Előtte

Eddig azt hittem, hogy csak Veszprémfajszon a kálváriánál volt annyira a Nagypéntekhez illő időjárás, de később kiderült számora, hogy mégsem így van. 

Ausztriában, Lackendorfban voltunk egyszer egy márciusi hétvégén, és a sétánkon beborult az ég, mikor elértünk egy fakereszthez. Nemcsak beborult, hanem nehéz, sötét felhők gyülekeztek fölöttünk, és esőt ígértek.Tudtam, hogy a félelmetesen szép hangulat maradandó nyomot hagy bennem, és majd emlék lesz belőle.

Akkor nem volt Nagypéntek, mint egyszer annál a kálváriánál, csak időben nagyon közel voltunk hozzá. 

Foltokban tükrözték az eget a korábbi esők maradványaiként megmaradt vízfoltok  a tavaszra előkészített szántóföldeken.

A megfeszített Jézus a kereszten egy út szélén volt, és felette is tornyosultak a felhők a szenvedését hangsúlyozó sötétséggel.

Megálltam előtte, és szégyelltem is volna később, ha a fenyegető eső miatt ezt mégsem teszem meg.

Egy februári napon

Mikor a lenti képeket készítettem, találtam pár madártollat is a vízparton, ami azt jelentette, hogy korábban madarak is repültek ott. 

Akkor viszont annyira magányos volt minden, hogy ez szinte hihetetlennek tűnt.

A hangjuk sem hallatszott még távolról sem, teljes volt a csend körülöttünk, és ezt a hangulatot mi sem törtük meg szavakkal, csak azt néztük, hogyan festi szürkévé az égbolt a vizet.

Februári alkony jött,  és én el is időztem ott egy darabig a kis tó partján, mert a  víz látványa mindig vonzott. 

A tollat békén hagytam, nem akartam felszedni, mert miért is tettem volna. Maradjon ott, ahova lehullott.

Ezen a héten elbúcsúzunk a februártól, és jönnek majd a színesedő alkonyatok az aranyhidakkal a vízek felszínén.

Erre is gondoltam, miközben továbbra is azt a kis zöldesszürke tavat néztem kavicsokkal a talpam alatt.

  

    

   

   

Téli hangulat

Kint már a latyakba átmenő és koszosodó hó volt a + 8 fokban. 

Bent égett a tűz, a teánk is hamarosan megérkezett, és mi citromot facsartunk, mézet csurgattunk bele, közben azt is néztük, hogyan változik egyre sötétebbre a színe.

Kavargattuk is, bele-belekortyoltunk, és így telt vele az idő addig, míg megkaptuk az ebédünket.

Az ottlévő hangulat csak egy ráadás, talán a tél egyik utolsó üzenete volt számunkra, adott még meleget, színeket és ízeket, hogy elégedetten búcsúzhassunk el majd tőle.

Akár a napunk éleit is tompítani képes órákat töltöttünk ott el, ha egyáltalán kellett volna bárminek is az élét tompítani aznap.

Egy egyszerű kis történet emléke

Egyszer régen a mama kérésére M. miután levette a fóliát, felszeletelt egy kalácsot és nekiláttunk...

Tiszta, egyszerű íz, semmi túlbonyolítottság a vendéglátásban. Hagytuk, hogy a terítő  félrecsússzon, és tányérok sem voltak.

Mennyire elég csak a pattogó tűz a konyhában, egy kalács és hallgatni, hogy mi történt egy kis falu életében, de leginkább a szomszédoknál, mert valahol ott van vége az átlátható világnak 90 évesen.

A keze közben megpihent a járást segítő kereten, mely mindig a közelében volt, mint ahogy az a kis cédula is, melyen kézzel írva öt felkiáltójellel az volt hogy, "inni, inni, inni", mert azt mindig elfelejtett, és a fia félt, hogy míg ő távol van, a mama  kiszárad.

Közben láttam egy nagyon fontos szót a hímzett falvédőn, és csak remélni tudtam, hogy  a készítője életében is jelen volt a szeretet, aki még mindig ott ülhetett velünk abban a régi  konyhában, miközben minket nézett.

 

Akár egy film helyszínei is

Hópelyhek az én álmaim,

Fehérek, halaványak,

Néha eltűnnek-foszlanak,

Alighogy földreszálltak.

Hópelyhek az én álmaim,

Fenn zizegve zenélnek,

Szelíden, árván, félszegül -

Meg ne lássa az élet!

(Reményik Sándor: Hópelyhek-részlet)

Vannak helyek, melyek akár egy történetet éppen csak képekkel sejtető és befejezetlenül maradó film helyszínei is lehetnének a sárgán fénylő ablakokkal, egy apró teaházzal és hópelyhektől fehéredő esernyőkkel... 

Vagy inkább könyvek helyszínei lehetnének, mert a könyvekben a képzelet nagyobb szerepet kap mint a filmekben.

A valóságban is láthatók voltak, és néztem is őket egyszer egy még első havazáskor, mert éppen ott voltam és közben rám is hullottak azok a pelyhek.

Aztán beraktam a látványt a saját életem apróságai közé, és ott jobban megmaradnak mint bármilyen tettek.

Marasztaló köd és hívogató fények

szitáló ködben

a park templomi csendjét

mélyre lélegzem

(Vincze Zsófia)

Nagycenken november közepi időjárásban volt részünk. Olyanban, amit  szeretek. 

Szürke ég, egész nap szitáló köd, a már földön is lévő ázott falevelek, és szabályos vonalakba rendezett, a ködbe vesző fák hosszú sorai az utakat szegélyezve.

Az aznapi, a parkban platánfákat nézegető sétánk közben, a szürkeséget végül sárga fények oldották fel, és az ablakokon átszűrődve is vonzóak voltak.  

A kastély ablakaiból jöttek.

Miután a köd beivódott a kabátokba és a sapkákba, egy a kastélyhoz tartozó kávézóban kötöttünk ki.  

Ott is sárgás fények vártak, de a nagy üvegeken át láthattuk a már általunk megtapasztalt kinti szürkeséget is a fákkal.

Novemberi kontraszt! 

Megkaptuk a kávénkat, hosszan kevergettük mielőtt megittuk volna, és szombat délutáni, ráérős perceket teremtettünk magunknak.

Ez volt, és nem több, de nem is kellett más.

Röviden, akár egy mondatban is össze lehet foglalni azt a pár órát: 

Nagycenken egy ködös délutánon platánfák között jártunk, és a ködön átsejlő, sárga fényt adó ablakok kávézásra hívó üzenetének nem tudtunk ellenállni.  

Ennél sokkal többet is kaptunk, mint amit ez a hosszú mondat közölni tud.

Egy az egyszerűségében szép hangulat és egy letisztult látvány talált meg minket, melyeket ködben rejtegettünk és őriztünk a hazafelé tartó úton is, a szemben jövő autók fényszóróinak fényében.

 

 

A blogom írását érintő vágyaim...

Az utcán kis, már az adventet és karácsonyt ígérő, de még mindig korai fények pontozták be  a leveleitől  megfosztott, és az ágait már megmutatni is tudó fát. 

Mögötte egy lehúzott, még nyárról ott maradt, tétlenségre ítélt napernyő.

Rájuk néztem, kattintottam, és tovább mentem.  

Az egyetlen élénk szín, amivel találkoztam, az a kitartóan továbbra is megmaradó sárga, mely néhol a szürke járdán, a szintén szürke törzsű fák alatt, és a szürke padok réseiben bújt meg. 

A színek kontrasztja nyilvánvaló volt.

Ezeket is láttam a ködös utcán történő sétámon. 

A látottakon alapuló, és az azokkal kapcsolatos gondolataim pár mondatos kifejtése ezúttal elmarad.

De megvan bennem, a blogomat íróban, a nehezen kommentelhető, a tények helyett inkább a látottak hangulatának néhány szóval, és a szavak nélküli képekkel történő átadásának vágya.

Szokás szerint, és továbbra is. 

Őszi séta Sopronban

Volt pénteken egy kis ügyintézésünk a városban. Mérsékeltre fogtuk a szükséges teendőket, hogy túl zavaróak se legyenek ezen a délutánon. Pedig, ezek is életünk részei, de mi mégis hárítottunk, mert kellettek a nyugodt percek.

Mikor végeztünk az intézkedésekkel, egy kis a  léleknek is jót tevő, az elmét is kiüresítő sétára fektettük inkább a hangsúlyt. Mindez történt a saját városban, a megszokott, otthoni utcákon, a napfénnyel is szembe nézve, és hol nyitott szemmel, hol hunyorogva sétálva.

Volt benne minden, ami kellett, hogy azzal  a bizonyos lélekerősítő, elmekiürítő órával  megajándékozzuk magunkat. Mert ajándékként fogadtuk el ezt a már hétvégére is készülődő városban. 

Túl idilli és kissé mesébe hajló is volt minden. De a valóságban is tényleg ilyen volt. Tudtuk ezt, és  a közben bevillanó ilyen és ehhez hasonló gondolatokat arról, hogy mindez már  túl szép, elhessegettük magunktól. Nem tudom, M. hogy volt ezzel, de én ezt tettem.

Szerintem próbáltuk úgy megélni mindezt, mint ami volt is. A minket körülvevő szép, de igazi, és nem eszményített valóságot. Kinőttünk már a védő, óvásra megszületett mesevilágból, élni kell a valóságot szépségével, és  minden hiányával, a negatív  történéseivel is. A kettőt együtt, akkor nem idilli az állapot. 

Voltak viszont hulló falevelek, kopaszodó fák, a nyár utáni lehúzott napernyők, az utcára kirakott székeken pihenő és kávézó emberek. Mellettük voltak a szintén ott pihenő levelek, melyeket nem mozdított el választott helyükről senki. Volt fénylő járda, régi és színes házak sora is.

Láttunk már a madaraknak kirakott eleséget is a fákon, mely a tél közeledtét ígéri. Ezt most nehéz volt elképzelni ebben a bágyadt, novemberi napsütésben, de tudjuk, hogy mi vár ránk később. 

Ennyi volt, nem több, és körülbelül egy órán át tartott mindössze. Vétek lett volna kihagyni.

Hygge

A hygge dán szó, és röviden azt jelenti, hogy élvezni az élet, a mindennapok egyszerű örömeit kevés pénzzel is. Egyfajta életmód, szemlélet, életérzés, mely szerint lehet és érdemes is élni.

Ha belegondolok, mindig is eszerint éltem, csak soha nem tudtam megnevezni az érzést, mert nem tudtam a megfelelő szót rá.

Megvoltak hozzá a dolgaim, ha nem is minden: takaró, pléd, kávé, tea, könyv, meghitt zug, kuckó a lakásban, bögrék, gyertya, meleg pulóver és zokni... Ezen kívül az ősz, a tél, az advent, a karácsony szeretete, az eső kopogásának és a viharos szélnek a hallgatása, miközben én bent a melegben biztonságban vagyok. Sorolhatnám még a hozzávalókat, a könyv kitér a lehetőségekre.

A hygge jelenti még, hogy tudunk a jelenben élni, megélni a boldog pillanatokat, és a legtöbbet kihozni belűlük. Ez tulajdonképpen a boldogság maga. Fontos a társas kapcsolatok megléte is, de nekem ez soha nem volt erősségem. Kevés barátban, kis családban volt mindig részem. 

Meik Wiking: Hygge - a dán életérzés, amely boldoggá tesz című könyvét kétszer is elolvastam. Mikor az első olvasás után letettem, azonnal elkezdtem olvasni másodszor is. Igen, akkor rögtön. Megérte. Lehet, hogy megveszem saját példányban is, ha kapható.

Kitettem már a szerző másik könyvét is magamnak, melyet szintén kivettem a könyvtárból. A címe: Lykke - a boldogság nyomában. Remélem, annyira fog tetszeni, mint a már fent említett másik könyv is.

Egy szeles hétfőn

Az eső utáni homályban derengő konyhában csináltam délutánra egy kávét. Kint viharos szél fúj, nyomja az ablakokat, és megtapasztalhattam, hogy milyen az, ha fütyül. Síró hangon teszi majdnem egész nap. Nyögdécsel mellé még. Szinte életre kel. Jelen van velem egész nap a hangja.

Egy hosszú regény van a kezemben, és az ölemben is néha, ha elfárad már a kezem tartani. Elmélyedek benne, de közben verseket is olvasok. Néha leülök a fűtőtest mellé, akár gyertyát is gyújthatnék hangulatjavítónak, olyan sötét van. Nem mintha rossz lenne a hangulatom, de a mécsesektől, gyertyáktól mindig valahogyan a meglévőnél is jobb lesz. Lassan elmúlik a szezonjuk, sajnálom, hogy már kevesebbszer égnek esténként. 

Hétfő van, kezdődik egy hét. Egy újabb, mely megadatott még. Van otthonom, ahol meleg van, szárad a frissen mosott ágynemű, átfoghatom a kávéscsészém, jó ebédem volt, elkezdődött egy nyugodtnak ígérkező délután. Volt kit felhívnom, volt aki felhívott, mégha nem is találkoztam ma senkivel. Néha hallom a folyosóról a szomszédok hangját. Örülnek, hogy ebben a hidegben hazatértek.

Mára nem is kérek semmi mást, csak az estét, mely előkészíti az alvást, mely után új napra ébredhetek. Még mindig bennem van, hogy mégsem kellett meghalnom rákban, ahogy hittem. Milyen jó arra gondolni, hogy mégsem jött el a korai távozás számomra. Annyi mindenen múlik az ember boldogsága. Ezen főleg!

Az ágy szélén ülve

Míg a kórházban voltam sok emberrel megismerkedtem a több mint négy hónap alatt. Különösen jó kapcsolatba kerültem néhány szobatárssal, akikről már most tudom, hogy nem fog megszakadni a kapcsolatunk, ahogy általában lenni szokott a megtett ígéretek után is. 

Egy alkalommal mikor felébredtem a kórházi szobámban, kicsit elhúztam a sötétítő függönyt, és láttam, hogy a parkot és a csupasz a fákat hó fedi. Éjjel esett a hó. 

Szilvi is akkor ébredt a szemközti ágyon. Integettünk, köszöntünk egymásnak még kicsit álmosan a paplan alól. Én kiültem az ágyam szélére az ablakkal szemben, ő is odakuporodott mellém. Láblógatva néztük a sűrűn kavargó hópelyheket, a széltől meghajló ágakat, a már-már vízszintesen eső havat, a lassan ébredő kinti szürkésfehéren éledő téli világot. Halkan elkezdtünk beszélgetni, hogy a többieket fel ne ébresszük még. Aludjanak csak, ameddig tudnak. Kemény, gyógyító, de olykor felzaklató napok vártak mindig ránk.

Múltak a percek, közben lassan beindult az élet, beszűrődtek a folyosó hangjai, a többiek ébredésének halk neszei a szobában, és mi a kinti fehérségnek továbbra is örülve, elindultunk felváltva a zuhanyozó felé, hogy felfrissülve várjuk a megszokott napok egyikét, újra átélve mindazt, amit a kórházban kaptunk sérült lelkünk lassú, de biztos épülésére. Nem volt soha kevés, amit adtak, és olyan lassan rögzültek belénk mindig, mint a kinti hópelyhek puhán egymásra hullva, melyek reggeli meglepetésként értek minket azon a januári, fehér, hótól tiszta reggelen.

Egy nappal újra közelebb kerültünk a gyógyuláshoz, melyben bíztunk, és soha fel nem adva a hitet, egymást is biztatva éltük át  az órák, a napok egymást követő hosszú sorát.

                                 

Csak egy régi hangulat, semmi más...

Ha más nem jut eszembe, amiről írhatnék, egy-egy régi emlékről írok, mely már a múlté, de még bennem él, mégha egészen kis dolog is.

Eszembe jutott, hogy milyen jó is volt megállni, és leülni egy kávézóban. A lágyan  besütő napfény az ablakon át megadta  a szükséges,  az aktuális problémákat elfedő hangulatot, mégha néhány percre is. Nem is vártuk el, hogy megoldódjanak a gondok, csak azért mert leültünk egy kis időre meginni egy kávét. 

Alig váltottunk pár szót, már mindent kimondtunk odafelé menet, csak ültünk csendben, hallgattuk a kávéfőző gőzének tompán sípoló hangját, a kanalak halk koccanását, a körülöttünk zajló élet foszlányait, melyek eljutottak hozzánk a mások által halkan kimondott szavakon át.

Ha a színeket és fényeket figyeltük volna, nem láthattunk volna mást, mint barnát, törtfehéret, a fény által átszűrt szürkét, a kávéhoz adott ásványvíz átlátszó, el-elpattanó buborékainak csillogását. 

Belénk ivódott  a hely hangulata, és mikor visszatértünk az utcára, még egy ideig vittük magunkkal a kávé ízét a szánkban, a pincérek elköszönösének udvarias hangját, mellyel azt fejezték ki, hogy újra viszont akarnak látni  minket. És mi is kimondtuk a  "Viszontlátásra" szót, és be is tartottuk.

Milyen más volt akkor az élet, mikor tudtam menni, gyakran kimozdulni az otthonomból. Átéltem, gyártottam az élményeket, melyekből most tudok élni.

Egy békés este

Egyik nap eljött az este, egy olyan igazi, csendes. M. itt volt, és olvasott, égett az olvasólámpa, és ő beletemetkezett a könyvekbe, mert egyszerre kettőt olvasott. Ugyanazt franciául és németül. A francia tudása kevés, így először elolvasta németül, utána franciául a mondatokat. 

Ültem, és csak néztem. Ő nem vette észre egy darabig. Én raktároztam a látványt, hogy itt van, hogy nem vagyok egyedül, lesz mire emlékezni később.  Békés este érkezett el hozzánk. Ilyenre vágyik az ember mindig. Nincs Híradó, hírek, internet. Először gondoltam arra, hogy tájékozódni kellene a külvilágról. De nem! Most nem. Maradjon a világ a lakásomon kívül ezen az estén.

Utána odamentem a könyvespolchoz, és találomra levettem egy könyvet. Petrik Adrien: Asszony és háza volt. Meggyújtottam az én olvasólámpámat, és én is elkezdtem olvasni. Ez a könyv ehhez a nyugodt estéhez nagyon illett. Vannak könyvek, melyeket ha előveszek kifejezetten megnyugtatnak. Maga az írás és a képek is. Ez a könyv éppen ilyen. Vannak ilyen blogok is. Képek és az írás, mely a lelkünk mélyére hatol.

M. utána felnézett a könyvből, és mesélt róla. Figyeltem, hallgattam, és arra gondoltam, hogy emlékezni fogok erre az estére, ha már nem lesz itt velem. Az este hangulata belém ivódott. Régen voltam ennyire nyugodt, és az életemmel megbékélt. Talán azóta sem. 

Szeretem

  

a benti meleget. Van sok plédem a meleget melegebbé tenni, a kinti hidegre - amit szintén szeretek - pedig sálam, sapkám, kesztyűm, meleg kabátjaim. Vannak szavak melyek meleg hangulatot árasztanak: öröm, jóság, szeretet, ölelés, család, kandalló, gyertyafény, karácsonyfa, csillagszóró, almáspite, kakaó, méz, papucs, köntös, csipke, ágynemű, konyha...  

Jó kintről bejönni, átvenni a szoba kellemesen meleg hangulatát, közel ülni a fotelban a radiátor mellett egy pléddel, újsággal, könyvvel vagy éppen a TV-vel. A meleg csak a hideggel együtt érvényesül. Mindegyiket a másik hiányával lehet megbecsülni, ahogy az örömöt a sírással, mely előzménye volt a beköszönő jó érzésnek. 

Jó tudni, hogy van hova hazajönni.

Van otthonom, ahol még mindig nehezen viselem az egyedüllétet, pedig úgy hittem, hogy jobban tudok egyedül lenni. Mégis van, hogy előveszek egy zsebkendőt, és kisírom magamból ezt a nemkívánatos érzést. Nem szégyen leírni gyengeségemet nektek, ha nincs ki másnak éppen elmondani. 

Aztán megkönnyebbülök, és folytatom a napomat, keresek valami örömtelit, mert az is van szerencsére. Még nem veszett ki belőlem a keresés vágya.

                                       

Érzések

Van hogy az ember melegségre, tisztaságra vágyik. Olyankor mos, fürdik, ölel..., sőt, még az autót is lemosatja. Mindenféle érzések kavarognak benne, jobb esetben jók. Mikor megkezdődött a tanév remegtem legbelül, hideg érzés volt. Túl vagyok már az adminisztrációk legvégén, most új feladatok következnek. Főleg a gyerekek, amiért ott vagyunk. Ez már melegebb érzés.
Mikor az autó került mosatásra, velem volt a fényképezőgép, és mindenféle furcsa képek készültek. Nem tudom az autó mit érezhetett volna, ha képes volna érezni, de a tisztaság értékes látványnak is, érzésnek is, mi láttuk a napfényben a ragyogását, és ez így volt jó. 
Igen ez így jó, ragyogni a fényben, mely néha sikerül nekünk is. Másokon látom.  Azon dolgozom, hogy én is többet érezzem. 
Talán lehetséges. Biztos lehetséges, volt már benne részem.

Advent 16.

Tegnap este tartottuk a munkahelyemen a karácsonyról történő megemlékezést. Megvártuk az estét, pedig már délután negyed 5-kor is sötét volt, és kellettek a fények. Volt a gyerekeknek műsor: dalokkal, zenével, karácsonyfával, sok gyertyával, hogy a második otthonukban is részesüljenek a közeledő karácsonyból. 
Utána mi kollégák összeültünk kicsit enni-inni, beszélgetve ünnepelni, csillagszórózni. A műsor komolysága utáni órába már nevetés is vegyült. Lesz születésnap és névnap is a következő napokban, arról is szó esett pár mondattal. 
Aztán hamarosan, pontosabban pénteken tényleg elcsendesedik az épület, mindenki kissé már nyúzottan hazamegy, hogy először lerogyjon, aztán az előkészületeket folytatva  az igazi, az otthoni karácsonyt megünnepelje az utcai, a munkahelyi, más közösségek hangulatai után.
Mert azt várjuk mindnyájan, mi felnőttek ugyanúgy, mint a gyerekek, bárhogy is sikerül majd, de a jószándék mindenkiben ott lesz, hogy széppé tegyük.