Növekedés

Minden apróság egy kezdet, csak egy jel, de valaminek mégis már a megléte. Semmi nincs még most, ami nagy, és az sincs még, ami feltűnő.  

Az igaz értékek és szépségek önmagukért beszélnek, nincs szükségük figyelemfelkeltésre.

Egy filmben láttam, hogy a "Szépség kerüli a feltűnést". Ez egy alapmondat volt abban a bizonyos filmben, ami egy nagyon jó film, csak itt és most nem akarok  bővebben kitérni rá, de a címét leírom:  Walter Mitty titkos élete.

Csendben színesednek a legkisebb szirmok is, és szemmel nem észrevehető az sem, hogy egyik napról a másikra hogy nőnek a levelek. 

A rügyek a fényben már viaszosan fénylenek, talán még ragadnának is, ha hozzájuk érnék, de csak nézem őket. A kezem nem nyújtom ki feléjük, nehogy kárt tegyek bennük.

Kiteljesednek majd, és beteljesedik a sorsuk is, csak még várni kell, és ez a várakozás a szép benne. 

Időt kell adni nekik,  de a kicsiségük ellenére a szépségük már most megragadja a figyelmünket, mert a szépség nem a nagyságon és nem is a harsány külsőségeken múlik.

Zárásként pedig pár sor egy rügyről: 

"...Te tudod a dolgod.

magabiztosan duzzadsz, eltökélten.

Kivehetetlen milliméterek

harcát vívod az időben s a térben."

Hárs Ernő

Az egykori Hálanaplómból

  

75. "Széttártam a karjaim, mint abban a bizonyos Titanicos jelenetben a lány. Én a szélnek, a térnek..."

Mikor még írtam a blogomban Hálanaplót, akkor a fenti sor is ott volt egyszer, és a 75. számú hálámként leírva került bele. 
Egyszer spontán jött a mozdulatom az öröm kifejezésére, és a karjaim egyszerűen így reagáltak.
Aki sokszor falak között él, annak a szabad tér is lehet a vágya, és mikor ott van előtte, el is kezd lépkedni benne.
A szél hangját sem az ablakon át hallja már, hanem érzi, és akár meg is lebegtetheti vagy elviheti még a sálját is messzire. 
Néztem én is már egy sálam után, amit elvitt a szél, és ami soha többé nem is került vissza  hozzám. 
Ott maradt a sötét felhőjű ég alatt egy Nagypénteken a veszprémfajszi kálvária fehérfalú stációinál.

Vannak változások?

Péntek délután elmentünk sétálni Sopron legnagyobb parkjába, ami tulajdonképpen egy kert, mert Erzsébet-kertnek hívják.

Célunk az volt, hogy megnézzük a változást ahhoz képest, amit egy héttel korábban az erdei sétánkon tapasztaltunk. Ott és akkor semmi tavaszra utaló jel  nem volt még.

A napok óta tartó kitartó napsütés és a hőmérséklet emelkedése tegnap már látható jeleket adott, de  a fák még mindig nem nagyon erőltetik meg magukat. Az első képen azért  némi rügy-féle már  kivehető az ágakon. A virágok, a barkák és néhány jobban igyekvő rügy (levélkezdemény?) azonban már megmutatta magát. 

Az ibolyákhoz lehajoltam, hogy kép is legyen róluk, minden más derékmagasságban volt.:)

Az emberek tavaszvárása volt a legszembetűnőbb. Kép ugyan nincs róla, de fagyizások már voltak, és szabadtéri kávézás és sörözés is.

A gyerekek egymást túlkiabálva játszottak a játszótéren, a felnőttek üldögéltek, volt aki hosszan a Nap felé fordította az arcát, és sok pad és szék várt üresen is. Még kell egy kis idő, hogy mind megteljen.

Kitartóan egyensúlyozott két fiatalember egy kifeszített kötélen, de két lépés után sokszori próbálkozás után is mindig leestek róla. Drukkoltam nekik, hogy legyen legalább egy kis sikerélményük, mert a kitartásuk megérdemelte volna. 

Már csak pulóverben voltak, a dzsekijük egy faágon és a fa alatt volt, ez is már a  tavaszt jelezte.

M. egy mamutfenyő törzsével próbálkozott tenni valamit, én persze a mászáshoz hozzá sem fogtam, de legalább az ágai alá beálltam, és onnan nézegettem kifelé.:)

 

Ezeket is láttam

 

Múlt csütörtökön a kórházban voltam, de csak egy kontrollon és gyógyszert iratni, semmi baj nem történt velem.

- A házunk előtti járdán egy ifjú művész alkotása volt, amin krétával rajzolt két virág is nyílt már. Kicsit már megkoptak ugyan, de mivel a járdán sokan járnak, nem is lehetnek örökéletűek ott azok a rajzok.

- A kórházban az adminisztrációs szoba ajtaján szintén virágok voltak, élénk színűek és nem is igaziak, de hosszan tartó dekorációnak szánták őket a betegek számára, tehát a célszerűség valósult meg. 

- Az egyik orvos szobájának ajtaján fából készült lepkék voltak egy zsinórra felfűzve, és megnéztem őket is.

- Egyre több a rügy a kórház parkjában. 

- Az utolsó kép ma reggel készült az ablakomból. Kellett egy kis zoomolás, de még közelebb nem tudtam már hozni a kis rügyeket (bimbókat?), mert akkor már életlenek lettek  volna. 

Erdei sétánk

           

 

   

     

 

    

   

    

Azzal a szándékkal indultam el az erdőbe, hogy hozok majd a blogomba néhány rügyről képet, vagy bármilyen más jelét annak, hogy vasárnap már beléptünk a márciusba.  

De semmit nem találtam vagy láttam, pedig kerestem őket a sétánk alatt. 

Ami zöld volt az a fenyők, a moha és a fatörzsekre felfutó borostyán, de ezektől el is vártam, hogy zöldek legyenek ilyenkor is, és emberi döntésként zöldek voltak még az erdei tornapálya eszközeinek fém részei is.

Sokan sétáltak aznap, és a legboldogabbak a gyerekek és a kutyák voltak, de az idősek is elindultak az erdei utakon.

Ha felfelé néztem, a csupasz ágak között az ég kék volt, olyan mint előző nap Kőszegen, és + 13 -14C volt aznap is.

Ha így marad a hőmérséklet, akkor  hamarosan berobban a természet, és a télből hirtelen lesz tavasz úgy, ahogy az előző években is történt. 

Pedig én a fokozatos átmenet híve vagyok.

Időjárásjelentés

,

Az én házi és mindig megbízható időjárásjelentésem az ablakomon át történik. Ma reggel is így volt.

Téli úton

A csípős hidegben kimozdultam a falak közül kicsit megtaposni azt a kevés havat, ami nálunk van. 

Néztem, hogy máshol milyen sok esett, de mi megbecsülve azt, ami nekünk jutott, ki is választottunk egy hosszú és egyenes utat a sétára, hogy ne kelljen azon gondolkoznunk közben, hogy merre is legyen az irány.  

Láttunk sok az útra is hajló nád virágzatot, a nádak közül előbukkanó kis kápolnát és behavazott, tétlenségre ítélt csónakokat. 

Lehajoltam, hogy száraz faleveleket fényképezzek, mert mit meg nem tesz az ember néha fájós derékkal is.

Itt-ott a gyenge napfénytől is fénylett az aszfalt, és beleveszett az út vége a nagy semmibe, mi pedig mentünk annak a nagy semminek az irányába.

M. gyakran fújt orrot, én is elég sűrűn, és mivel tudtam, hogy majd a nagy hidegben kell a zsebkendő, tele is pakoltam velük még itthon a zsebem.

Közben balra egy fatákolmány valamiknek a megfigyelésére, majd jobbra a legközelebbi falu templomának tornya is látszott már, és jött a zoom, hogy legalább úgy közelebb legyen.

Én hamarosan vörösre fagyott és megdermedt kezekkel beszálltam a közeli parkolóban az autóba. Kesztyű a zsebemben, de nem lehetett volna benne kattintgatni, így inkább hagytam, hogy az ujjaim fagyosan bénára zsibbadjanak.

A hazafelé vezető úton pedig mondogattam M.-nak, hogy milyen jó volt minden, és valóban  így  gondoltam, de közben a radiátoraim is eszembe jutottak.

 

Újra Nagycenken

"Üzen a platánfa,

Cakkos levélen…

Bokáig járva

Zörgő derékaljában..."

(Nagy Vendel: Üzen a platánfa - részlet)

Szombaton elmentünk egy tőlünk fél órányira lévő faluba, Nagycenkre. Sokszor voltunk már ott  a közelsége miatt is megnézni a kastélyt és a parkját.

Mikor előző este azon gondolkoztunk, hogy hova menjünk másnap délután, az én ötletem az volt, hogy Nagycenkre.

Egy bővebb magyarázat nélküli, pár szóból álló mondattal közöltem M.-nal, hogy miért is akarok oda menni: 

Platánfákat szeretnék nézni a kastély parkjában.

Nem csak egyet vagy kettőt szerettem volna látni, hanem sokat.  Az utcánkban is van belőlük,  de az kevés volt nekem.

M. megértette, és a lehető legnagyobb természetességgel el is fogadta a kérésemet. 

Másnap tehát elmentünk Nagycenkre, és alig győztük befogadni a látottakat. Nem is írok többet róla, majd beszélnek a képek.

Hazafelé jövet pár szóval összefoglaltam azt, hogy milyen volt ott lenni a fák között.

Egy rövid mondattal sikerült is, amely így hangzott: "Szép volt!"  Szeretem egyébként is a kevés szóval kimondott igazat.  Örök célom.

Mert a szépség látványának leírása nem mindig igényel sok szót. Valahogy kimondás nélkül bennünk maradnak a jó kiválasztást is igénylő, és a látottakat hűen tükröző jelzők sora. 

Maradt tehát az élmények utáni csend. 

Eszembe jutottak ezek a mondatok az olykor szavak helyetti csend kívánásáról:

"Néha nincsenek szavak, vagy okos idézetek arra, hogy az ember pontosan leírja, mi történt aznap. Néha mindent megteszel, mindent megfelelően csinálsz, és mégis azt érzed, hogy elbuktál." (Gyilkos elmék c. film)

Tehát, nem fejtettem ki szavakkal bővebben a véleményem. Mert mindketten láttuk azt, amit az ősszel csak egyre szépülő platánfák adhattak a levélszőnyeggel együtt. 

Az utóbbiról még nem is írtam! Így is hosszú voltam.

A kurtára sikeredett összegző mondatom után elcsendesedve, tovább néztük a ködcseppeket lassan eltávolító ablaktörlő monoton munkáját.