és  akkor úgy gondoltam, hogy nem lesz ebből bejegyzés.

Végül, két mondatot elhozok most mégis nektek, melyeket régen írtam a blogomba arról, hogy  melyek az akkor még közelgő adventtel kapcsolatos vágyaim. 

Bennük volt a rám jellemző tervszerűség, az örömteli  kötelességek teljesítése, és bár nem írtam le, de ha így jutunk minél előbbre, akkor jut idő a csendes nyugalomra is. Remélhetőleg!

Ezeket a sorokat 2014. november 23-án írtam az akkori adventre készülve:

"A közelgő adventet úgy szeretném megélni, amiért van. Se csillogás, se teljesítménykényszer, de haladni mégis a tervek szerint, mert vannak örömteli kötelességek is, hogy az ünnep szép legyen úgy, ahogy nekünk szép."

Advent idején Ruston

...ha sétálok, mindig akad 

egy utca. Ha sétálok, mindig akad egy ház,

egy szín, egy varjú, egy dallam, egy tekintet...

(Zsille Gábor)

Ha átlépünk egy közeli országhatárt,  akkor hamarosan a szintén közeli Rustra is  érhetünk.  Ha célként tűzzük ki ezt a városkát, mindig odatalálunk 25 perc alatt, és nem csak egyszer történik ez meg, hanem sokszor.

Sétálunk az utcákon, közben én mormolom magamban a verset, és mindig tudom, hogy akad  majd egy utca, egy ház, egy varjú, egy dallam, egy tekintet... 

Akad mindig valami, leginkább valami kicsi, de szép, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. 

Egyszer ezt írtam a blogomban a városkáról:

"Néha úgy érzem túlzás is itt az egy főre eső figyelemfelkeltő apróság nekem, aki egyre inkább szeretné kerülni a sokat."

Szépek a festett falak, használattól fényesednek a régi kilincsek, az idő koptatta  zsalugáterek nyitva vannak, a lakók az ablakok üvege mögé mesevilágot építenek, a borozók és  az éttermek falán cégérek lógnak. Szinte már túl szép minden.

Az egyik Fertő tóhoz közeli étteremben, melynek mindig nyitva van a kapuja, finom a "Powideltascher" , ami nem más, mint a mi szilvás derelyénkhez hasonló desszert fahéjjal és  porcukorral. Az ilyen apróságok tudása növeli idegen helyeken is azt az érzést, hogy akár  ott is otthon lehetnénk. 

A minden évszakban változó dekorációkat láthatunk a már várt, de a váratlan helyeken is. Én benézek gyakran az udvarokba, mert a kapuk általában nyitva vannak, és a háziak már feldíszítették az ott lévő karácsonyfájukat is. Persze, hogy meg akarom nézni őket!

Pénteken az adventet most élő,  a karácsonyt váró Ruston jártunk, hogy hangolódjunk az ünnepre, sétálgatás közben nézegessünk, és hogy a szemeim is hangolódjanak.

Persze, kattintgattam is:

Adventi gyertyák

 "A gyertyák egy-egy fogalmat szimbolizálnak: a hitet, reményt, szeretet és az örömöt. Elődeink azt tartották, hogy az advent négy hetében mintegy próbatételként négy különböző tulajdonságot kell megerősítenünk magunkban, melyek: igazságosság, mértékletesség, bátorság és bölcsesség."

Madarász Réka

A fenti mondatok elsősorban információkat nyújtanak. 

Azt adják, melyekért írták is őket. Mondatokká fűzött szavakat, a bennük rejlő, de átadásra mégsem alkalmas érzésekkel.

A lelkünket is megérintő érzések majd akkor jutnak el mélyebbre bennünk, amikor a saját, az otthoni  gyertyák fénye vesz körül minket.  

Ahogy az elmélet átkerül  a gyakorlatba. 

Ahogy a száraz tények az érzelmekbe.

Szépen, lassan történik ez úgy, ahogy egyik gyertya követi majd a másikat.

A tulajdonságok közül több bátorságra és még több bölcsességre lenne most igazán szükségem, hogy erősíthessem is őket.

Különböző mélységű és bátorságú terveket szövök én is megvalósításukra úgy,  mint ahogy ezt még sokan mások teszik rajtam kívül. 

Erősségük mértékéről pedig azt gondolom, ahogy Szécsi Margit írja a Pillanat-ének című versének utolsó két sorában:

"Óriás karácsony-ágain

terveink kápráznak félszegen."

A terveink  megvalósítása érdekében, éppen ezt  a "félszegséget" kellene  egy "erős akarattá" változtatni, ami ugyan nem kis, de próbálkozásokra érdemes  és célravezető  feladat. 

Ennek a nem mindig könnyű, de örök feladatnak a sikeres teljesítését kívánom nektek és magamnak is!

Az ünnepibb ünnep vágya...

 "Főként arra szokták kihegyezni a decembert, hogy mi mindent még. Még egy süteményrecept, még egy program, amire menj el, még egy dísz a házba (...). Ne arra fókuszáljunk, hogy mik azok a dolgok, amiket még ha magunkra húznánk, attól ünnepibb lenne az ünnep, hanem mik azok a dolgok, amiket hogyha elengednénk, ünnepibb lenne az ünnep."

Kovács Eszter

Valahogy így gondolom én is, és  olyan biztatóan megnyugtató az, hogy vannak még sokan mások is, akik így gondolják. 

Biztató, hogy van még vágy a karácsony lényegének újbóli megtalálására: 

A szeretet ünnepére, Jézus Krisztus születésére, és arra a  karácsonyra, mely arról is szól, hogy együtt legyünk.

Sokan már azt sem tudják mi az, hogy elengedni. Helyette ott van, a többet szerezni.

Anyu régi meséléseiben benne volt az, hogy volt számukra egy fehér gyertya ünnepi fénynek, és a fő "program" az volt, hogy nagyapám fekete öltönyben, állig begombolt fehér ingben elment a templomba. 

Csak vasárnapokon és szentestén az éjféli misére, mert hétköznapokon munka volt. 

Olyankor még a féltve őrzött zsebóráját is magával vitte, melynek természetesen az időt mutató funkciója is volt, és nem csak egy puszta díszítésre való tárgyként szolgált. 

A szépségnek és az óra rendeltetésének szerencsés találkozása valósult így meg.

A  karácsonyi fényözön látványa után felmerült bennem az a gondolat, hogy a puritán nagyapám birtokában ez volt az egyedüli dolog még karácsonykor is, mely ugyan nem csillogott, de legalább a fedelének belső oldala fénylett.

Látható a nyilvánvaló különbség is az akkori korongnyi kis fény, és a mostani nagy csillogás között.

A régi órát megkaptam, és őrzöm úgy, ahogy a szép betűkkel leírt fontos évszámokat és  neveket is tartalmazó Bibliát. 

Azt, melyet anyu egyszer átadott nekem megőrzésre egyik karácsonyi ajándékaként.

Ha a gyertya világol...

 

"Írásra jó a papír s a tinta,

Az útra ha lépsz, mezítláb haladsz.

Cserfes kis patak mesél gyermekednek,

S nézd csak: legszebben nem a gyertya világol?"

(Tao - Út a vezetéshez)

A tao jelentése: út. 

Sokféleképpen megjelenik, és most a rá hozott példám az, hogy a konfuciánusoknál a tao a tanítás: „Az út, amit az embereknek követniük kell”. 

A tao az egyedüli állandóság, melynek útján az ember halad, mely örökké tartó, és  soha nem változik.

Hogy miért hozom el most advent kezdetére a taoból vett fenti idézetet, és azt a gondolatot, hogy soha nem változik?

 Az idézet utolsó sora miatt: 

"S nézd csak: legszebben nem a gyertya világol?"

Mert a gyertyafény kívánása a sötétségben, az ünnep előtti várakozás útján, és karácsonykor sem változik. 

Örök!

Kívánom minden olvasómnak, ennek a gyertyafénynek az utat mutató, az ünnepre való adventi ráhangolódást segítő, és majd  a karácsonyt is széppé tevő meglétét.